Múlt.
Tiszta.
Nem maradtak idegesítő kacsok. Áttetsző, nő tovább.
Hömpölyög az idő. Nagy víz. Azt gondolnánk, ő befolyásol minket, pedig fordítva.
Függ attól, amit csi-nálsz. A gondola mozdul az áramlattól.
Misztikus külső köpenyébe kapaszkodik a szél, és nem ereszti, borzolja, díszíti fodrozza.
Változatlan marad a benne.
Megállíthatatlan.
Olykor hegyekben váj utat, aztán aláomlik, hátra nem néz. Lelassul, méltósággal kitölti medrét, néha túlcsordul a síkon.
S a szem-tanu szemlél. A fenti módban.
Egyébtájt nagy, sűrű éter. Nemtelen ajka nedvet lehel a térbe. Nehézzé tesz a köd, visszafog, megborzong tőle aki felölti. Ugyanez könnyű pára máskor, ha a tàj engedi. Az ő zónája szerint.

Várakozás, izgalom csúcshangulat,
Majd néma semmi volt a karácsony elő – és utó.  
Örüj neki! S az űrt ismét töltsd meg! Kíváncsi légy, és tedd könnyen, ami szárnyra kél elméd habjain!
Nem csikordul, fordul a kerék, olajozod már, s végetér az üresség súlya. Elengedted! Lábad tudja a következő lépést.
Ég kint gyullad,
a napod felhőben is ragyog,
figyeled a csillagod?
Indulj, a naptár számolja újra tetteid!
És te, mint mondtam mag maradsz.
/Szücs Katalin/

Comments are closed.