Eljött az ideje, hogy a vörös dzsekis ember – aki minden bizonnyal a nyílászáró mögött lakik, – kinyissa az ajtót. Ez rendszerint meg is történt, pontosan három előtt tíz perccel, amikor kitolta az ételmaradékot a fal mellett tárolt nagy zöld szemetesbe.
Az Órias időtlen idők óta a konyhán tevékenykedett. Ő legalábbis így tartotta számon. Ez pontosan 7 évet jelentett. Mehetett volna máshová is előkelőbb munkát keresni, de esze ágában nem volt. Itt érezte jól magát a világban. És persze, a világ is kegyes volt hozzá, hiszen busásan megfizették az ott töltött napjait. Elméje fiókjaiban mindent eltárolt. Mindent, ami fontos volt számára. Ami pedig nem érdekelte, az egyszerüen:  nem létezett. Egy kerekváll-rándítás lett. S ezzel el is intézte.
Ha megkérték valamire szivesen teljesitette, persze csak ha az illető kegyeltjei közé tartozott. De akkor sem azonnal ugrott a szóra. Kivárta, amig az utasitás találkozott az ő személyes, tenni akaró jókedvével. Másképp nem ment a dolog. Azt mondta, hogy nem szereti az embereket. De nem így volt. Csak a maga módján tette. És azt is mondta, hogy az állatokat, annál inkább kedveli. Ezt nem kellett bizonygatnia. Látszott. Ahogy a sirályok sorakoztak a tetőn.
Nem volt ez így mindig. Régebben a zöld fűre hívta meg az egész madársereget, feketéket, fehéreket, kicsiket, nagyokat egyaránt. Mit beszélek, nem kellett hívni, jöttek maguktól! Volt is jó világ, terülj asztalkám az ételmaradékból! Jutott még a szarvasoknak is! – Ha már malacok nem voltak! –
A sirályok a tengerig kiáltozták a jó hírt, hogy amelyik egyed nem hallotta volna, az is felkapta fejét apály idején is, amikor a víz kilométerekre behúzódik a tenger irányába. Ehhez mindenesetre még hozzáadódott az a tizes, amit a szárazföldön mérhettünk a nagy vízig. Az eredmény a délutánonként redszeresen megjelenő sűrű szárnyas csapat volt. Mindaddig, míg egyszer csak a konyha főnök bizalmasan félre nem hívta az Óriást, és közölte vele, hogy a kórház igazgatója elmondása szerint azt látta, hogy elsötétült az amúgy is örökké szürke égbolt, annyi sirály keringett a konyha fölött.
Eddig tartott a nagy lakoma. Világosabb lett tőle. A maradék eztán kikerült rendeltetett helyére, a gyűjtőbe, s véletlenül minden nap melléömlött az a hatalmas, nehéz kotla.
– Mert, hát a madaraknak is enni kell! – Úgy-e, Óriás?
/Szücs Katalin/