Az első hónapok nem hoztak semmilyen változást. A számokkal
foglalatoskodó tudósok szerint ez idő tájt új, eddig ismeretlen dolgok
kerülnek napvilágra az emberek kapcsolataiban, így alakítva
személyes sorsbéli útjukat a tökéletes lét felé. Akár napjainkban is
megtörténhetett volna az eset, de az időfolyam úgy alakult, hogy
az új időszámítás X. évének első negyedében következett be az a
csillagállás, mely elindította az események megállíthatatlan sorozatát.

1.
A gének, mindig csak a gének, osztódás! – pörlekedett King. – És
mi van a magánélettel? Kisujjadban van a biokémia és a fizika minden
eddigi felfedezése, ismered az élő szervezet működésének ösz
szes apró titkát! Minden órádat a kutatásnak szenteled! És a magánéleted?
Biztos vagy abban, hogy a saját életedet éled?
– Igazad van, de lásd be, jól megvagyok így magam is! Szeretek
dolgozni, itt nőttem fel, véremmé vált az összes ismeret. Szinte érzem
a vegyületek tulajdonságait, tudom, mire számíthatok a használatuk
során. Nem munka ez nekem, hanem játék az anyaggal
– érvelt Steve. A Biotechnológiai Kutatóintézet munkatársa volt
szinte gyermekkorától, s King a belső hangja, aki önmagára ébredése
óta végigkísérte, kéretlen véleményével felbolygatta kiegyensúlyozottnak
vélt mindennapjait.
Most sem hagyta annyiban:
– Mellébeszélsz, tudod jól, hogy nem erről van szó!
– Próbálkozom, ha van rá alkalom – mormogta, és eszébe jutottak
a szavak – „Gondold át, határozz és cselekedj! A többi már nem
a te dolgod!” –, amelyek kamaszkorában mélyen bevésődtek elméjébe,
és alkalomadtán csendes jelenlétükkel ideges feszültséget keltettek
benne. Tudta, hogy apjának igaza van.
– Csak próbálkozol! Ami egyenértékű a passzivitással! – toldotta
meg King. – Többet is tehetnél érte! Ráfoghatjuk ükapádra és ükanyádra,
mutogathatsz nagyszüleid életére, anyádra, apádra, különösen
arra, hogy az ő mintájukat viszed tovább, de ez nem így van.
Túlságosan kényelmes vagy! De mit szólnál… egy izgalmas kalandhoz?
Egy izgalmas kaland?
– Hááát… Túl türelmetlen vagy!!! Mindent most akarsz! Azonnal!
Máris! Rögtön! Annak ellenére, hogy tudod, milyen jól megva
gyok egyedül! Jó, elképzelhető, hogy az az üresség valóban a társtalanságból
fakad, vagy… – Kémcsöveket vett elő, hogy elvégezze
a hetek óta tartó kísérletsorozat következő rutinját, de aztán bosz-
szúsan visszarakta őket a szekrénykében elhelyezett lukacsos fémdobozba.
Fel-alá járkált, zsebre vágta kezét, aztán a méretes köpenyzsebéből
elővett egy kis töltényhüvelyhez hasonlatos gömbölyített végű
zárt hengert, a demoliort. Tenyerébe állította és karja mozgatásával
ingerülten le-fel mozgatta a kis fémdarabot.
– Tudod jól – nyomult a hang ismételten. – Tudod jól, hogy van
egy ajtó, amin keresztül előreléphetsz az életedben! Tedd már meg
azt az egy nyomorult lépést!
– De nem, nem, és nem megy! Nap mint nap ott toporzékolok a
bejáratnál, és várok.
– Oké, lazíts, öregem, ne is beszéljünk róla! Befejeztem – csitult
King odabenn.
– Tényleg, lazulok egyet – vetette le köpenyét a nyugtalanító
párbeszéd után, és ujjai között ismét megforgatta a demoliort.
Éppen úgy játszott vele, mint huszonegynéhány évvel ezelőtt
Annamas különös illatú szobájában, amidőn Enne, a dadája meglátogatta
az öreget, hogy saját dolgáról beszéljen vele. Épp csak betértek
séta közben egy percre, ahogy Enne mondta, és ő cseppet
sem bánta. Jártak ott már máskor is. Kellőképpen biztonságosnak
és egyben titokzatosnak bizonyult a pinceszerű helyiség félhomálya
ahhoz, hogy szó nélkül kövesse a telt idomú, mindig vidám,
mindig hangos pótmamát, aki tüzes temperamentuma ellenére
Annamas szobájában – mint akkor is – suttogva értekezett
valami jelentős eseményről. Steve fél füllel hallgatta a beszédet, de
nem sok figyelemre méltót talált benne. Inkább körülnézett a fehér
ruhát viselő, ráncos arcú agg birodalmában.
A falon lévő polcokon gyógyfüves edények sorakoztak, az egyikből
Ennének is mért azzal a vésett nyelű mérőkanálkával keveset.
A polcok mellett, az üvegszekrényben pipákat tárolt az öreg. Vá-
rakozás közben mindig kinézett magának egyet, és meg is indokolta,
miért éppen azt választotta: a nagy, vaskos feje tetszett neki,
a szár kecses ívelése volt szép, vagy a fa és fém színe különbözött
a többitől… Amikor eleget nézegette az üvegajtó mögé zárt pipagyűjteményt,
szemrevételezte a fonott szék mellett lévő, asztalként
szolgáló alacsony, széles fatuskót. Dobozok, papírok, valamiféle
hímzett szőttes – ez szép színes volt –, különböző apró agyagedények,
faragott füstölőtartók sorakoztak rajta, mind más-más jelekkel
ékesítve.
Itt talált rá kutató szeme a demoliorra.
Ennére pillantott, de bátortalan, alig hallható szólintása nem jutott
el a dadushoz, mert ő csak az öreg szavait hallotta. Így tekintetét
még a nő arcán tartva, keze lassan megindult a kicsi, ezüst színű
fémhenger irányába. Hüvelyk– és mutatóujja közé fogta az éppen
centi széles és kétszer olyan hosszú, sima felületű hüvelyformát,
aztán ahogyan a tenyerébe vette, és maga felé billentette a kezét,
hogy jobban lássa a leheletnyi halvány rajzot az oldalán, hirtelen
megmozdult a tárgy és a tompa, gömbölyödő végére állt. Kis
híján eldobta ijedtében, de aztán ismét megdöntötte kissé a megbillent
rudat, és a fémdarab megint megemelkedett. Hangosan felnevetett,
mire Annamas ránézett és barátságosan bólintott. Egy
mondatot intézett még Ennéhez és odalépett hozzá. Akkor ő rögtön
meg is kérdezte tőle:
– Mi ez, Annamas? Ugye nem él?
– Nem – nevetett jóízűen az öreg. – Ez egy demolior – válaszolta.
– Megtarthatod, mostantól a tiéd!
– Köszönöm! – örült a játéknak. – Mi van benne?
– Egy golyó, ami gördül, ha mozgatod.
– Akkor attól tűnik élőnek.
– De még mennyire! – hajolt le hozzá az öreg.
– És mi van a golyóban? Üres?
– Lehetne üres is, de lehetne tömör fémből is.
– Hát akkor melyik?
– Egyik sem. Ettől különleges.
– Akkor mi van benne? – bizonytalanodott el Annamas válaszára,
mert még mindig nem kapott feleletet a kérdésre.
– Megmondom neked – hajolt egész közel hozzá az öreg.
– Mustármag.
– Mustármag?
– Igen. Egy kicsike kis mustármag.
– És az mire jó? – hajolt ő is Annamas barázdált arcához.
– Hát, arra, hogy emlékeztesse az embereket.
– De mire? – kérdezett vissza ismét.
– Arra, hogy higgyenek.
– De miben higgyenek? – suttogta, mintha értette volna mit is
jelent igazából a hinni szó.
Az öreg elkomolyodott, keskeny szemei még jobban összeszűkültek,
Steve szinte már nem is látta őket. Annamas felemelte mutatóujját,
és lassan kerekítette ajkaival a szót:
– A Forrásban. Hogy higgyenek a Forrásban!
– És az micsoda? – nyelt egyet izgalmában a gyerek, és kezében
már egészen felmelegedett a kis fémdarab, ahogyan tenyerébe zárta.
– Jól mondod, csoda – bólintott Annamas – annak, aki nem ismeri.
Aki pedig már tudja, annak különösen az!
– Hol találom?
– Itt, és mindenütt, amerre nézel – mutatott a kisfiú mellkasára
az öreg ujja, aztán felegyenesedett és széles mozdulattal körbemutatott.
A fiú önkéntelenül utánozta az indiánt karjaival.
– Nem érzem – rázta göndör fürtjeit.
– Mert még nem figyeltél rá igazán! Hívjad, és egyszer csak megtalálod
Őt!
– Furcsa dolgokat beszél ez az ember – gondolta akkor. – Olyan
furcsát, mint amilyen az a Forrás lehet.
Kinyitotta az ujjait, játszott a kis hengeres fémdarabbal. Éppen
úgy, ahogyan most is teszi. Akkor azt gondolta, ez már az övé. Ez
majd elvezeti ahhoz a Forráshoz, hiszen Annamas azt mondta szó
szerint:
– Őrizd jól, és ne feledd, ez majd elvezet a nagyobbik csodához!
– De miért is voltam az előbb ideges? – kérdezte önmagától, és
megrázta a fejét, mint aki szabadulni akar a benne kavargó gondolatoktól.
Zsebre tette a demoliort, bezárta maga mögött a laborajtót,
és az üres folyosón nekifutva, mint iskolás korában télidőben az utcán
befagyott vízen, végigcsúszott a tükörsima gránitborításon.

2.
  
Hatalmas, itt-ott szakadozott fellegtakaró fedte a város egét. Ebből
már tudta, hogy az uszodában alig lesznek néhányan. Így is volt. A
felhők mögül lustán előbújó nap esti sugara a görögkék vízre vetült,
és ezüstre festette az apró fodrokat. A teraszosan eltolt medencék
üvegfalán keresztül jól látható volt, ahogyan egy-két idősebb
ember tempózott.
Steve szórakozottan szemlélte az ismétlődő mozgássort. Közben
odaintett annak a kopasz, szikár, hetvenes öregúrnak, akivel majd’
minden alkalommal összefutott az uszodában. Fejbiccentéssel üdvözölték
egymást, aztán sietve az éppen bekapcsolódó masszázszuhanyhoz
került a körmedence szegélyén. Erős sugara alatt hagyta
a víz erejét dolgozni néhány percig, jól átverette vállának és hátának
megmerevedett izmait. Végül kiúszott a dögönyöző zuhatag
alól, hátrakönyökölt a medence peremére. Hanyatt feküdt. Lebegett
a felszínen, és elmerengett a visszatükröződő víz fényjátékában.
Szemét lehunyta. Arcán langyos simogatást érzett a Nap meleg
alkonyati sugarától. Puha kezeket képzelt hozzá, mosolygott. Ringatózott.
Majdnem elaludt, legalábbis az uszoda zaja, a férfi nevetése
a túloldalon, a kiabáló gyerekek hangja, az oktató utasító
parancsszavai, mind egészen messziről hallatszottak már. Lassan,
lustán, nehogy elveszítse nehezen megtalált nyugalmát, hasra fordult.
– Kiváló, még beugrom a boltba is – pislantott a tarka mozaikra.
– Ezt biztosan nő tervezte – gondolta, látva a falióra türkiz, lila
és kék árnyalatait, s az óralap középpontjából kiinduló tizenkét sugarat,
ami felosztotta a kerek számlapot.
Lábfejével még utoljára habosra kavarta a vizet, és kiúszott a medence
széléhez.
– Itt van ez az új növény – lépett a zuhany alá. – Zseniális! Egy
kis gyümölcsfa az üvegházban! Bepermetezzük, és három nap alatt
gyümölcsöt növeszt az ágakon. Magok nélkül, ráadásul! Apám
egész jó nevet adott neki: mylnarúd – mmm… szeretni való, kell
ennél tökéletesebb?
– Szeretni való, szeretni való – ismételgette még bevásárlás után
is kerékpárján, lazán ereszkedve a fenyvesekkel szegélyezett lejtőn.
– Megvan! – öklözött nagyot a levegőbe. Lába lassított a tekerésben,
a kis lak elé gurult.
Fél kézzel leemelte a kosarat a csomagtartóról az opál falú, kerek
nyaraló teraszára, aztán kinyitotta a falba simuló ajtót. Bepakolt.
Hétvégenként bevette magát ebbe a világos, egyetlen térből álló
helyiségbe, ahol a fény a falakon keresztül és az üvegmennyezeten
át bevilágította a szobát és természetes színeket vetített a halványszürkés,
tükörsima padlóra. Egy kényelmes, széles támlájú ódon
szék és egy sarokba tolt matrac volt az összes berendezés, leszámítva
a szabályos, közepén méteres átmérőjű és arasznyi magasan
emelkedő párnázott ülőalkalmatosságot, melynek köríve pontosan
fölötte megismétlődött az üvegmennyezetbe épített elektromágneses
sugarakat kibocsátó gombok sorozatában.

