Szívmelengető délutáni napsütésben emberünk, anyus és a gyermek kiviszik a kutyát a parkba. Gyönyörű oázis a forgalmas út mögött. A dús pázsitot folyó szeli át, felette sirályok, rajta hattyúk és kacsák, akiknek kilószám hordják a helyiek a száraz kenyeret, hiába tiltakoznak az állatvédők.
A bejáratot felcímkézték, mit szabad és mit nem. Például ne golfozz! Talán meg tudom állni, mosolyog emberünk. Anyus végigböngészi a táblácskákat, lehet-e vajon kutyát sétáltatni. Lehet, csak vidd haza, amit itt hagyna az eb. Menni fog. Azonban nem mindenkinek megy. Séta közben folyton figyelmeztetni kell a gyermeket, nézzen a lába elé, mert anyus nem szeretné a sz*rt vakarni a cipőjéről. Valakinek hozzájuk hasonlóan szemet szúrhatott némelyik gazdi hanyagsága, mert az út mentén festékszóróval szépen be vannak karikázva az ürülék halmocskák. Így aztán színpompás a sétány.
A parkban nyüzsögnek az emberek és a kutyák. Fiatal férfiak néhány sörrel megtámogatva fociznak. Vidámak, mint lelkes úttörők a kisvasúton. Ír nagymama, széle hossza egy, pórázon vezeti előttük az unokát, ahogy ők a kutyát. A bozótos rejtekében ifjú szerelmesek falják fel épp egymást. Húzz gumit! Bátorítja emberünk gondolatban a szorgalmas párocskát. Tinik hevernek a gondosan nyírt füvön, némelyiken még iskolai egyenruha. Kezükben üdítő, szál cigi, így kell világot megváltani. A lányok haja madárfészekszerűen feltornyozva a fejük búbján, arcukon erős smink. Egyszer majd a mi fiunkat is kerülgetni fogja egy ilyen kócos kontyos! Aggódik anyus, de emberünk kijavítja. Nem, Drágám, a fiunk fogja kerülgetni őket. Jogos! Ismeri el anyus, és titokban reméli, nem a bozótosban. Bár úgy tűnik, ennek itt igen nagy hagyománya van. Múltkor egy híres ír énekes, a városka szülöttje, koncertet adott a parkban. A vén róka két dal között meghatódva emlegette fel kölyökkora péniszbizsergető emlékeit, amelyeket e park sűrűjében szerzett.
A fiatalok szedelőzködnek, takaros szemétkupac marad utánuk. Bár ki van írva, hogy ne szemetelj, egy darab kuka sincs a parkban, csak egy-egy a két bejáratnál, pedig a park nem kicsi. Az ördög tudja, hogy ennek mi az oka, de a következménye nyilvánvaló. Aki nem hajlandó magával vinni a szemetét a park széléig, az vagy belöki valamelyik nagyobb bokor alá, vagy nemes egyszerűséggel otthagyja szem előtt, mint jelen esetben ez a csapat kamasz.
Anya, nézd, itt lehet strandolni!!! Örül a gyermek. Vagyis hivatalosan nem lehet, de mivel melegebb az idő, a folyó sekélyebb részén valóban rögtönzött fürdőzőhely alakult. A felkészültebbek fürdőruhában, a lelkesebbek csak úgy ruhástól csobbannak a vízben. Az írek így működnek, a részletkérdéseken nem görcsölnek. A gyermek is menni akar. Meg sem hallja, amikor anyus azzal érvel, hogy ha vizes lesz, úgy marad. Mikor lubickoljon, ha nem most. Most gyerek! Anyus is egyetért emberünkkel, de magában azért megjegyzi, idén sem indul az Év Anyukája címért, mivel meg sem fordult a fejében, hogy a kutyasétáltatáshoz fürdőruhát, váltás ruhát, vagy legalább egy törölközőt el kellett volna csomagolni. Majd legközelebb. Hála az égnek, a gyermeknek nagyobb a szája, mint a mersze, s csak térdig araszol a vízbe, viszont boldogan csapkod szerteszéjjel a többi gyerekkel és az ebbel. Mire anyus kivarázsolja onnan őket, maga is csurom víz lesz.
Hazafelé csatlakozik hozzájuk egy Labrador, aki az imént még a folyóban úszkált. Emberünk körbenéz, de úgy tűnik, a Labrador gazdája nincs sehol. Ez gyakori eset. Bár törvény tiltja, az okosabb kutyákat csak úgy ki szokták engedni egyedül, hogy csapjanak egy kört a környéken, úgyis hazamennek. Anyus rettentő mód ellenzi ezt a szokást. Mégis mi garantálja, hogy az okos kutya nem ijed meg semmitől, történhet vele akármi! Érvel. A Labrador mindenesetre útitársul melléjük szegődik, aminek a gyermek nagyon örül, mert most már neki két kutyája van. Nem, nem! Nagyon édes, de nem tarthatjuk meg! Igyekszik emberünk tisztázni a helyzetet. A Labrador hűségesen követi őket, versenyt húgyoz a saját kutyájukkal, s néha nagyokat ráz a bundáján, amivel mindenkit beterít vízzel. A szembejövőket is, akiknek rosszalló tekintetét látva emberünk ösztönösen bocsánatot kér, pedig a kutya nem is az övé.
Anyus gyakorolja az angol felszólító módot, próbálja hazavarázsolni a Labradort. Go home! Az eb nem hogy nem tágít mellőlük, de anyusnak az az érzése, röhög rajta. Emberünk is mosolyog. Határozottabban kell rá szólni! Emberünk férfi a talpán, angol vezényszavakat rivall az ebnek, és a hatás kedvéért ujjával elfelé mutat, de tekintélye semmi. Annyit ér el, hogy a Labrador most már a farkát is csóválja, csillogó szemmel figyeli emberünket, mint egy tüzelő szukát. Zurück, zurück! Próbálkozik anyus egyéb nyelven. Szerinted német? Csodálkozik emberünk. Mit tudom én! Az angolon kívül csak ezen az egy idegen nyelven beszélek. Vonogatja a vállát anyus.
Mivel a nyelvi kincstár kiürül, igyekeznek gyorsabban menni, de akkor a Labrador is szaporázza. Ha megállnak, ő is megáll, ha lefordulnak, velük fordul. A gyermek hangosan kacag, tetszik neki a játék. Igazán emberünk és anyus sem tud haragudni az ebre, mert rém furi. Tartsuk meg! Kérleli őket a gyermek. Nem lehet. Látod, nyakörve van, a gazdája hazavárja. Lehet olyan kisgazdija is van, mint te. Ha nem megy haza, nagyon fog neki hiányozni. Magyarázza anyus, és szavai szíven találják a gyermeket. Szembefordul a Labradorral, épp egy magas vele, s lélek szól lélekhez, elkezd neki duruzsolni magyar nyelven, de inkább a szeretet nyelvén, hogy menjen haza, ne sírjon a kisgazdija. Láss csodát! Az eb megérti. Hátra arcot csinál, elindul végre más irányba. Néha visszapillant, és közben a farkát csóválja. Anyusnak és emberünknek tátva marad a szája.