“Kabdebó életre csókolta a folyam álmodó lelkét.”
2014. június 4.-én Dublinban, a Magyar Nagykövetségen Ferencz Réka színművésznő, a Dublini Magyar Színház vezetője tolmácsolásában hallhattak bemutatót a felolvasó est résztvevői.
A könyv hátoldalán Máté Imre a következő sorokkal ajánlotta a regényt:
“ A Duna, a hömpölygő istenasszony kék szoknyája szélén már támadt egy nagy író, Jókai Mór. Ő is tudomásul vette a Dunát. Kabdebó életre csókolta a folyam álmodó lelkét.”
FOLYÁSSAL SZEMBEN 6.
“… MÁGIKUS hatalma van a víznek, mormolom magamban, mert folyvást beszélek, lehűt, megnyugtat, kitisztít, mederbe tereli a kusza gondolatokat, kimossa belőled a vállalt némaságot, s mert helyetted suttog, a néma suttogást. E naprendszerben csak itt van víz, csak itt kapaszkodik két hidrogéniker egy oxigénhez, földdé a földet a víz teszi. A tengerek sós magzatvizében utaznak a kontinens-embriók, ereik az édesvízű folyók
duna!
tör ki belőlem
egy apró kiáltás, itt nincs senki, aki lefülelné, talán fent egy sirály, alant a halak és az átkelés égi-földi-vízi védőszentje, szentkristóf
(szentmargit, szenterzsébet, imre-lászló-istván)
boldog – óh vigyázat, már hallóközelben az újjászületésre ébredő Erzsébet híd, egy bagger állomásozik első budai pillére és a part között, farkormányában megkapaszkodom. FÖLD, FÖLD, kiáltott Kolumbusz, kiálthatott, csak az elemek üldözték.
Úszva körülszimatolok, töküres a kotróhajóm. Péntek kora este van, a korán kezdő hajósok négykor leteszik a lantot, télach = olajra lépni! Haza az asszonyhoz, akinek van, s akinek nincs, a matrózkocsmába. Fölkapaszkodom a fedélzetre – karpereccel a kézen nem egyszerű -, a bagger gyomra sártenger, az iránytűfülke lakatra zárva. Letépdesem csíkos rabruhám, a folyónak adom, alsógatyában, atlétatrikóban dideregve szárítkozom. A vihar elállt, Csepel felől szivárvány az égen, a nap vörös feje mégegyszer kijön, mielőtt lemenne. “
”Keresnek, – erre mérget vehetek. A vízben, motorcsónakkal? Vagy feltételezik: partra úsztam, s most a két part járókelőit faggatják? Lehet, hogy már kopók szimatolnak utánam, vagy azt hiszik, szörnyet haltam az esésben, a felszíni feszültség szilárdsága becsapódó testem ellenében megrepesztette a koponyámat, kitörte a nyakamat, felrepesztette a hasfalamat?! Ha így, akkor nem számoltak vele, milyen kemény fejű és bika nyakú vagyok. Nem mondom, Tarzan nagyobbat repült a Weissmüller-filmben a Brooklyn hídról, és a Hídavatás szereplői rosszabbul jártak az Arany balladában, de fő az, hogy nem lettem harcsaeledel, s már itt feredőzöm a Szabadság híd alatt. Csak le ezt a bilincset.”
Bevárom a sötétedést, Duna –közt várom be. Ösztönöm azt súgja, vasban a víziút kevésbé veszélyes, mert az át nem látszó folyó rejti a béklyózott csuklót. A Boráros tér alatt uszályok, vontatók egész sora áll parthoz pányvázva, fenékhez horgonyozva. Azt választom, amin nyugatnémet zászló lobog, LINA van a dieselmotoros testére pingálva. Lábammal megkapaszkodom a hajó farában, bilincsemmel ütemesen kalapálni kezdem az oldalát.
-Vasz lósz?-így hangzik. – Hilfe, bit shön, zur Hilfe – prüszkölöm, és a Varázsfuvola kezdete jut eszembe. Tamino három gráciája helyett – azok is rendre vaskosak az opera színpadon – egy derék germán matróz mászik le a csónakjáig. Az a vontató part felőli oldalához van kötve, elköti, odalavíroz vele hozzám, mellém áll, beemel. – Himmel! – mondja, amikor meglátja, megcsodálja kezemen az éket.”
“Az én német tudásom elég gyönge, mivel az iskolában a svábot muszkára cserélték, eleimnek meg nem volt érkezésük arra, hogy német tudásukat rám testálják. Holott Nagyi Bécsben járt felső leányiskolába, apámat már a cögereiben kioktatták, a Szilasok mind folyékonyan gagyogták a germánt. De azért megértjük egymást a csónakban, majd a vontató kormányosfülkéjében a matrózzal. Ő az ügyeletes, azért van a hajón; barátságosan, vastagon, enyhén vörhenyesen mosolyog, virító szeplői örülnek, hogy unalmát elűzöm a jelenlétemmel. Etet, itat, sereg kulcsot, pajszert, feszítőt, ráspolyt, árat próbál ki bilincsem kinyitására – sikertelenül. Nézem, ahogy dolgozik a záron, keze fején a vörös szőrök égnek állnak, napfoltos homlokát a nekiveselkedéstől izzadságcseppek borítják.”