Steve lótuszülésbe helyezkedett a párnán, súlyától működésbe lépett
a rendszer automatikus elektromágneses ernyője, mely láthatatlan
fülkét képezett körülötte. Felmérte energiaállapotát, s hangulatáramlását
letesztelve néhány perc alatt ideális szintre töltötte
szervezetét. A harmonizáló rendszer, mivel érzékelte Steve optimális
bioenergiáját, automatikusan behangolta a sarkokba beépített
hangfalakat is. Megszólalt a zene. De most nem ült ott, mint
máskor, a körpamlagon meditálva, hanem felállt és kilépett a körből.
– Most, most! – hajtotta a türelmetlenség, örök kísérője egész
apró gyerekkorától fogva.
– A mylnarudat csak Hightownban dobták piacra. A hely két
nagyvárost köt össze. Az emberek oda járnak vásárolni a bevásárlóközpontba.
A hátsó ajtón át kilépett a ház oldalán körbefutó teraszra, innen
rálátott a meredek völgyre és az óriásfenyőkkel körülvett tóra. Már
sötétzöldből feketébe váltott az erdő színe. A fák csúcsai között feltűnt
a dagadó Hold, de a Nap sugarai még halványrózsaszín derengést
hagytak az ég tetején.
Steve kihajolt a korlát fölé, megmosott két körtét a közeli forrásból
hozott vízzel, és harapott belőle. A kicsorduló ragadós lé lefolyt
a csuklójáig, amit újra és újra letörölt.
– A következő egy hónapban programozom! – mondta hangosan,
miután lenyelte az utolsó falatot és kikapcsolta a zenét.
– Minden kimenő gyümölcsre címkét ragasztanak, azon rajta
lesz a boltok telefonszáma. Az eladók is tájékoztatják a vevőt, hogy
osszák meg a mylnarúddal kapcsolatos tapasztalataikat az üzlet
dolgozóival.
A kosarat a szobában hagyta, rázárta az ajtót, és kerékpárra ült.
– Növényi génállományt permetezek a mylnarúdak külsejére.
Meditáció alatt ellátom saját rezgésemmel. Sikerülnie kell! Csak
akkor indul növekedésnek a gyümölcs, ha ugyanolyan minőségű
és intenzitású energia közelébe kerül, mint a programozáskor. És
ki másnak lehetne ugyanolyan rezgése, mint egy ideális párnak?
Akkor viszont percek alatt legalább arasznyira fejlődik a szár és levél.
Működni fog! – gondolta.
Már a meredeknél járt az emelkedő kezdetén. Észre sem vette,
hogy elfelejtett sapkát tenni a fejére és szőkésbarna göndör tincseit
az oldalszél minduntalan a homlokára fújta. Erős karja eggyé vált
a kerékpár kormányával, lába automatikusan nyomta a pedált. A
monumentális, csipkézett kerítéskapuhoz ért, amit gyermekkorában
hatalmas, misztikus szerkezetnek vélt, megcsodálva az indák
rendezetlen harmóniáját, és büszkeség töltötte el, hogy átmehetett
rajta. Úgy érezte, apjával együtt ő is beléphet a felnőttek titokzatos
birodalmába.
Most remegett a keze, amikor beütötte a Hightown Biotechnológiai
Intézet főkapuján a kódot. A labor egy domb formájú építmény
volt, már jól látszott onnan is. A falat üvegből, bronzból
és krómacélból készült florális ornamentika díszítette. A stilizált
mintákban napelemek dolgoztak, ezek biztosították a kutatóállomás
energiaellátását. Bizarr, növényi sejtekre emlékeztető amorf
ablakok követték a homlokzat domborulatát. Szinte mind sötét
volt már, csak néhányban hunyorgott a csírátlanító lámpa violaszín
fénye.
A folyosókon megszaporázta lépteit, nekifutott. Néhány méternyit
csúszott a padlón. A laborba érve a szekrény oldalából kivett
egy teli fecskendőt.
Átsietett a pókhálószerű, karbonszerkezeten függő, légies plexiből
épített összekötő folyosón. Kezét elhúzta a bejárati érzékelők
előtt. Sorra nyíltak a bionikus ajtók. Egyenesen a termesztőbe
ment. Alacsony fák sorakoztak az óriási csarnokban, lombkoronájuk
metszés nélkül is szabályos gömb alakban nőtt.
– A hajnali áru dobozokban várja a szállítást. Könnyen raktározható,
nem romlik – gondolta.
Háromkor indul az első rakomány.
Másik ládát hozott, kivette az arasznyi hosszú, lapított szivar
alakú, csokoládébarna gyümölcsöt és középső részén, ott, ahol az
egyik csillagszerű bemélyedés volt a héjon, megérintette a fecskendő
végével, majd átrakta az üres rekeszbe. Kimért mozdulatokkal
így tett a többivel is, mintha egy ceremóniát végezne.
Miután elkészült a szállítmánnyal, leült a betonra, ahol karnyújtásnyira
tőle a teli dobozok sorakoztak. Szemét lecsukta, összpontosított.
Elméjének horizontján az utolsó gondolatok is feloldódtak,
tagjai már nem érzékelték a határt bőre és a külvilág között. A
lég láthatatlanul vibrálni kezdett körülötte, alig érezhető remegés
járta át a teret, ami továbbterjedt a dobozokban várakozó gyümölcsökre.
Tudatát csak a mylnarúd töltötte be, már sejtszinten vizualizálta
a struktúráját. Lassan feltárultak előtte a molekulák, majd
az atomok is jól kivehetővé váltak. Egy atommagra koncentrált, és
igen óvatosan átitatta saját energia– fluxusával, amely egyedi, mint
az ujjlenyomata.
A mag energiaállapota finom változáson ment keresztül. Steve
kissé engedett a tudatbéli kép fókuszán, s az új minőség immár átterjedt
az elektronhálóra. Felidézte a következő atom képét, s a folyamat
egy láncreakciót indított el. A mylnarúd molekulái perceken
belül telítődtek az éteri rezgéssel, amely aztán gyorsan terjedt
gyümölcsről gyümölcsre, egészen az utolsó ládáig.
Stabilizálta az új energiamezőt, visszatért a transzból, végigtekintett
a dobozokon, majd határozott léptekkel elhagyta a csarnokot.
Megnyugodott.
– Ez jó ötlet volt, Steve! – szólalt meg King. – Most várni kell.
Türelemmel várni. Meglátjuk, mi lesz belőle.
Nem számolta, hány alkalommal ismételte meg a programozást.
Teltek a napok, a hetek, és lassan alábbhagyott benne a várakozó
izgalom.

3.
  
– Peter, azt mondtad, csak két napot maradsz a szüleidnél! – szólt
barátjának, amint meglátta, ahogy a férfi megszokott eleganciájával
igazgatta köpenye alól előcsúszott mályvaszín ingének gallérját.
Peter befejezte az öltözést, aztán elégedetten biccentett, miközben
szemrevételezte és Steve kezébe adta a soron következő
Petri-csészét, benne a friss tenyészettel.
– Tudod, mi történt? A húgom épp az érkezésem napján szült!
Viszonylag gyorsan ment a dolog, éjfélre megszületett a kisfia,
Michael. Hallod, Steve, én még nem láttam egynapos újszülöttet,
hát, mit mondjak, inkább gyűrött kis békához hasonlított, mint
emberhez! És ráadásul az összes baba ugyanúgy nézett ki a kórházban.
Egyformák voltak, mint a tojások. Persze a látogatók nem
győzték csodálni őket, hogy milyen édesek, különösen a női rokonok.
Maya nagyon fáradt volt, de látnod kellett volna, ahogyan
kézbe vette a babáját! Még én is elérzékenyültem. Te érted ezt?
Egyáltalán, láttál már újszülött gyereket? – kérdezte és szórakozottan
pördült egyet a széken.
– Nem – nevetett Steve. – Eddig még nem volt olyan ismerősöm,
akinek gyereke született volna, de egy biztos: az egész folyamat valami
misztikum. A nagy szenvedés közepette világra jön a testbe
burkolt értelem, lassacskán ráeszmél, hogy nahát, létezem, körülöttem
is létezik valami és – akkor még azt sem tudja, hogy – valakik
is, csak aztán jön rá lassacskán az érzékelése, látása, hallása,
tapintása, ízlelése, szaglása által. Jó időbe telik, míg összeáll végre
benne a kép, hogy hová is került.
– Vajon honnan jön, hová tart? – tűnődött.
– A tenyészet – biccentett az üvegcsék felé. – Tudhatjuk egyáltalán,
hogyan éli meg létezését egy baktériumtenyészet? Fogalmunk
nincs arról sem, hogy a másik ember miként érzékeli a környezetét,
hogyan ismerhetnénk egyéb lények gondolatát? Azt mondják,
hogy Isten az egyedüli, aki képes felfogni minden egyes lény létérzetét,
míg a többi élőlény ezzel a tudati képességgel nem rendelkezik.
Még a Forrásról sincs ismeretük. Egyedül az ember fogalmai
sejtetnek valamit az isteni minőségről. De nem is beszélni kell
erről úgy gondolom, hanem a napjainkban saját létünket élni, és
hagyni, hogy megnyilatkozzon a Tökéletesség.
Megcsörrent a telefon. Peter érte nyúlt, majd egy széles mozdulattal
átadta Steve-nek. A közeli üzlet alkalmazottja kereste.
– Egy hölgy jelentkezett, hogy furcsa dolgot művelt a maguk
mylnarúdja.
A hír hallatán Steve-en borzongás futott át.
– Azt mondta, percek alatt kihajtott és kivirágzott a gyümölcs,
amit vásárolt, meg sem tudta kóstolni.
– Hol tudom elérni? – kérdezte Steve sietve.
– Meghagyta a számát, hogy magyarázatot kapjon a történtekre.
Ja, és rendelt a mylnarúdból is. Claire White a neve, diktálom
a számát – mondta az eladó. Steve egy sárga jegyzettömb legfelső
lapjára firkantotta az értékes információt.
– Köszönöm, majd én szállítok neki a gyümölcsből, ne fáradjanak
vele. Viszhall! – rakta helyére a kagylót, s már hívta is a kapott
számot. – Mmmegvan! – kiáltott fel, mialatt a hívás kicsengett.
Peter várakozóan figyelt. Mi ez a sürgős ügy? Steve csak igen indokolt
alkalmakkor mutatkozik izgatottnak, s ilyen esetek meglehetősen
ritkán adódtak a hétköznapokban. Míg kapcsolt a készülék,
odasúgta neki: – Most például szeretném éppen a te szemeddel
látni a világot!
– Meghiszem azt! – kacsintott vissza Steve.
– Halló, segélyszolgálat! – válaszolt egy hang a vonal másik végén.
– Bocsánat, téves hívás – mondta, és szétbontotta a vonalat. Ösz-
szeráncolta szemöldökét, önkéntelenül megborzolta göndör haját.
Hát… ez nem illik a várt képbe. Megnézte újra a jegyzetet. Talán
félretárcsázta volna? Megint beütötte.
– Halló, segélyszolgálat! – jelentkezett ismét ugyanaz a fiatal női
hang, kissé nyomatékosabb hangszínnel.
– Stephen White vagyok, a Hightown Biotechnológiai Intézet
munkatársa, Claire White-ot keresem.
– Pillanat, uram. Claire, a tesód! – kiáltotta a hang valakinek.
– De humoros vagy ma, tudod, hogy nincs is testvérem – hallatszott
a távolból.
Aztán csak valami ütemes zaj szólt. Ritmusra. Talán a ceruza végével
ütötte a lány: ta-ra-tatta, ta-ra-tatta…
Steve tanácstalanul és várakozóan intett Peternek. Na, mi lesz
már?
– Gyerünk, Claire, gyerünk, ma még rengeteg a dolgunk, elborítanak
minket ezek a nyomorult akták! – hallatszott a túlvégről, és
ismét dobogott az előző ütem, de most mintha egy papírkupacon
zongorázott volna végig.
– Nyugalom, Hanna, ezek nem határidős dokumentumok! –
hangzott újra a készülékből.
– Tudom, drága Claire, tudom, de minél előbb végezni akarok
vele. Jár bennem az átkozott óra, és azt ketyegi: gyerünk, gyerünk!
– Hiszen nem kell menned sehova, hova rohansz alig 17 évesen?
Mi lesz később, ha már most ennyire kapkodsz?!
– Később – kapott a szón a lány –, később szabad leszek! – s közben
elrántotta kezét a telefon után nyúló Claire elől, hogy végigmondhassa
a mondatot.
– Ééés megtanulok kilépni ebből az őrületből, ami bennem vibrál.
