K. felhívja emberünket. Rettenetesen fáj a háta, segítségre lenne szüksége. Emberünk átgurul a cimborájához. Mi a baj? Le kéne olvasni a villanyórát. Ez normál esetben nem okoz gondot, de K. helyzete speciális.
K. egy ötlakásos sorház utolsó lakását bérli, mögötte egy csődbement étterem árválkodik. A probléma az, hogy a lakás mögötti füves terület az étteremhez tartozik, ám a területet úgy kerítették el, hogy K. villanyórája is ott ragadt. Mivel K. az étteremből nem tud elérni senkit, hogy leolvassa a villanyóráját, ki kell másznia az ablakon. Csak, hogy ne legyen annyira egyszerű, a zsebkendőnyi területet kettészeli egy magas kerítés, vagyis a számok beazonosításához K-nak egy létrát is át kell tolnia az ablakon.
Megoldjuk! Veselkedik neki a feladatnak emberünk. A művelet egyszerű lenne, ha ez egy kétszárnyú, könnyen nyitható ablak lenne. De nem az. Ez egy kis ablak, aminek csak a felső része nyitható, azt is felfele kell tolni, tehát emberünknek mind a száznyolcvanakárhány centijével ezen a résen kell átpréselnie magát. Pocaknak itt helye nincsen. Emberünk emelgeti egyik lábát, másik lábát. Hogy az ördögbe férsz te itt át? Fakad ki. Meg van ennek a technikája. Farral előre próbáld meg! Tanácsolja K. Emberünk bedugja a fenekét a lyukba. Na, most húzd az egyik lábad! Emberünk húzza. De közben fordulj is! Későn jött a jó tanács, emberünk beszorul. Lóg az ablakban, hátsó felét süti a nap. Segíts már! Szól K-nak, aki jó cimborához illően hangosan röhög rajta. K. megragadja a kezénél, és sikerül emberünket kihúznia. Lendületből összehoznak egy piruettet, majd emberünk újra próbálkozik. Negyedszerre sikerül is kijutnia. K. utána küldi a létrát. Majd miután megvannak a számok, eljátsszák visszafelé is ugyanezt.
Szerintem, költöznöd kéne! Fújtat emberünk, s letörli homlokáról az izzadságot. Ugyan! Legyint K. Nekem csak néha kell kimásznom az ablakon. Jártál már B.-nél? Nem, rázza a fejét emberünk. Kívülről nagyon tuti sorházban lakik, csak hogy fordítva van az épület a telken, vagyis háttal az utcafrontra. Így az emeleten lakóknak minden alkalommal meg kell kerülniük az egész házat, hogy fel tudjanak jutni, a földszinten lakók pedig a konyhai hátsó bejáraton közlekednek, ha nem akarnak körbe menni. Ráadásul a vizes blokkokat úgy összecsapták, hogy ha valaki tartalmasabbat alkot a vécébe, néhány vödör vízzel meg kell támogatnia, ha nem akarja ott hagyni.
Az érdekes ír építészeti megoldásokról emberünk is tudna mit mesélni, de mennie kell, időpontjuk van az orvoshoz. A gyermeknek nem megy le a láza, szegénynek taknya-nyála egybe, és alig kap levegőt. Emberünk, anyus és a gyermek orvoshoz mennek. A rendelő kicsit sem hasonlít a magyar körzeti orvosi rendelőkhöz. Nincs faltól falig csempe, műanyag székek, sem fertőtlenítő szag. Ez egy házikó, a váróban kandalló és karfás székek. Viszont az orvosi ellátás nem ingyenes, sőt elképesztő összeg tud belőle kerekedni, ezért ők is csak a gyerekkel és a kutyával mennek. Emberünk és anyus művészi szinten űzik az öngyógyítást. Bámulatos, micsoda gyógyító ereje van a busás orvosi számla gondolatának. Duplán hat a forró tea, a kanál méz, de még a mentolos cukorka is.
A doki maga is külföldi, talán arab. Harmadjára járnak nála, és ő harmadjára nem ismeri meg őket. Jó sok magyar páciense lehet, morog anyus. Az orvos megkérdezi, regisztráltak-e már. Igen, bólogat anyus, és lebetűzi a nevüket. A doki nem találja az adatlapjukat, ahogy legutóbb sem, ezért újra felveszi az adataikat, immár harmadjára. Anyus vérnyomása kúszik felfelé, mint a hőmérő higanyszála. Az orvos rákérdez, a gyermek fiú-e vagy lány, mert a név alapján nem tudja megállapítani. Anyusnak ezt már nehéz tolerálni. Hát nem lát ez az ember!!! Próbálja meggyőzni magát, hogy a doki csak biztosra akar menni, de azért szolid késztetést érez, hogy nőiesen fejbe rúgja a doktor urat.
A vizsgálat után receptet kapnak. Az orvosságot napi háromszor kell beadni a kicsinek. Anyus bólint, de lehet nem vágott elég értelmes képet, mert a doki neki áll elmagyarázni, mit jelent a napi háromszor. Még órát is rajzol hozzá. Ez hülyének néz minket! Pislant egymásra anyus és emberünk, és igyekeznek meggyőzni az orvost, tudják, hogyan kell a gyógyszert adagolni, a mutatókat már nem kell berajzolni. Ennyi volt! Már mehetünk is! Mosolyog anyus a gyermekre, miközben felöltözteti. Are you polish? Kérdezi a doki anyust hallva. Nem, még mindig nem vagyunk lengyelek, rázza a fejét emberünk. Mielőtt átcuccoltak Írországba, meg sem fordult a fejében, hogy ez lesz a világ egyik legidegesítőbb kérdése, pusztán azért, mert napi rendszerességgel kell rá válaszolnia. Az orvos mindenesetre akkurátusan ráírja az adatlapjukra, hogy ők bizony magyarok. Na, ez sem jelent semmit, gondolja emberünk, hiszen múltkor is ráírta. Miközben anyus a gyermek nadrágját húzza, eszébe jut, a kicsi combján lett egy méretes anyajegy. Megkéri az orvost, nézze már meg, ha már úgyis itt vannak, mi a teendő vele. Á, azt majd legközelebb! Rázza le a doki. Nem lesz legközelebb! Dönti el anyus.
Én ehhez a bolondhoz többet nem jövök! Fakad ki, mikor végre becsukódik az ajtó mögöttük. Emberünk is egyetért a diagnózissal. Végül is ahhoz a dokihoz mennek, akihez akarnak! Ők döntik el, kinek fizetnek. Jó dokit találni kicsit olyan, mint jó albérletet. Mindkettőből van ilyen is, meg olyan is. Keresni kell, s előbb vagy utóbb meglesz az igazi.