ÉV-ÉS SORSFORDULÓK 8.
….” A smederevói együttlét utolsó napján régi ismerősként végigjárták a megízlelt helyeket. Az ég borús volt, lógott az eső lába, az óriás bástyák kemence vastagságú falain kiütött a nyirkos penész. Alant a csónakok ringtak a feltámadó szélben, a fel-felágaskodó apró hullámok körülnyaldosták a vendéglőhajót. A bank zárva volt, a templom nyitva. Belül sűrű gyertyafüst ült, és imádkozó öregasszonyok. Szemük fokozatosan szokott hozzá a gyertyás homályhoz, s így, mint őrszemek a ködben előtüntek a mennyezetig érő rojtos zászlók, közükben az asztigmatikus szentek. Ezüst-arany ködben úszott az oltár, ónosan ragyogtak a gyertyatartók, a Pantokrátór, a Mindenható Krisztus feje fölött aranynap volt a glória. Egyébként fiatal pravoszláv pópának tűnt, kéthegyű szakállal, enyhén mandulavágású szemekkel.
Szent György kitűnő vértben virított, hiányzott mellőle a paripa és a sárkány, vidám volt, jobbját kardja markolatán nyugtatta, örülvén annak, hogy ez egyszer nem kell kihúznia. Nyalka legény volt, szebb és meggyőzőbb, mint hasonmása a maynoothi szemináriumban, hol ezüstszoborként ülte meg ficánkoló lovát. ( Erzsébet Magyar királyné ajándéka volt ez az ötvösmunka.) Méltóságteljesebb volt a smederevói lovag, mint Uccello dédelgetett képén az angol Nemzeti Képtárban, ahol egy hosszú piszkafával macerálja az amúgy is döglődő sárkánygyíkot. Ez a Szent György egy dunai halászlegény század eleji portréja volt, ő ült modellt a képfestőnek; vértjét a galambóci múzeumból kölcsönözték (“…vár a török, ne várjon hiába”), alig fért rá domború mellkasára. E vidéki Szent György közelítette meg leginkább annak a lyddiai ifjúnak római auráját, ki Diocletianus keresztényüldöztetésének mártírja volt, és a középkori lovagideál egyik mintája lett. “A fiunk…” mormogta Dé. Reggel, mivel Bűbáj ragaszkodott hozzá, hogy időre vissza kell mennie – föltette őt Dé a Belgrádba menő vonatra. “ Ne félj, ha egyelőre testileg nem is lehetek veled. Nem tehet ő már semmit ellened. Költözz el, s mihelyst lehet, újra látlak.”
Bűbáj viaszfehéren, mereven állt a vonat lépcsőjén, gépiesen kapaszkodott a fogantyúba, és magához szorította sportzsákját. A vonat cammogva, zörögve elindult. Dé állt, állt, és nézett a pöfögő, belegyorsító vonat után. Itt még füstöl, gondolta, Ausztriában már nem, ott villamosak a vonatok. “Mit nézel?”, kérdezte egy női hang a sínpár másik oldaláról. Csilingelt ez a hang, mint az üvegharang. “Bűbáj! “ ordította a férfi s már rohant is feléje. Az is szaladni kezdett. Összecsapódtak, megperdültek, a férfi fölkapta, hogy föl ne döntse a nőt, s hármat fordultak együttes tengelyük körül. Aztán foldobta az asszonyt, mint a pelyhet, föl a levegőbe, Bűbáj kalimpáló térde súrolta markáns állát, az sikoltott egy picit, ő elkapta, s vitte, vitte magával, futott vele, ahogy ereje bírta. “A vonat túloldalán leszálltam”, lihegte az asszony. Visszakapták a szobát. “A vágás”, mutatta Bűbáj a hasán a varrást. Dé megcsókolta a forradást, az asszony formás lábát, térdét, combjainak hajlatát, a bokrot, melyet belülről lepett el a harmat. “Az aranygyapjad”, pihegte az asszony, “azzal simogass.” Forrássá bővült a szivárgás, folyóvá, melynek árja két és fél esztendős aszály után (Istenem, mégis nő maradtam!)újra-újratámadt. Ebből vagyunk: jeleivel az egyik egyszer és végérvényesen a másik jelrendszerébe írta magát. Napestig, kivirradtig. Mígnem el kellett válniok, mert az irigy istenek úgy intézik a halasztást kérő emberek sorsát is, hogy különvaló dolgaik se tűrjenek halasztást az idő függvényében.
Langy, permeteg eső szemerkél,
Új búza pelyhe ütközik.
Kéményre gólya, s a levert tél
jeges csúcsokra költözik.
József Attila: Március
/Szücs Katalin/