Ééés én leszek a világ legkiegyensúlyozottabb csodabogara!
Addig is szeretnék nyugodtan álmodozni, álmodozni, álmodozni
– énekelte, és a kitalált dallamra hajolt a hadonászó lány felé, miközben
még mindig távol tartotta tőle a kagylót. Kötekedő játékos
nevetésére a vonal másik végén Steve is elmosolyodott. Claire ismét
intett, nyúlt a telefon után, de Hanna nem adta.
– Persze, persze, a királyfiról a fehér lovon… – suttogta, és már
kissé bosszúsan nyújtózkodott a lány magasba emelt keze után. –
Na, add már ide! – súgta fojtott hangon.
– Nem, Claire, én nem fehér lovon várom a királyfit – hallatszott
az egzaltált hang. – A föld nyílik majd meg, és mielőtt a Nap végleg
elhagyja a horizontot, kiemelkedik belőle az én varázslóóóóm!
– Micsoda elképzeléseid vannak! – kapta el a lány kinyújtott karját
Claire, s hangja türelmetlenné vált:
– Na, most már tényleg add ide!
– Ez nem elképzelés, ezt megálmodtam, és így is lesz! – nevetett
ismét Hanna, és végre engedett.
– Majd kiderül. Ki keres? – kérdezte Claire.
– Valami kutató a Biotechnológiai Intézetből – vonta meg vállát
Hanna. Hátradőlt a szék két hátsó lábán hintázva, s két kezével
összefogta szerteálló, vastag szálú, hullámos szőke haját, mint akit
egyáltalán nem érdekel, ki van a vonal másik végén.
Mert valóban nem is érdekelte. Kizárólag a saját ügyeivel szeretett
foglalkozni, nem volt életeleme a kíváncsiság. A gyerekes kötekedés
és türelmetlenség, annál inkább. Az is csak addig, míg meg
nem értette a dolgok hátterét, aztán leszállt a témáról, s keresett
másik területet, ahol ismét hangot adott szeszélyeinek.
– Oson, ide gyere! – nyúlt a hosszú szőrű, oldalgó macska után,
még mielőtt Claire kedvence balesetet szenvedne, a táncoló széklábaktól.
Sikerült időben elkapni a vendégeskedő állatot, s Hanna
kitartó, gyöngéd simogatással rábírta, hogy maradjon az ölében,
míg fel-le dülöngél a rögtönzött hintaszéken. – Osonka! – suttogta,
és szinte hallotta barátnője rosszallását a becenév kiejtésekor.
– Halló, itt Claire White beszél – válaszolt végre a hívásra.
– Hát itt van! – gondolta Steve és intett a szemével Peternek,
hogy vonalban van, aki kereste.
– Jó napot, a mylnarúddal kapcsolatban hívom – kezdte félig hivatalos
hangon. A várakozás lecsillapította valamelyest idegességét,
de most megint erőt vett rajta a nyugtalanság.
– Á, üdvözlöm, biztosan tudja, miről van szó, alig várom, hogy
magyarázatot kapjak a jelenségre!
– Éppen azt szeretném magam is – mosolygott a tudós. – Hol és
mikor tudunk beszélni személyesen?
– Jövő hétfőn útba ejtem Hightownt. Van egy kávézó az üzlet
mellett, találkozzunk ott kilenckor! – válaszolt a hölgy határozottan.
– Akár hamarabb is felkereshetem – ajánlotta Steve.
– Nagyon sok a tennivalóm ezen a héten, sajnos csak ez az időpont
jó nekem.
– Rendben, szóval hétfőn 9-kor a bolt melletti kávézóban. Viszonthallásra!
Klikk – kattant a telefon beszélője.
– Egy hét – tombolt Steve –, egy teljes hét! Mit csinálok én addig?
– Steve – mondta Peter –, addig talán tanulhatnád!
– Mit? A párbeszédet? Valóban? A szebbik nemmel? – kérdezett
vissza, nem sértetten, inkább meglepetten, és köhintett egyet, miközben
arca enyhén bele is pirult, mint akit valami elmulasztott
lecke vádjával illettek.
– Hm… nincs túl nagy gyakorlatom, de ha engem kérdezel, én
adtam volna az időpontot, és nem sürgettem volna a randevút. A
nők szeretik, amikor határozottak vagyunk, és velünk ellentétben
a várakozást is élvezik. Fantáziálhatnak arról, milyenek leszünk,
képzeletük mindent kitalál előre, ami persze korántsem biztos,
hogy úgy történik majd, de éppen ez adja az izgalmat nekik.
– Persze csak akkor, ha férfiként, és nem tudósként szeretnél a
hölggyel megismerkedni – pontosította mondandóját Peter, a férfiak
kissé cinkos, félreérthetetlen mosolyával.
– Nem is tudtam, hogy ilyen mélyrehatóan foglalkoztál a témával
– nézte Steve, és keresztbe tett lábbal hátradőlt.

– A húgommal – tudod – nagyon jól megértjük egymást gyerekkorunktól
kezdve. Őt ismerve sok mindent kikövetkeztettem a női
nem működéséről. Könyvet tudnék írni róla.
– Kösz a jó tanácsot, még szükségem lehet rá. Remélem, lesz alkalmam
kipróbálni a gyakorlatban is! Lehet, hogy órákat is veszek
majd tőled? Áh… De várj csak, először meg kell győződnöm róla,
valóban profi vagy-e a témában!
Mindketten nevettek.
– Igaz is – váltott hirtelen témát Steve –, kérdezni akartam, mit
cipeltél a múltkor a folyosón? Megint festettél?
– Ja, persze, már régóta készültem befejezni, de nem tudtam, hogyan.
Aztán mégis sikerült.
– Ki vele, mit ábrázol?
– Ha elmondom, nem lesz meglepetés, jobb, ha saját szemeddel
látod. Gyere, megmutatom, a társalgóban hagytam az emeleten.
– Na jó, nem bánom, vessünk rá egy pillantást! – indult Peter
nyomába.
Peter az ember nagyságú alkotást a kis társalgó ajtó melletti falához
állította.
– Jól becsomagoltad – szemrevételezte Steve.
– No, ne állj ott, segíts kibontani! – tekerte le Peter a spárgát a barna
papirról, aztán a képmerevítőről is lehámozta a csomagolást.
– Ha már így megdolgoztál érte, boldog születésnapot! – rántotta
le a férfi az utolsó réteget a képről.
– Mi…? Nekem készítetted?!
– Igen, csak és kizárólag neked.
– Nagyon köszönöm! – szólt Steve. – Tudod, hogy odavagyok a
festményeidért! Mindig olyan színekkel dolgozol, hogy szinte él a
kép! Lássuk csak! – nézte meg alaposabban.
– Halak, de rengeteg! – gondolkodott, és a körkörös vonalban
elhelyezkedő növekvő halformákat mustrálta. Egyértelmű volt a
szimbólum, a Halak jegyében született.
– Éppen 33 – válaszolta Peter.
– Tényleg számoltad? Az éveim száma! A legutolsónak szárnya
van? Hát, ez igazán kedves tőled! – egészen megilletődött.
– Vagyis ez azt jelenti – folytatta kisvártatva –, hogy a 33. évemben
szárnyalni fogok?
– Úgy bizony! Gondoltam, a kékkel és a zöld színnel hozom ösz-
sze, nekem azok adják a szabadság érzését. Olyan árnyalatot választottam,
hogy jól illik a szobád színvilágához is.
– Nagyon jó! – lépett hátrébb oldalra, a kép mellől.
– És mikor szállítjuk el hozzám?
– Akár most! – felelte Peter, és már fogta is a keret oldalát.
4.

Hétfőn Steve későn kelt.
– A találkozó! – villant a fejébe. Magára kapta az este gondosan
előkészített ruhákat: a barna nadrágot, remek szabású fehér ingét
– amire gondosan ügyelt, nehogy siettében félregombolja –, s
rá a lezser, mohazöld zakót is felrángatta, de azt már csak út közben,
miután az órájára pillantott és behúzta maga mögött az ajtót.
– Nem nagy a kávézó, megtalálom a lányt – gondolta, amikor
benyitott a helyiségbe. Megállt egy pillanatra, körülnézett. Kereste
az ismeretlen, telefonáló női alakot.
A bejárattal szemben a félkörös pultnál magas bárszékek sorakoztak
üresen.
Nemsokára mind foglalt lesz – gondolta. A hosszú, fehér bárasztal
mögött szecessziós mintákkal dekorálták a titánfehér falat,
de a részleteit teljesen eltakarta az előtte lévő öreg presszógép és
a turmix automata. Kétoldalt tölcséres, barackvirág színű lámpák
ereszkedtek alá. Jobbról és balról a kis asztalok kerek lapjainak ismétlődő
sora fénylett. Rajtuk az ablak közepébe süllyesztett üvegvázákban
lévő hosszú szárú fehérlő virágok barátságossá tették az
amúgy szűk helyiséget.
A sarokban ült egy lány. Egyenes szabású, fonott övvel összehúzott
ruhát viselt. A Szolgálat Leányai közül való, akik gyakori vendégei
Hightownnak.
– Keresel valakit, Steve? – kérdezte Paul, a fiatal, borostás pincérfiú,
miközben komótosan törölgette az előtte tálcán sorakozó
üvegpoharakat.
– Egy hölggyel van találkozóm.
– Az ablaknál a vendég – kacsintott – azt mondta, vár valakit.
– A fehér ruhás? – intett a tudós.
– Legjobb, ha megkérdezed! – tanácsolta a pultos.
Steve elindult.
– Elnézést, Claire? Stephen White vagyok, a Biotechnológiai
Kutatóintézet munkatársa – hajolt udvariasan előre. – Örvendek,
igen, Claire vagyok – emelkedett fel a lány és kezet nyújtott
Steve-nek – Iszik valamit? – kérdezte – Egy kávé lehet, hogy
felébresztene – mormogta a férfi és már intett is a fiúnak.
– Látom, otthon van, tudják, mit szeret – nézett a lány a kiszolgáló
fiú felé, aki vette Steve intését, és már készítette is az öblös
csészét a vele járó szeletke süteménnyel együtt.
– Csak részben, de valóban megfordulunk itt néha reggelente,
hmm… Egy kis harapni való jólesik – felelte, és helyet igazított magának
az egymásba akadó széktámlák között.
– Mondja, miért olyan fontos tudnia a mylnarúdról, hogy rögtön
beleegyezett a találkozóba?
– Több oka is van – felelte a lány – Az egyik az, hogy szeretek
emberekkel ismerkedni. Mindig hoz valami újat az életembe. A
másik dolog a gyümölcs maga. Köszönöm a csomagot, megkóstoltam
a mylnarudat. Az íze a mediterrán csemegékre emlékeztetett.
A belső fehér hús isteni volt, na meg azok az apró, piros, gránát-
25
almaszerű magok a belsejében! Kész mestermű! Képzelje, az első
darabok még mindig virágzanak. Vajon teremni is fog? – kérdezte
gyermeki kíváncsisággal.
– Hogy őszinte legyek, a kivirágzásán magam is csodálkozom,
szárakra és levélkékre számítottam. Úgy tűnik, több gondoskodásban
volt részük a tervezettnél.
– Magam nem sok mindent tettem annak érdekében – ingatta
fejét a lány –, az asztalon voltak a gyümölcsöstálban. A növekedésüket
tekintve már be kellett volna érnie a termésnek.
– Meglátjuk. Addig is gyönyörködjön bennük!
– Jó időbe telik, míg hazaérek – nevetett a lány – Remélem, megvár!
Egyébként mások is jelentkeztek már? – kortyolt a kávéból.
– Nem. Ön az egyetlen – tette hozzá Steve, és kissé oldódott torkában
a szorítás, ami találkozásuk kezdetétől visszafogottá tette
beszédét.
– Szóval, valamiféle kísérletről van szó? Megtudhatom a részleteket?
– folytatta a kérdezősködést Claire.
Steve most vette csak szemügyre a vele szemben ülő lányt. Meleg,
barna, mandulavágású szem, szabályos arc. Hmm, bájos…
Hosszú ujjak, egyformán arányos körmökkel. Enyhén kreol bőr,
talán a napsütéstől.
– Hol is kezdjem…? – dőlt hátra kényelmesen, s karjait körbefonta
a széktámla oldalán – Időről időre befészkelte magát egy gondolat
a fejembe, annak ellenére, hogy elégedett vagyok az életemmel.
– Mi köze ennek a mylnarúdhoz? – kérdezte a lány.
– S éppen emiatt – folytatta Steve – nemigen tettem semmit annak
érdekében, hogy társat keressek magamnak. Tudja, arra gondolok,
akit az ember a másik felének szeretne tudni.
– Ej, Steve, ez elég gyenge volt! – szólalt meg King a fiú fejében.
– Tudom jól, mire céloz, Steve – figyelte a lány a férfit és felnevetett.
– A rendi ruhát a mások iránti felelősségérzet vállalása miatt
viselem.
– Akkor jó – válaszolt a férfi –, pedig már kezdtem azt gondolni,
hogy teljesen elkötelezte magát a mozgalomnak. – A bögre után
nyúlt és óvatosan felemelte a meleg italt.
– Ez így is van, az emberek fizikai és lelki életének támogatása a
legfontosabb számomra. Emellett azonban élem a saját világomat.
És bár a kettő szorosan összefonódik, nem egy, és nem ugyanaz.
De kérem, folytassa!
– Szóval, mivel ez a gondolat időnként foglalkoztatott, szerettem
volna azt a lányt megtalálni, aki tényleg az én párom testben és lélekben
egyaránt. Hónapok óta várok rá, hogy valaki visszajelezzen,
és Ön telefonált a boltba.
– Nem teljesen értem – hallgatta Claire a férfi szavait.
– A gyümölcsökre juttattam egy vegyületből, ami kihajtott a
mylnarúdon. Meditációkat végeztem annak érdekében, hogy átvegyék
a saját rezgésemet és beprogramoztam őket, hogy csak abban
az esetben induljanak hajtásnak, ha ugyanazon energiával rendelkező
személy közelébe kerülnek. Így történt. Ilyen egyszerű.
– Itt a vége, Steve? Lehettél volna izgalmasabb! – kotnyeleskedett
ismét King.
– Mennyi ideje van, tudunk most beszélni? – kérdezte a lány.
– Szabad vagyok a mai nap – hajolt az asztal fölé Steve.
– Tegeződjünk, ha kérhetem!
– Örömmel! – válaszolt és nézte, ahogyan a lány a tortába mélyesztette
a villát, aztán lassan a szájához emelte.
– Puha és gyöngéd – gondolta, miközben az elfogyasztott kávé
elérte sejtjeit és felfrissítette elméjét.
– Ha jól értem, a fehér ruha nem jelent apácai fogadalmat?
– Semmiképpen – válaszolt a lány. – Mint mondtam, csupán a
szolgálatra vonatkozik az odaadásom. Amennyire megismertelek
ebben a néhány percben, veszem a bátorságot, hogy előadjam a saját
érdekeltségemet is a mylnarúddal kapcsolatban. Nagyon zamatos
a gyümölcs, vajon mennyi a tápértéke?
– Ez egy figyelemre méltó megközelítés. Mit gondolsz?
– Hmmm… Átlagosnak saccolom, semmi különöset nem éreztem,
miután megettem.
– Valóban, egy jól táplált, kiegyensúlyozott szervezet nemigen
észlel semmiféle hatást. Az igazi értéke az alultáplált embereknél
mutatkozik. Megfigyelések szerint három mylnarúd elfogyasztása
után a legyengült szervezet feltöltődik az akkor éppen elérhető
maximális energiaszintre, és egy hónapig képes megtartani ezt
az állapotot. Kismértékben aktivizálja a boldogsághormonokat és
a hosszú távú memóriát.
– Javul a múltbeli eseményekre való emlékezés?
– Igen, pontosan.
– Ez tényleg fantasztikus! Én foglalkozom a segélyszállítmányok
szervezésével a szolgálatnál. Azokat az élelmiszereket keresem,
amelyek magas tápértékűek és jól szállíthatók. Különösen az Isle
Grandén fontos, hogy jó termék érkezzen, mert ott rengeteg az
éhező. Az év nagy részében heves viharok pusztítanak, így akik tehetik,
üvegkapszulába pakolnak és odébbállnak egy pár hónapra,
amíg az időjárás kitombolja magát. Az emberek másik fele annyira
szegény, hogy semmit nem tehet. A növények érése épp az adott
időszakra esik, ezért képtelenek élelmet termelni.
– Munkát tudtok nekik biztosítani? Jobb megoldásnak tűnik,
mint etetni őket.
– Párhuzamosan ez a projekt is fut. Földbe süllyesztett, vihartól
védett növénytermesztő cellákat építtetünk velük és megtanítjuk
őket a hidropónikus növénytermesztésre is, hogy legalább saját részükre
meg tudják termelni az élelmet – folytatta Claire. – A munkába
állás előtti időszakban viszont megfelelő fizikai szintre kell
őket hozni, hogy dolgozhassanak.
Tudod, még kislány voltam, amikor az Isle Grandéról elköltöztünk
az édesanyámmal. Hallottam tőle egy mesét, újra és újra elmondattam
vele, és még ma is emlékszem rá.
– Miféle mese volt? – kérdezte Steve.
– A Folyton Termő Fáról szólt – válaszolta Claire.
– Halljuk! – biztatta a lányt.
– Tényleg szeretnéd hallani?
– Ha mondom!
– Rendben – helyezkedett kényelembe Claire, mintha éppen
gyerekeknek kezdené mondani a történetet.
– Nos, figyelj jól, a Folyton Termő Fáról fogok mesélni!
Egyszer volt, hol nem volt, éppen ott, hol az ég a földdel találkozik,
volt egy nagy birodalom. Volt ennek a birodalomnak egy királya,
aki maga uralta az egész földkerekséget, és a legboldogabb volt
a valaha létező uralkodók között, mert alattvalói bőségben és elégedettségben
éltek.
Hogyan is szenvedtek volna hiányt, amikor a király gyönyörű
kertje nyitva állott mindenki előtt! Finomabbnál finomabb gyümölcsök
teremtek ott, a mosolygó almától a csengő barackig. Az
udvar közepén pedig egy nagy fa magasodott. Olyan magas volt,
hogy a csúcsa majdnem az égig ért. Sehol máshol nem nőtt, csak
egyes-egyedül itt, a királyi kertben. A fa különleges gyümölcsöt
hozott: az arany gránátalmát. És milyen bőséggel! Minden éjjel
újra termett, és nap mint nap roskadásig tele volt a gyönyörű terméssel,
így az emberek, akik csodájára jártak, bármikor szedhettek
belőle kedvükre. S ha leszedték az arany gránátalmát, meg is ették,
s nemcsak jóllaktak vele, hanem elégedettség és hála töltötte el szívüket
az egész világ iránt. Nem véletlen hát, hogy nevetéstől volt
hangos a birodalom.
Élt azonban a hatalmas ország legeldugottabb, legsötétebb zugában,
ott is a legutolsó házban egy szörnyűségesen rút lelkű boszorka,
aki soha ki nem mozdult pókhálóval fedett, sötét otthonából.
Lelkét is befedte a por, és ajtaja kulcslyukán át gonosz irigységgel
vizslatta a háza előtt elvonuló vidám embereket. Minden egyes kacaj
bántóan visszhangzott fülében. S egyszer ezt gondolta:
– Felkeresem a király kertjét, és eltüntetem a fáról az arany gránátalmát,
hogy senki ne tudjon enni belőle!
Hajtotta a rosszindulat, s ha már eltervezte, meg is cselekedte!
Az éj leple alatt fekete, nagy, kerek szemű madárrá változott, és
huss, elrepült, egyenesen az uralkodó kertjébe. A holdfényben a fa
ágain bizony ott csillogott a sok aranyló termés, nem volt nehéz rátalálnia!
Szaporán, ágról ágra repülve zsákjába szedte a gömbölyű
gyümölcsöket. Ahogyan a tarisznyába rakta őket, mind pici, piros
golyócskákká változtak. Mire a Nap első sugarai beragyogták volna
a kertet, már egyetlen gránátalma nem maradt a fán. A boszorkány
pedig, mint aki jól végezte dolgát, hangtalan szárnycsapásokkal
visszatért áporodott viskójába.
Reggel felébredt az uralkodó, nagyot nyújtózott, s kiment a kertbe,
hogy gyönyörködjön a napsütésben, a sok szép virágban, a gyümölcsfák
erdejében, s hogy magához vegyen egyet a Folyton Termő
Fa gyümölcséből. De igen meglepődött, amikor a fához ért!
Nem akart hinni a szemének! Egyetlen termést sem talált rajta!
Döbbenten állt, s nem tudta elképzelni, vajon mi történhetett,
hogy eltűntek az arany gránátalmák! De akárhogyan is igyekezett,
képtelen volt megfejteni a talányt, s az udvar népe sem tudott magyarázatot
adni a dologra.
Szerte a birodalomban csodálkozva hallgatták a szomorú hírt.
Az egész ország bánatba borult! A banya pedig vihogva leste viskójából
az emberek bús tekintetét, és alig várta, hogy ismét leszálljon
az est és kirepülhessen a királyi kertbe.
Így teltek a napok, a nép pedig egyre kedvetlenebb lett. Végül a
király meghirdette, hogy annak adja fele országát, aki megtöri ezt
az ismeretlen, gonosz varázst. Sokan jelentkeztek éjjeli őrjáratra,
hogy visszaszerezzék a boldogságukat, de a titkot senkinek sem sikerült
megfejtenie, mert amikor a banya odaért a kerthez, a vigyázó
őrök mind elaludtak.
Ekkor így szólt az uralkodó legidősebb fia:
– Édesapám, most már nekem kell látnom, mi történik az éjszaka!
– Eredj, fiam! – hagyta jóvá gyermeke kérését a király.
Ment a legidősebb fiú. Figyelt erre, tekintett arra, mígnem egyszer
csak tompa szárnysuhogást hallott. Amikor azonban a holdfényben
meglátta a banyát fekete madár képében, s arcán megérezte
a fuvallatot, amit a szárnycsapása keltett, azon nyomban mély
álomba szenderült. Az első napsugár ébresztette fel, s csak arra
emlékezett, hogy egy rusnya, homályos árny repült el a kert felett.
Másnap az apja elé állt a középső királyfi:
– Én is megpróbálom, édesapám!
– Legyen, fiam – mondta búsan az öreg, s készíttetett neki egy
íjat is, hogy azzal pusztítsa el az éjjeli gonoszt.
A fiú éberen őrködött, s ím, egyszer csak szárnysuhogást hallott.
Mindjárt érezte a szelét is, visszaemlékezett fivére szavaira, s éberen
figyelt. Nem hiába, hiszen a holdfényben meglátta a madarat,
amint éppen arra repült.
– Na, most megvagy! – kiáltott mérgesen és hatalmas íját kifeszítve
célba vette. A madár a kiáltást hallva ijedten szállt odébb, de
a kilőtt nyílvessző a hátát megsértette. Egy tolla a fára hullott, az
ágak megrázkódtak, és mind lehullajtották az arany gránátalmákat,
amik a földre érve semmivé váltak.
Reggel bánatosan mesélte a középső fiú, mi történt a kertben az
éjjel.
– Ne búsulj! – szólt a legkisebb. – Nekem sikerülni fog, ma éjszaka
én őrzöm majd a fát! – fordult apjához.
– Te? Hiszen kicsi vagy még, az íjat sem bírod megfeszíteni!
– mondta a király. S csakugyan, a legényke megpróbálta, meg is
emelte, de kifeszíteni már nem volt ereje.
– Azért elmegyek ma éjjel, majd megsegít az ég – erősködött
a fiú. Az uralkodó bólintott és a legkisebb fiú vitte, cipelte a nehéz
íjat és őrködött a kertben. Egyszer csak szárnysuhogást hallott.
Már érezte a szárnycsapások szelét is, de emlékezve bátyjai szavaira,
ettől bizony csak éberebb lett. Meglátta a madarat, aki éppen
a fa ágára ereszkedett, és sorban szedte zsákjába a gömbölyű, tündöklő
gyümölcsöket. Előkapta az íjat, de kifeszíteni most sem tud-
ta. A Hold beragyogta a fát, s a fényében meg-megcsillanó almák
egyre csak fogytak, fogytak. Már arra gondolt, hogy felmászik, fel
a fa tetejére és elhessegeti a csúf állatot, amikor lódobogást hallott.
A paták hangja az égből jött! Feltekintett, hát egy csapat lovas vágtatott
el a kerek Hold előtt.
– Segíts, ég! Segíts, ég! – kiabálta és hangja átjárta az éjszaka sötétjét.
S lám, a seregből kivált egy lovas fekete paripán! A mén testét
selyem lepel fedte, fújt, toporzékolt és megállt a fiú előtt. Gazdáján
aranyos veretű sisak fénylett.
– Mit segítsek, fiú? – zengte a lovas mindent betöltő hangján.
– Segíts elűzni a madarat, hogy az emberek ismét boldogok legyenek!
Nincs elég erőm kihúzni az íjat, amivel elpusztíthatnám!
A lovas levette válláról saját hatalmas fegyverét, tegezéből kivett
egy jókora nyílvesszőt, és mindkettőt átnyújtotta a fiúnak:
– Ezzel eltalálod majd a madarat, de siess, mert mindjárt kél a
Nap, és akkor elrepül!
A kis legény fürgén kapott a harci szerszám után, és amikor kézbe
vette, csodálkozva érezte, hogy az íj olyan könnyű, akár a pára,
mely a kertből lassan felemelkedett. Nem tétovázott, gyorsan kifeszítette,
és célzott. A madár ijedtében elejtette az utolsó arany gránátalmát,
s szállt fel, egyre fentebb a fa csúcsáig, de ereje már fogytán
volt. A nyílvessző pedig, amit a királyfi kilőtt, egyenesen szíven
találta, mire a madár egyszeriben porrá lett. Az égi sereg is köddé
vált a lovassal és az íjjal együtt. A Folyton Termő Fa pedig soha
többet nem hozott olyan termést, mint régen, mert mielőtt a madár
porrá vált volna, egy csepp vére a fa ágára hullott, s egyben gonosz
átka is. Attól a fa gyökereiben megrázkódott. A földre gurult
egyetlen gyümölcsöt a fiú fölvette, s ahogy magához emelte, látta,
hogy egy pici kis korona nőtt a gránátalma tetejére.
A boszorkány átka hosszú időre meddővé tette a magokat. A legenda
úgy szólt, hogy egészen addig ne hajtsanak ki, amíg nem jön
valaki, aki felette áll az átok erejének, hogy semlegesíteni tudja a
kimondott varázsszavakat.

Claire elhallgatott.
– Egyszer majd újra teremni fog, és már a boszorkánytól sem kell
tartanod – mondta Anya. – Nos, azóta is várom. – Vajon rátaláltam
volna? – kérdezte.
– Elvileg igen, azonban még nincs kidolgozott kereskedelmi
háttere, kizárólag megfigyelés alatt, kísérleti jelleggel árusítjuk itt
Hightownban.
– Mennyire költséges az előállítása? Nem kérnek sokat érte az
üzletekben.
– Megfizethető. Most már… – mondta Steve. – Az előzetesen
befektetett kutatás és a kivitelezés értékét azonban nem lehet
pénzben kifejezni.
– Tudnátok-e három konténernyi mylnarudat biztosítani a szolgálatnak?
– Mivel az Isle Grandéra szállítanátok karitatív céllal, talán igen.
De konzultálnom kell a kollégákkal. Még csak megfigyelési stádiumban
van a kísérlet, ami legalább öt év, tekintettel a rendkívüli
minőségre. Remélem, megkapom az engedélyt!
– Mikorra derül ki?
– Holnap választ adok rá. Addig viszont teljes titoktartást kérek.
– Megígérhetem, hogy a szállító– és a fogadó személyeken kívül
senki nem fogja tudni a szállítmány útját, sem a rakományt. Hol
tudunk majd felrakodni?
– A kutatóközpont mögött van egy hatalmas rét, az épületkomplexumot
megkerülve megtaláljátok a hangárba vezető kocsiutat.
Néhány kilométerre számítsatok!
– Nagyon köszönöm, Steve! Adok egy privát számot, ez csak nálam
csörög, bárhol elérhető vagyok vele. Akkor… holnap várom a
hívásodat!
– Indulni készülsz? – kérdezte a férfi.
– Igen, mennem kell. Őszintén örülök a találkozásnak, és nemcsak
az üzlet miatt.
– Ez kölcsönös.
– Steve, 30 éves vagyok, három komoly kapcsolattal a hátam
mögött. Mindhárom gyönyörű és kiegyensúlyozott volt.
– Hű, ez nagyon komolyan hangzik! – mosolygott Steve.
– Ahogy mondom. De mindig volt egy pont, amikor elfogott a
rémület, mi lesz, ha elveszítem a páromat. Nem tudtam a gondolattól
szabadulni, és inkább én szakítottam velük, mintsem megvártam
volna a folytatást. Nagyon fájdalmas volt, de képtelen voltam
másképp tenni. Egy éve aztán jelentkeztem a rendbe a segítők
körébe. Nem vagyok biztos benne, hogy itt ér az öregség, de munkának
tökéletes a hely. Mindig is ilyen területen dolgoztam. És menedék
a sorsbéli folytatás elől.
– Claire, én azt hiszem, a sorsot részben magunk írjuk. Sajnos,
vagy szerencsére, attól függ, honnan nézzük, az ember mechanikus
és kiszámítható. Ígérd meg, hogy visszatérünk még erre!
– Még nem szántam rá magam, félek megszabadulni a terheimtől.
De érik a dolog – nyújtotta át Claire a telefonszámát.
– Mintha csak magamat hallanám – dörmögte a férfi.
– Mi a te terved? A mylnarúd megtalálta, akit kerestél. S most?
– kérdezte a lány.
Steve arcán halvány mosoly futott át. – Holnap választ adok a
szállításra – mondta és kilépett a kávézó ajtaján.
5.
10 óra körül mindig nagy volt a forgalom az intézet folyosóján.
Steve és Peter siettek, hogy még elérjék a professzort az irodájában,
mielőtt elhagyja az épületet.
– Gondolod, beleegyezik? – hadarta Steve.
– Mondtam már, hogy valószínűleg igen, hiszen annak idején
ezért jött létre az egész projekt. Hasznos lehet a későbbiekben is,
hogy megvizsgáljuk a mylnarúd hőtűrő képességét. Te beszélsz
vele, Steve.
– Gyerünk!
Bekopogtak.
– Tessék! – szólt ki egy erős, határozott férfihang. Beléptek a tágas
irodába. A szoba közepén nagy íróasztal foglalta a helyet. Tömör,
mégis finoman megmunkált faanyaga első látásra hatalmat és
tekintélyt követelt a belépő idegenektől, itt azonban más funkciót
szolgált. A tetején egymás mellett sorakozó rendezett füzetek, akták
halmaza tornyosult. A fiúk már hozzászoktak, ahogyan a faragás
különös, idegen ornamentikája sem keltette fel érdeklődésüket.
– Jó reggelt, Adam! – fogott kezet Peter a professzorral.
– Jó reggelt, Apa, hogy ébredtél? – köszöntötte Steve is. Bár ő
maga sem volt alacsony, vékony termet, apja még nála is erőteljesebb
alkat volt, s ez mindig jóleső érzéssel töltötte el, amikor üdvözlésképpen
megölelték egymást.
– Szervusztok, köszönöm kérdésed. A szokásos – válaszolt a
professzor.
– Megint rövid volt az éjszaka?
– Ahogy mondod, de éppen elég. Viszont úgy látom, nem az én
ébredésemről akartok disputálni.
– Hogy a közepébe vágjak – ült le Steve az ablak melletti szófára,
és arcát önkéntelen az ablakon beömlő napfény kellemesen meleg
sávjába igazította, aztán mégis az apja felé fordult –, jött egy megrendelés
a mylnarúdra. Az Isle Grandéra szeretne a Szolgálat három
konténert küldeni az éhezőknek. Engedélyezed?
– Hűha! – telepedett le a professzor szemben a két fiatallal.
– Emlékeztek, öt év megfigyelés. Ezt mindenképpen tartanunk
kell.
– Mi is úgy gondoljuk. Jó alkalom, hogy kipróbáljuk a gyümölcs
viselkedését a trópusokon is. Beleillik a kísérleti időbe. Mit szólsz
hozzá?
– Végtére is nem rossz az ötlet, de össze kell állítani a megfigyelési
szempontokat és mindent, de mindent dokumentálni a fogyasztás
során, a személyes tapasztalatok alapján. Felelős személyt
kell keresni. Ki is a megrendelő?
– A Szolgálat Leányai.
– Hogy kerültek kapcsolatba velünk?
– Találkoztam eggyel közülük, aki éppen az élelmezésben dolgozik.
Tápanyagban gazdag élelmeket keres és vásárolt a mylnarúdból.
– Remélem, nem valami csapda! – gondolkodott a professzor.
– Nem úgy néz ki. A szállítmányról csak a hölgy tudna, a sofőrök
és a fogadó. Egy nagy sávjárót küldenének.
– Nem lesz ez így jó – szólt közbe Adam. – Legalább háromfelé
kell osztani az árut, három kis fuvarra. Ezen felül kapnak még
egy konténernyi mylnarudat élőpinnel, azt küldjétek előre! Két-két
sávjáró, és eltérő útvonalon induljanak, hogy ha valami történik
útközben, legalább az egyikük célba érjen! A papírmunkát rátok
bízom, legyetek alaposak a kérdésfeltevésben, a legapróbb részletekig.
A szervező nevét és elérhetőségét is szeretném tudni.
– Claire White a hölgy neve és itt a telefonszáma is – írta fel
Steve egy papírlapra, és átnyújtotta az apjának.
– Claire White – ismételte az öreg professzor, majd feltekintett
a papírról.
– Rendben, fiúk! Bármi van, elérhető vagyok. Ha még eszembe
jut valami, kereslek benneteket.
– Kösz, Apa! – ragyogott Steve.
– Látom, nem közömbös számodra.
– Eltaláltad, igen bájos.
– A Szolgálat Leányai kedves teremtések – tette hozzá Adam, de
homlokán pillanatra mintha ráncok jelentek volna meg. Mindebből
a fiúk semmit sem vettek észre.
36 ~
– Ki tudja, talán az idő nekem dolgozik – folytatta vidáman
Steve, és Peter is felderült.
– Reméljük a legjobbakat, minden jót! – szólt utánuk a profesz-
szor és becsukta mögöttük az ajtót.
– Nagyszerű, hívd fel Claire-t! – nyújtotta a telefont Peter.
– Ne ragadtasd el magad! – bökte könyökével oldalba Steve, miközben
beütötte a számot. – Ha jól csináljuk, lesz lehetőségünk a
gyakori találkozásra!
– Hű, most megnyugtattál – mosolygott vissza Peter.
– Halló, Claire? Steve White vagyok. Igen, ahogy mondod, kis
technikai változtatással áll a dolog. Két hét múlva tudjuk biztosítani
a szállítmányt, négy kis sávjáróra lesz szükség, rakodáskor minden
részletet megbeszélünk. Megfelelő a biztonsági háttér a szolgálatnál?
Jó. Találkozunk még előtte? Rendben, az első rakománynál.
Minden jót!
– Kész? – bökte meg Peter. Steve csak elégedetten bólintott.
A dokumentáció előkészítése könnyen ment, csak át kellett nézniük
az előző elemzéseket, hogy a régebbi szempontok se maradjanak
ki az iratból. Steve kapva kapott a lehetőségen: ellenőrizte a
töménytelen kísérleti eredményt, rendszerezte a irányelveket. Személyre
szóló kérdések előzetes fizikai állapotról, étkezési szokásról
(amennyiben lehet ilyenről beszélni egy éhínség által sújtott területen),
mentális változásról, szellemi frissességről. Füzetnyi precízen
feljegyzett adat. – Alapos munkát végzünk majd – gondolta
–, ha ennek az új kutatásnak is a végére érünk. Ahogy közeledett
az idő a berakodásra, egyre izgatottabb lett, részben az új terv,
és – bár ezt magának is nehezen vallotta be –, Claire jelenléte miatt.
Lement a hangárba, hogy megnézze, minden rendben van-e.
A gyümölcsök készen álltak: négy konténerre osztva várták a szállítást.
Körülöttük jól érezhető volt a mylnarúdak semmihez sem
hasonlítható könnyű, jellegzetesen édeskés illata. A hangár óriási
ajtajában meglátta az első sávjáró sziluettjét. Messziről leginkább
egy tintahalat idézett, de ahogy közelebb ért, láthatóvá váltak az ol~
dalát borító sokszögű acél– és vörösrézlemezek, a tetején pedig a
két jókora napcella. Jeltelen, elegánsnak egyáltalán nem mondható,
sokat látott jármű volt, a szolgálat szimbóluma, a fehér alapon
piros négyágú csillag – valószínűleg biztonsági megfontolásból –
hiányzott róla. A pilóta jól érzékelhető rutinnal navigálta be a hangár
nyílásán a rozsdabarna, ütött-kopott szállítóalkalmatosságot,
majd a tömegvonzást semlegesítő láthatatlan párnát kikapcsolva
finoman a földre ültette a soktonnás vasgépet. A lány és két férfi
szállt ki belőle. Claire megemlítette, hogy dolga van az egyik útba
eső településen, és csak később utazik majd tovább a célállomásig.
– Gery és Martin – mutatta be a pilótákat. – Claire White –
nyújtott kezet Peternek.
A férfi hosszan megszorította, és nem engedte el a kezét. A lány
megborzongott, de nem szólt semmit. – Mi volt ez? – kérdezte
magától.
– Mi elkezdjük a pakolást – intézkedett Steve. – Claire, addig
Peter elmondja neked a részleteket.
A hangárban kialakított kis irodába tartottak. Peter ismertette a
tudnivalókat a rakományról, megbeszélték az instrukciókat. Claire
hallgatta, de az előbbi kézfogás nyoma még égette a tenyerét. A
férfi barátságosan, mégis hűvösen és tényszerűen közölte az adminisztráció
részleteit, és elmagyarázta a füzet használatát. Odakint
gyorsan átemelték a konténereket.
– Melyik sávot használjátok? – kérdezte Steve a sofőröket.
– Az út fölötti legelsőt. A sávjárók nagyon régi típusúak, csak
ezen a magasságon tudnak haladni. Egyébként megbízható gépek,
az első konstrukciók közül valók. Olyan egyszerűek, hogy nincs,
ami elromoljon rajtuk, a napelemeik is kifogástalanok. Örök életűek
– mondta Martin és kezével végigsimította az öreg járgány erősen
kopott, átfestett rozsdaszín oldalát.
– Ezt a borítékot adjátok oda az átvevőnek! Az érkezés után
azonnal bontsa föl és olvassa el, fontos tudnivalókat talál benne! A
professzor kérése – mondta Peter és egy levelet adott át Gerynek.
A két pilóta és Claire beszállt a fülkébe, és egyre erősödő, mély
bőgéssel beindultak a Mayer-Greane motorok. A légi furgon lassan
elemelkedett a talajtól. Mielőtt a sávjáró nekilódult, kerek ablakán
át Claire még visszaintett a fiúknak. Hamarosan jött a második,
harmadik, negyedik furgon, mind az elsőhöz hasonló öreg
darabok. Berakodtak, és útnak indították őket. Miután végeztek
a kantinba mentek és farkaséhesen nekiláttak a vacsorának. Steve
tálcáján rendezgette a sorakozó hidegtálat. Peter ezalatt mély hallgatásba
burkolózott.
6.
– Végre beszélgethetünk – szólt hátra markáns hangján a professzor
a kocsi hátsó ülésére, miközben az előtte fékező kocsit figyelte.
– Veronika, vége a játéknak, a gyerekeink egymásra találtak.
– Mit mondassz? – kérdezte a nő előrehajolva. – Mikor? Mit
tudsz róluk? Biztos vagy benne?
– Igen. Steve mesélte, hogy találkozott egy lánnyal, aki mylnarudat
rendelt a szigetre. A lány neve Claire White…, a szeretetszolgálatban
dolgozik, az élelmezést szervezi az éhezők számára. – Az asz-
szony döbbenten hallgatta Adamet.
A lehetőség mindig fennállt, hogy a testvéreket összehozza az
élet, de nem tudta elképzelni, hogy meg is történhet. Remélte, hogy
ők szervezik majd meg a nagy találkozást férjével, amikor leteszik a
munka oroszlánrészét és több időt áldozhatnak a családnak.
A kocsi csöndben gurult az úton. Egyikük sem szólt. Mindketten
arra gondoltak, vajon jól döntöttek-e, amikor ezt a megoldást
választották.
– Összeköltözünk majd? – kérdezte az asszony.
– Igen – válaszolta Adam. – Azt hiszem, a gyerekek jól érzik magukat
a saját otthonaikban, de kialakítunk egy-egy lakosztályt nekik
is, és ha kedvük tartja, bármikor együtt lehetünk. Steve nem
tudja, hogy milyen külön élni a munkától, este hazamenni vacsorára.
Nála az otthont a labor apartmanja jelenti és a kantin a konyha
melegét. Várjunk még a hírrel! Azt gondolom, maguk is rájönnek
majd. Ebben az évben visszavonulok a munkától, de még maradok
tanácsadóként asszisztálni a kutatásokhoz. Komoly változás
lesz. Szeretlek, Veronika! A támogatásod, türelmed és hűséged…
mindennel felért. Ebből merítettem erőt a nehéz napokban. De ezt
te is tudod. – Az asszony bólintott.
– Claire otthon van Isla Grandén, már járt arra többször és kiismeri
magát a helyiek között – mondta a professzor.
– Ebben biztos lehetsz – mondta Veronika. – Talán még azokkal
az ellenséges gerillákkal is jóban van. Ne aggódj, egy hét múlva
már itthon lesz. Várom nagyon. Igazán ügyes teremtés. Rendkívüli
kisugárzása van. Igazi ajándék! Istenem!
– Tartsuk a kapcsolatot, és ne beszéljünk még a dologról! – lassított
a kocsival a professzor. Megállt, hátrafordult az ülésen és megcsókolta
a feleségét. – Nézz körül a környéken, van-e az új házak
között megfelelő. Ha nincs, irány az építésziroda és fél év múlva
költözhetünk – mondta még biztatóan, és végigsimította Veronika
ablakkereten nyugvó apró kezét.
– Mindent köszönök! – suttogta a nő aggodalommal és boldogsággal
telt hangon, majd átsietett az út túloldalára.
7.
A motor egyenletesen zúgott azzal az andalító közepes magassággal,
amit mindenképpen meg kellett törni emberi hangnak is,
különben az álom telepedett volna a sávjáróban utazók szemére.
Claire, Gery és Martin már az óceán fölött repültek. A fiúk a pilótafülkében
ügyeltek a pályára, a lány kényelmesen befészkelte magát
a raktérben található ócska karszékek egyikébe. Alattuk a hatalmas
víztömeg megunhatatlan kéksége fodrozódott. Szeretett lenézni
és figyelni a színek változását a hullámokon. Gyakran jártak
erre. Régóta ismerték egymást a fiúkkal, több ezer kilométer volt
már mögöttük. Ismerték Gerynek, ennek az alacsony, zömök, kopaszra
nyírt fejű férfinak a félórai repülés után rendszeresen jelentkező
kifejezésteljes sóhajtásait is. Claire most meg is jegyezte:
– Még legalább másfél óra, Gery.
Martin megbökte a másik férfit: – Hol tart a napenergia egyszerűsített
hasznosításával végzett kísérleted?
E kérdésből Gery tudta, hogy barátai égető, dohányokhoz fűződő
szenvedélye oltásán munkálkodtak, s noha kedve lett volna azt
mondani: „Gyerekek, már megint ugyanaz…” Ehelyett belement a
játékba, és miközben elmesélte legújabb elméletét másik elhagyhatatlan
szenvedélyéről, a napenergia felhasználásáról, valóban belefeledkezett
az elgondolások fejtegetésébe. Olyannyira, hogy a beszélgetések
közben a kísérlettel kapcsolatos összes előnyt és hiányosságot
sikerült napvilágra hoznia, átgondolnia, korrigálnia.
– Barátaim, ha egyszer elkészül az egyszerűsített verzió, kénytelen
leszek részesedést fizetni nektek, mert oroszlánrészt vállaltok
az újítási fázisok feltérképezésében.
Ők ketten pedig mindig örömmel vették a felajánlást s máris közös
turistautat terveztek a Bakkaramana tengerszemhez, és az ott
fellelhető, örökké pöfékelő apró vulkánokhoz, ahová még eddig
soha nem sikerült elzarándokolniuk. Az óceán túlpartjára értek.
Megálltak egy kis városban, az utazóknak kiépített pihenőhelyen
landoltak. Gery végre elővette arasznyi hosszú, gyufaszál vastagságú
pöfékjét. Maga sodorta saját termesztésű gyógynövényekből.
Hátát nekidöntötte a sávjáró meleg oldalának, nem törődve a lepattogzó
festék– és rozsdafoltokkal, s arcát a nap felé fordítva rágyújtott.
A vékonyka rúdból zöldeskék füstcsík kígyózott felfelé,
száraz, aromás illata szétterjedt a levegőben.
– Te vágykeltőt szívsz? – kérdezte Claire, aki éppen akkor lépett
ki a jármű ovális ajtaján.
– Mégis igaza volt az öregnek – felelte Gery.
– Az indiánnál voltál?
– Annamasra gondolsz? – kérdezett vissza cinkosan. – Honnan
tudod? – fújta a füstöt a férfi az elégedettség ízével, s apró szemei
még kékebben világítottak.
– Egyedül neki van ilyen füve – válaszolt a lány.
– Meg nekem – terjedt szét Gery kerek képén a mosoly.
– Hogy kerültél az öreghez?
– Hallottam, hogyan segít az embereken. Gondoltam kooperálhatnánk
a gyógynövények előállításában és felajánlottam neki,
hogy termesztek alapanyagot, ha hozzájuttat. Nehezen, de néhány
beszélgetés után beadta a derekát. Nagyon őrzi az eredeti magokat,
nem akar gyári termesztésű, vagy hibrid növényeket, így szavamat
adtam, hogy csak az általa adott magokból gazdálkodom,
és csak neki adok el belőle. Az utóbbi időben megugrott a kereslet
a vágykeltők iránt. Mindannyian szeretnénk megtalálni azt a dolgot,
ami valóban elégedetté tesz minket. A vágykeltővel mindenki
magába lát, nem hazudhat. Aztán már csak rajtuk múlik, ha kiderül
az igazság, hogy tenni is akarnak-e érte, vagy még várnak a
boldogsággal.
Claire-t és Martint is kínálta, de ők inkább a helyi bár választékából
rendeltek. Legjobban a niksomát, a facsart zöld levet kedvel-

ték, akármilyen vad színben is játszott az alacsony, vastag üvegű,
átlátszó pohárkában. Nem volt édes, és kitűnően hűsített. Az erdő
szélén termő hatalmas, húsos levelek sötétzöld préselt nedvéből
készült, és csak errefelé lehetett kapni.
– Megkérdezem, hol árulják még a niksomát, viszek haza belőle
– állt fel Martin és széles, ringó léptekkel tartott a pulthoz. – Kisasszony,
a niksomát bolti kiszerelésben is árulják?
– Olyat nemigen talál. Ha vinni akar, szívesen készítek, de nem
forgalmazzák sehol máshol.
– Hogyhogy, nem elég népszerű?
– Dehogynem, a városban, akinek van egy kevéske kertje vagy
földje, szabadon termeszti. Inkább úgy mondom, nő magától.
Olyan ez errefelé, mint a csalán, de nem engedélyezik a nagyüzemű
előállítását. A turisták szívesen rendelik, és itt annyit ihatnak
belőle, amennyi jólesik nekik. Sokan azért kerülnek erre, mert egykét
óra alatt kiengedik a felhalmozódott stresszt magukból, és persze,
csak itt ihatnak niksomát. Kár volna exportcikket kreálni belőle,
jöjjenek ide, fogyasszanak itt, élvezzék ezt a helyet, nem igaz?
Végre valami, amibe nem botlik bele az ember a világ minden táján!
Ez – súgta – már csak az én véleményem: nem kedvelem, ha
más országba utazom, és amikor bemegyek egy hipermarketbe,
úgy érzem magam, mintha el sem jöttem volna otthonról, mert
a polcok ugyanazzal az áruval vannak feltöltve. Inkább szeretem
más vidékek sajátos világát, az ital- ételkülönlegességeiket is. Szóval,
mennyit mérjek a niksomából?
– Kétszer három adagot, ha kibírja néhány napig.
– Legfeljebb a harmadik napon már jobb kedvük is lesz majd
tőle, és újra visszajönnek – tréfált a pultos lány, miközben igazított
a pincérkötényén. Rakta-vágta kisebb darabokra a leveleket.
Turmixolta, áttetsző flakonba öntötte a levet, s közben igyekezett
kitalálni a férfi korát. – Negyven körüli lehet, nem valami jóképű,
de milyen megnyerő a modora, és a hangja… igazán kellemes
– gondolta. Martin türelemmel követte mozdulatait. Egy pillanat-
ra meg is feledkezett a többiekről. A lány átnyújtotta az árut, a férfi
fizetett.
– Még látjuk egymást – köszönt, és átvette a gondosan becsomagolt
flakonokat.
Hamarosan indulnak. Innen még négy nap, ha az ősrengeteg fái
fölött átvágják az utat.
Szakállas fickó ült melléjük. Vállán szétfeszült a terepszínű trikó.
Biccentett.
– Merre tartanak?
– Rivertown irányába – húzódott kissé odébb székével Gery bizalmatlanul.
A rövid válasz elegendő volt az idegennek. Hátrafordult és intett.
Három marcona legény állt meg mögöttük.
– Akkor együtt utazunk tovább – vigyorgott a többiekre.
– A sofőr velem jön – mondta határozott, rekedt hangon, és kirúgta
maga alól a széket.
– Hé, várjon csak! – lépett hátra Gery, de egy acélos szorítás a
karján, és egy tompa tárgy érzése az oldalában elhallgattatta.
A trikós férfi durván lökött rajta egyet, és agresszíven kituszkolta.
Gery dühe egyre nőtt, de akárhányszor szembeszállt a mögötte
magasodó óriással, alulmaradt. Felmásztak a sávjáró fülkéjébe.
Az idegenből áradó olcsó dezodor szaga szétterjedt a sávjáró belsejében,
amitől Gery bosszúsan tüsszentett. A három alak Claire-t
és Martint egy másik rozsdás járgány felé vezette. Az apró, maszatos
ablakok kevés fényt eresztettek a büdös, poros jármű belsejébe.
– Undorító! – nézett körbe a fülkében Martin. A legkigyúrtabb a
derekához nyúlt, inge alól bilincseket kapott elő, hátratekerte először
Martin, aztán Claire kezét, és miután a vasszerkezetet csuklójukra
erősítette, lelökte őket az ülésekre. Nadrágzsebébe nyúlt,
ahonnan gyanús szagú és tisztaságú gyűrött, fekete kendőket szedett
elő, és bekötötte szemüket. A két fogoly ellenkezni próbált, de
a fogva tartók erősebbek voltak.
– Nyugalom! – mondta az, aki aztán rájuk csukta az ajtót. – Nem
lesz bajuk. Hangja aggasztóan közömbös volt.
– A rakományra és a furgonra van szükségünk. Maguktól majd
gyorsan megszabadulunk.
Claire hosszú ruháján próbált igazítani. Azon gondolkodott, mit
ért a mondottakon a gazember. Érezték, ahogy beteges köhögéssel
beindulnak alattuk a motorok és megrázkódik az ócska gép.
– Ez még a mienknél is öregebb… – gondolta Martin. Egy-két
rándulásból tudták, hogy felemelkedtek és repültek. A motorhang
betöltötte a rakteret. Ha akartak sem tudtak volna szót érteni.
Egész éjszaka úton voltak. Claire aludni próbált, Martin fejében
sisteregtek az idegszálak. A menekülés lehetséges módjait elemezte.
A három hústorony nehézkesen fészkelődött. Mielőtt oszlott
volna a sötétség, a masina lassított, és nagy rángásokkal földet
értek.
Idegen beszéd hangjai hallatszottak, erős kezek szorították meg
a foglyok karját, elvezették őket. Levették a kötést szemükről. Már
világos volt. Egy kunyhófélébe találták magukat.
– Itt várjanak! – mondta a trikós alak, mintha bárhova is mehettek
volna, és Geryt is belökte a foglyok közé. Leült a többiek mellé.
Örült, hogy élve látta őket.
– A pokolba! – pattant föl, és le-fel járkált a tízlépésnyi szobában,
amikor rájuk zárták a tömör fa ajtót.
– Nyugi, csak a kocsi kell nekik, és a szállítmány. Bár az is igaz,
hogy én nem bízom bennük – súgta félhangon Martin.
– Kit érdekel? Azt sem tudjuk, hol vagyunk! Hogy a tetves ménkűbe
tűnünk el innen?
– Attól tartok – mondta Claire –, a vadállatok majd gondoskodnak
erről is… Milyen nyelven beszélnek? Értette valamelyikőtök?
– Nekem teljesen ismeretlen. Még sosem hallottam ilyet – válaszolta
Martin. – Lőttek a mylnarúdnak. Jó pénzért eladják a helyieknek.
A főgóré már az első szavakból tudta, hogy a sávjáró vala-
mi értékeset szállít. Ezek a saját terepükön játszanak, megismerik
az idegeneket.
Nem tévedett. Méregdrágán árulták az őslakosoknak a lopott
élelmiszert. A szerencsétlen bennszülöttek számukra értéktelen
kavicsokkal fizettek érte. A rablók pedig továbbadták a köveket a
nagyvárosok ékszerészeinek, akik kevés csiszolással elegáns gyűrűkövet
és nyakéket készítettek belőle. Mindig jó pénzt kaptak az
értékes portékáért. A garamila, ez az első ránézésre jelentéktelennek
tűnő kő rendkívül népszerűvé vált az utóbbi időben. Ha jobban
megvizsgálta valaki, nyilvánvalóvá vált a közönségesnek tűnő
kő rejtett tulajdonsága. Hosszabb megfigyelés alkalmával ugyanis a
szürkés felületből előtűnt opálos, kékes-lilás árnyalata, és egyúttal
az a gondolat társul mindehhez, hogy minél tovább kézben tartsa
az ember. Bár leginkább ékszerkészítésre használták, a kő tulajdonosai,
megesett, hogy egyszerűen csak zsebre tették, és időnként
meg-megérintették. Mindez azonban nem vonatkozott a kis szigeten
élő bennszülöttekre, akik nap mint nap érintkeztek ezzel a különleges
drágasággal, amit csak a szárazföldet körülölelő mocsarakban
lehetett megtalálni. Úgy tartották, a garamilák kisugárzása
körbeburkolja a szigetet, és ereje áthatja az emberek lelkét. Aki
igazán nagy harmóniában van velük, annak megmutatják valódi
lényüket, feltárják a bennük rejtőző értékeket, és a múltbéli dolgokat.
Az őslakosok szerint a kis sziget és a mocsár – élő test: szeszélyes
azokkal szemben, akik rossz szándékkal érkeznek oda.
A bennszülötteken kívül mások nemigen foglalkoztak a kövek
kitermelésével. A feltérképezetlen, lápos területen kóborolni az
idegenek számára felért az öngyilkossággal. A jól ismert mentési
módszerek – faág, kötél az elmerülőnek – mind csődöt mondtak…
Láthatatlan erő húzta a mélybe a szerencsétleneket.
A legmerészebb betolakodók is feladták, miután tehetetlenül
nézték végig, ahogy társuk halálfélelemmel az arcán, segítségért
kiáltozva belefulladt az ingoványba. Az utolsó természetvédelmi
ősföld címén kutatók és tudományos szervezetek hangos felszó-
lalásának köszönhetően a nemzetközi rendgárda is fokozott figyelemmel
őrizte a helyet. A felfedezés első tíz évét leszámítva, amikor
a tudóscsoportok nagyjából felderítették a rendkívüli flórát
és faunát, senki nem látogatta a szigetet. A láp miatt szárazföldön
megközelíthetetlen volt a terület. Amúgy is csak a néhány, kör
alakban sorakozó, egymástól teleknyi távolságra eső, mintázott oldalú
agyagház szolgált látnivalóként és néhány, különlegesen viselkedő
növényfajta. A falut kékes lombú erdő szegélyezte. A hegyoldal
számos barlangjában pedig tiszta víz eredt. Ezeket a helyeket
szentként tisztelték az itt élő emberek, ahogyan a források vizét is.
Mielőtt ittak belőle, rituális tisztálkodást végeztek: cseppnyi vízzel
meghintették testüket, majd kezüket imádkozásra emelték napkelet
felé fordulva.
A szigetet átszelték az apró, mesterségesen vájt, lépésnyi széles
csatornák, amelyeket a láp vize töltött fel. A vonalak rendszere
madártávlatból különös rendezettséget mutatott, mintha egyetlen
pont köré rajzolódott, lótuszsziromszerűen illeszkedő, szabályosnak
mondható csermelyek rendszere lett volna. A bennszülöttek
szerint ezek a formák a házak védelmét biztosították a rontó
erők ellen.
Claire felkelt a helyéről, és egy ilyen kanálist pillantott meg a
szemközti fal ablakként szolgáló apró résén át. Odébb az őslakosok
– közepes termetű, vékony, napbarnított emberek – éppen a ládákat
pakolták. A martalócok egyike az érkező asszonyoknak osztotta
a gyümölcsöt. Bőven adott mindenkinek, azok pedig elégedetten
ürítették kavicsaikat az asztalként szolgáló láda tetejére. Miután
besöpörték a fizetséget, a marconák az evésnek is mindjárt nekiláttak.
Türelmetlenül letépték a barna vékony héjat, és egymás
után teli szájjal falták a mandulafehér, pirosas magoktól pöttyözött
mylnarudat.
– Végeztek – fordult el az ablaktól Claire, és visszasietett az agyagpadkához. A fal mellett agyagból kialakított pad állt ki, kö-
zéptájon asztalként magasodó felülettel. Ez volt az összes bútor a
kunyhóban. Se tűzhely, se villany, semmi egyéb.
– Amíg nem tudunk többet arról, hogy hol vagyunk, nincs miről
beszélni – állapította meg. – A lényeg, hogy hangolódjunk egymásra,
amikor visszajönnek, bármi is történik – súgta, miközben
leporolta ruhájáról a ráragadt finomszemcsés sárga agyagot.
– Történhetne már az a bármi – szólt közbe Gery türelmetlenül.
– Nem soká kell várnunk, ha ez megnyugtat – csendesítette a
lány és ismét a réshez lépett. A téren ideges mozgolódás támadt, a
bennszülöttek jöttek, és a kereskedők felé tartottak. Aszott kezükkel
a fejüket fogták, hadonásztak, kiabáltak, fájdalmas képpel magyaráztak
a kigyúrt fickóknak. A rablók elképedten hallgatták a tömeget.
Megpróbálták csitítani a nőket, de azok ábrázata olyan fájdalomról
tanúskodott, hogy a banda tagjai megértették, itt nincs
kivel beszélniük.
A kétségbeesett csoport közelebb és közelebb került az idegenekhez,
akik már az oldalukon függő fegyverükhöz kaptak, hogy
azzal tartsák távol a jajveszékelő törzset. Azonban felemelni már
nem tudták a pisztolyokat. Még mielőtt megtették volna, az asszonyok
gyűrűje megnyílt és egy óriás termetű férfi közeledett feléjük.
Majd’ kétszer akkora, mint a vékony és alacsony alkatú bennszülöttek.
Amikor az óriás észrevette a rablók mozdulatát, megállt, s
gyorsaságban megelőzve a gazfickókat, feléjük nyújtotta jobb kezét,
tenyerét előre tolva, mintha elhárítani készülne az akciót. Az
idegen férfiak mozdulata félbemaradt az óriás intésére, képtelenek
voltak megemelni kezüket. Ujjaik a puska végére tapadtak, lábaik
is kimerevedtek. Döbbenten figyelték egymást. A rendkívüli hatást
a megjelenő férfi hatalmas tenyeréből áradó mérhetetlen erő
okozta, amely körülvette az egymásnak háttal álló garázdálkodókat.
Az óriás, kezét maga előtt tartva odament a legvállasabb alakhoz,
s némán bal kezét a férfi feje tetejéhez emelte. Az asszonyok
jajveszékelése nem hagyott alább, de csendesedett kissé, ahogyan
figyelték az eseményeket.
A haramiavezér ez idő alatt iszonyú nyomást érzett a koponyáján,
pedig a magas bennszülött nem érintette a fejét. A zömök főnök
arcának izmai eltorzultak, szája és szeme körül félreérthetetlen
ráncok jelentek meg. Egy pillanatra elsötétült körülötte minden,
de nem esett össze, mert az izmok továbbra is kimerevített
pózban tartották a testét.
Amikor kinyitotta szemét, már nem látta maga mellett az óriást,
sőt a bennszülöttek is eltüntek. Helyette egy hasonló, mondhatni
ugyanolyan alkatú, és kinézetű alak nézett vele farkasszemet.
– Hát ez mi? És hol vannak a többiek? – kérdezte inkább magától,
mint a vele szemben álló férfitől. – Te meg ki az ördög vagy, és
mit keresel itt?
Most kezei végre szabadon megmozdultak, s gyorsan oldalához
kapott, de a fegyvere hiányzott a szíjára fűzött bőrtokból.
Az ismeretlen mozdulatlan maradt, s csak annyit mondott: –
Most velem kell megharcolnod!
– Veled? – vigyorgott kajánul a haramiavezér. – Talán meguntad
az életed? Egyáltalán ki vagy? – ismételte meg a kérdést. – És hogy
kerültél ide, erre az istenverte szigetre?
– A sziget éppen nem istenverte – helyesbített az ismeretlen. –
Ellenkezőleg, Isten áldotta hely. De térjünk vissza a harcra! – s elindult
a vezér felé.
A kigyúrt rablónak a mozdulatok ismerősen hatottak, déja-vu
sejtelem sűrűsödött körülötte azzal a rettegett félelemmel, amit
gyermekkorában érzett első verekedése alkalmával, az utcabéli
bandával való elkerülhetetlen találkozáskor, egy elhagyatott sikátor
sötétjében. A közeledő idegen egyszerre megpördült, amire
a rabló reflexei azonnal készen álltak, izmai megfeszültek, agyát
mindent elsötétítő düh borította el. De meglepetésére nem ütött
az idegen, hanem ő maga eltűnt és helyette ismét megjelent a szenvedő
bennszülöttek erdeje. A siránkozó tömeg őrjítő hangzavara
egyre erősödött, karjaikat segélykérően felé nyújtották, mint szikár,
kinyúló indák, és meg-megérintették a hátát, a vállát, a fejét, és
lábát, ahol éppen érték, s testét vékony ujjak puha, de sűrű nyomása
lepte el. Dühe ettől csak nőttön-nőtt, s nem tehetett mást, mint
ide-oda hadonászott, és igyekezett volna távol tartani a sok, feléje
nyúló kart, és dúrta volna magát távolabb, ki, csak ki a tömegből:
De mindhiába. Nem tehette. Mozdulatai nevetségessé váltak.
A tömeg ugyanis nem létezett. Látta ugyan őket, érzékelte jelenlétüket,
de amikor el akarta tolni a feléje nyúló aszott karokat, a levegőt
érintette. Ettől megzavarodott. Ismét felerősödött a félelem
benne, melyet aztán felváltott a hullámokban feltörő indulat. – Az
istenit! – kiáltotta, de csak az egyre erősödő, egybeolvadó, kísérteties
hangzavar volt a válasz. Nem változott semmi, lehetetlennek
tűnt szabadulni a karok érintésétől és a siránkozástól. Az idő
megállt. Már csak tehetetlenségből ellenkezett, kapálózott, hadonászott.
Rátört a magány és egyedüllét megmagyarázhatatlan rettenete.
Örvénybe került, a zúgó jajveszékelés húzta egyre le, amiből
ki-kivált néhány éles sikoly, s elméje ajtaján dörömbölve kért
bebocsájtást.
– Elééééééég! – tört fel belőle ösztönerővel a kétségbeesés, s az
elementáris vibráció megrezegtette és megváltoztatta illuzórikus
környezetét. A tömeg újra eltűnt és ismét előtte állt az ismeretlen
férfi.
– Mi a fenét akarsz? Verekedjünk, ha kell, de hagyj engem ezzel
a megbolydult csőcselékkel!
– Szüntesd meg a fájdalmukat! Százszor nehezebb elviselniük a
szenvedést, mint neked a félelmet, melyet az imént újraéltél! Fegyvert
ne használj, ne bántsd őket, segíts rajtuk, ha már bajt hoztál
rájuk!
– Mi? Viccelsz? Mit képzelsz, ki vagy te, hogy engem utasítgatsz?
Nem tudod, kivel beszélsz! – dühöngött a bandavezér, miközben
vadul hadonászott, közeledve az idegen felé.
– Csak így tudsz visszajutni a másik síkra – mondta az éles nyugalommal.
– Különben visszajön a tömeg és hallgathatod szenvedésüket
a végtelen időkig. Válassz!
– Franc az egészbe, mibe keveredtem?! Nem bírom az őrjöngő
képüket! És ki vagy te, hogy így parancsolgatni merészelsz nekem?
– mutatott fenyegetően a férfi felé.
– A lelkiismereted vagyok – nézett a másik egyenesen a képébe.
– Nekem nincs lelkiismeretem! Már rég nincs! – tette hozzá. –
Még kölyökkoromban elhagytam!
– Én mindig is ott voltam – válaszolt az idegen –, csak a vörös
köd, ami elborítja az agyad, eltüntet a lelki szemeid elől. Ideje
ismét látnod engem! Kedves barátom – mondta a lelkiismerete,
s a szokatlan megszólítás hallatán valami morgásféle hagyta el
a bandavezér torkát –, saját csapdádba keveredtél! Tudod jól, hogy
a bennszülöttek a világ őrzői közé tartoznak, még ha nem is hiszel
ebben a „mendemondában”. A nem-ártás kősziklái ők. Sorsod,
nem a legtisztább módon ugyan – mosolygott a férfi –, hozzájuk
vezetett, mivel oly gyakran érintkezel velük, bár nem a legmegfelelőbb
módon. És kiváltképp – emelte fel a hangját –, mert a
garamilákkal, ezekkel a tiszta csintámani kövekkel kereskedsz, elkerülhetetlenné
vált, hogy kikezdjék azt a kemény és megbonthatatlannak
tűnő falat, amit félelemből magad köré építettél. Ez tette
lehetővé, no meg a törzs védelmi oszlopa, annak az óriás férfinek a
közbelépése, hogy ismét láthatsz engem.
A rablóban valami megváltozott. Érces keménységét valóban kikezdte
a sziget, de eddig még nem volt látható jele a változásnak,
ami bensőjében alakulóban volt. Most viszont ez az idegen, aki
szakasztott mása, és a lelkiismeretének mondja magát, arról beszél,
hogy ismét mellé akar szegődni.
– Merő hülyeség az egész história – jártatta az agyát a vezér,
de a kiejtett szavak ellentmondásaként, görcsös nyomást érzett a
gyomrában. Haladt fel a torkába, egyre szorongatta, és nem tudott
vele megbirkózni, míg végül feltört belőle a zokogás. Ökölbe szorított
kezével homlokát verte és sírt szégyentelenül, mit sem törődve
a környezetével, az idegen férfi jelenlétével, aki lelkiismeretének
mondta magát.
Mire letörölte könnyeit, addigra eltűnt szeme elől az alak, visz-
szatért a jajveszékelő bennszülöttek és bandatársai körébe. Az óriás
férfi várakozón nézett rá, és ő megértette vele egy szempillantással,
hogy hatásos volt a hipnózisa, vagy ki tudja minek nevezze
a látomást, mindenesetre odaszólt a többieknek:
– Tegyétek el a fegyvert! Kérdezzétek meg a szállítókat, hátha
tudnak valamit! – Három társa csak bambán nézett. – Na, mi lesz,
menjetek már! – mordult rájuk, és a behemót alakok utat törtek
maguk előtt a kunyhó felé.
– Mi folyik itt? – kérdezte Claire.
– Fogalmam sincs – lépett hozzá Gery. – Valami történhetett!
– Jönnek! – kiáltotta Martin, s mindnyájan visszaugrottak a padhoz.
Abban a pillanatban kivágódott az ajtó. Martin ült a legszélen,
őt rántotta fel a gazfickó. Vadul torkon ragadta és teljes erőből
megrázta a magából kikelt, dühöngő alak.
– Mi a poklot szállítottak? Megmérgezték az egész falut! Beszéljen!
– Martin szólni sem tudott a szorítástól, csak tátogott vörös
képpel, és a kezét próbálta használni, de csak hadonászott vele.
– Engedje el, ő nem tud semmit! – ugrott hozzájuk Claire. –
Megöli! – kapaszkodott a nagydarab ember karjába, de az durván
odébb lökte.
– Mi történt, azt mondja! – kiabálta a lány, és ismét megpróbálta
elrántani a férfit Martintól.
– Kint mindenki üvölt a fájdalomtól, de most maguk is meghalnak!
– kapta el a lányt az alacsonyabb és hajánál fogva hátrarántotta.
– Várjon – nyögte Claire –, ha mi meghalunk, nem segíthetünk!
Kísérleti növényről van szó, a kutatók tudják, mi történt. Fel kell
hívnom őket!
– Tartsd vissza az embereket, Jim! – ordította az ajtóból a harmadik,
és maga is toloncolta a betolakodó asszonyokat és férfiakat.
– Ha hazudik, vége van! – üvöltötte. – Hívja azokat az idiótákat,
de gyorsan! – nyújtotta a telefonját. – Nyomja az x-et, aztán a szá-
mot! Gyorsabban! – kiabálta és valamennyire engedett Martin szorításán.
– Steve, nincs időm beszélni – kiabálta Claire –, elrabolták a járművet,
kiosztották a mylnarudat, mindenki haldoklik, aki evett belőle!…
Jó, oké, nem lesz semmi baj. Rendben – mondta visszafojtott,
de kemény hangon Claire és kinyomta a telefont. – Elmondom,
ha elszállítanak a legközelebbi városba és kitesznek minket!
– Most! – ordított arcába a telefonos alak.
– Nem! – villant a lány szeme. A férfi habozott, majd idegen
nyelven kiáltott valamit a kint őrjöngő tömegnek, és azok néhány
másodperc alatt utat nyitottak a sávjáró felé.
– Sietni! – lökte a foglyokat maga előtt a megnyíló és egyre szűkülő
folyosón a gorilla. Elértek a sávjáróig, feltuszkolták őket, ismét
bekötötték a szemüket. A banditák készültek felszállni, de az
óriás lassan a trikós vezér vállára tette kezét. – Itt marad! – csak
ennyit mondott, és a bandavezér szó nélkül engedelmeskedett. A
többiek lekiabáltak valamit, és felemelkedtek.
– Össze-vissza beszélnek, és mind ugyanazt fújja. Azt mondják,
a Folyton Termő Fát kutatták a tudósok valami professzor vezetésével.
Mire nem emlékeznek! És éppen most! Az öreg közülük azt
mondta, hogy harminc évvel ezelőtt voltak utoljára kutatók a szigeten.
Kapcsolj rá, Jim!
– Legalább két óra, míg odaérünk.
– Ha megérkezünk – vett mély levegőt Claire, hogy visszaszorítsa
idegességét –, felszállnak és telefonon mondom a továbbiakat.
Semmi agresszió, mert hívom a rendgárdát!
– Minket ne fenyegess, kicsike! – markolt a hajába a mellette ülő
állat. – Tudjuk, mi a dolgunk!
Nem beszéltek többet, míg a városba nem értek. Lekerült a kendő
a szemükről, a fogva tartók lecsatolták végre a bilincset is.
– Itt a telefonja – dobta Claire felé a mobilját. – Ne próbálkozzanak
a gárdával! Kiterjedt kapcsolatrendszerünk van, nem érdemes
velünk ujjat húzni! Ugye értik, mire gondolok? – tagolta a mo-
gorva alak, és nyers vigyorral nyakán lassan végighúzta a kezében
lévő bilincset.
– Gyerünk! – sürgette a másik. Claire-re nézett, és füléhez emelte
a telefont.
Beszálltak a sávjáróba, felemelkedtek.
– Na, végre! – sóhajtott a lány, és megnyomta a gombot az előzőleg
beírt számnál.
– Ha megérkeznek, itassanak mindenkivel egy liter vizet! – hadarta.
– Mi a frászt beszél? – ordított a szerkezet.
– Most mondom, igyanak meg egyhuzamban egy liter vizet, és
elmúlik a fejfájásuk! Az kimossa a hatóanyagot a szervezetből! Végeztem!
– Ekkora állatokat! – hallotta még Claire, aztán kinyomta a telefont.
– Hülye barmok – suttogta.
– Ejha! – mondta Martin és Gery egyszerre. A lány kacagni kezdett
a megkönnyebbüléstől, majd a többiek is nevetésben törtek ki.
– Ezt megúsztuk, fiúk! – mondta Claire és karon ragadta barátait.
– Indulhatunk haza, a fenébe is, rövidre sikerült az utunk –
mondta. Pénzt vettek fel, és bementek egy közeli kis vendéglőbe.
Régi mór utánzat volt a bejárat boltíve és a kék csempe, amit Claire
annyira szeretett. Most azonban észre sem vette. Azt sem látta,
ahogy a felaggatott kaspókból zöld növények borították a falat. Az
áttetsző narancs függönyök sem érdekelték, amint könnyen meglibbentek
az ajtónyitás által keltett huzattól. Az asztalok és székek
sötétebb plexi-zöldje viszont nem kerülte el a figyelmét, vonalaikkal
belesimultak a színesen kialakított enteriőrbe. A csendes andalító
zene egészen lenyugtatta beélezett idegzetét. Néhány vendég
volt csak a helyiségben: tizenéves fiatalok egy kisebb csoportja, két
összetolt kis asztalka körül, és egy magányos öreg, aki a sarokban
kortyolgatott valami áttetszően rózsaszín folyadékot, valami borféle
lehetett, s a pohár fölött egykedvűen bámulta őket.
A pultnál kértek egy-egy italt és harapnivalót. Claire elindult
hátra, a vendéglő hátsó része felé.
– Mondja, mi ennek a városnak a neve? – kérdezte Martin a pult
másik végéről visszasétáló kiszolgálólányt.
A fiatal hölgy a kasszához lépett:
– Mi az? Maguk a Holdról jöttek? Southtownban vannak.
– Köszönöm, elkavartunk a mocsársziget felé. Ismeri azt a helyet?
– Tudnak róla az emberek, de nemigen jár oda a kutya sem, nincs
ott semmi érdekes – átnyújtotta a megrakott tálcát.
– Köszönöm – vette át Martin.
– Egészségükre! – mondta a nő kissé megkésve, Martin pedig
Gery után lépett, mert a fiú megvárta, míg befejezi a beszélgetést,
hogy együtt menjenek a sarokba, a hátsó válaszfallal rejtetten félig
elválasztott helyiségbe. A kis szoba berendezése meleg, puha,
vastag kárpitjaival, szélesen elterülő kanapéjával, stabil, asztalával
teljesen elütött a bejáratból feltáruló helyiségben látható stílustól.
Claire helyet adott a fiúknak. Arra gondolt, hogy néhány perce
még az életükért aggódott, s most itt ülnek a bársonyos kanapén,
éppen evés előtt. Nagyot sóhajtott. – Hál’ Istennek – gondolta.
Felhívta a három kocsit, végre értesítette a célállomást, és az
anyjával is beszélt.
– Minden rendben – mondta –, hamar hazaérünk.
– Hát az hogy lehet? – hallotta az anyja hangját, s mögötte a sejtést
az ismeretlen történésekről.
– Otthon nem soká’ elmesélem.
Steve-et hagyta utoljára: – Elengedtek bennünket, megyünk innen,
amilyen gyorsan csak tudunk, a többi szállítmánnyal minden
rendben. Majd hívlak, ha hazaértünk.