Furcsa, különc emberek mindenhol élnek. A legapróbb kis falucskákban is vannak olyanok, akiknek a személyisége hozzátartozik az adott hely hangulatához. Nem váltják meg a világot, sőt sokakat zavar a jelenlétük, de ha eltűnnek, egy kicsit mégis megérezzük a hiányukat.
Gyakran találkozom az utcán egy zavart tekintetű, idős asszonnyal, aki a járókelőktől folyamatosan cigarettát kér. Nekem is minden alkalommal felteszi a kérdést, és én mindig ugyanazt válaszolom, hogy nincs cigarettám, mert nem dohányzom. Nem emlékszik rám, ezért ha egy óra múlva újra belebotlok, újra megkérdezi ugyanazt. Ha éppen nem futok össze vele azon az útszakaszon, ahol lenni szokott, akaratlanul is beférkőzik a gondolataimba, vajon hol lehet.
Dublin utcáin is voltak, vannak ilyen emberek, akik puszta jelenlétükkel ismeretlenül is a mindennapjaink részévé válnak. Az ír sajtó összeszedett néhány ilyen régi arcot a 20. századból.

Bang Bang

Thomas Dudley 1906-ban született Dublinban, egy nyomorúságos bérházban. Szakmáját tekintve kéményseprő volt. Fiatal korában ismeretlen okokból állami gondozásba került, és árvaházban nőtt fel. Miután elég idős lett ahhoz, hogy elhagyja az árvaház falait, évekig az utcán élt. Szegény Thomas életében az egyetlen fényűzést a mozi jelentette, ahol cowboyos és indiános filmeket nézhetett. A kedvenc színésze John Wayne volt.
Egy alkalommal, a moziból kilépve az utcán újra eljátszotta a filmbeli jelenetet. Fegyver gyanánt kulcsot tartott a járókelőkre, és azt kiabálta „Bang Bang your dead!” Így keletkezett a beceneve. Innentől kezdve folyton Dublin utcáit rótta, hogy újra és újra előadja ugyanezt a jelenetet, miközben azt az óriási, öreg kulcsot szorongatta. Nagyon szerette a buszmegállókat, ahol a pihenő járművek elé ugrott, hogy az utasokat szórakoztassa. Akire rálőtt, annak el kellett játszania, hogy meghalt. Sok dublini ember ezt meg is tette a kedvéért. A buszsofőrök ismerték, és felengedték a buszokra. Amikor John Wayne meghalt, fáradhatatlanul keringett a városban, és mindenkinek elmondta a szomorú hírt, hogy az ő öreg barátja nincs többé. A mozikból sem tiltották ki, annak ellenére sem, hogy túlzott beleéléssel nézte a filmeket. Ha a jófiúk komoly tűzharcba keveredtek a rosszfiúkkal, Thomas felugrott a székéből, előkapta a kulcsát, hogy besegítsen a cimboráinak.

The Diceman

A skót származású Thom McGinty 1976-ban érkezett Írországba, mint akt modell. Művésznevét a munkaadója, a ’The Dice Man’ játékbolt után kapta. Számos üzlet élő reklámtáblájaként dolgozott. Akkor vált közismertté, amikor el kezdett fellépni a Grafton streeten. Pantomimezett, illetve egyéni kreációkba öltözve hírességeket jelenített meg Mona Lisa-tól kezdve aktuális politikai személyekig. A törvénnyel is összetűzésbe került, amikor például a jelmeze fedetlenül hagyta a hátsó felét. A bíróságon azzal védekezett, hogy épp az „élő művészetet” testesítette meg.
A dubliniak szerették a különcségét, és művészként tekintettek rá, aki zavarba hozta és elgondolkodtatta őket a megjelenésével. Feldolgozta többek között Genet The Maids című alkotását, illetve Oscar Wilde Salome című művét. Jelmezei sok esetben politikai indíttatásúak voltak, foglalkoztatta például Tibet megszállása vagy a homoszexuálisok jogai. Thom 1990-ben H.I.V. fertőzött lett, melynek következményeként 1995-ben meghalt. Amikor a koporsóját végigvitték a Grafton streeten, ahol 20 éven át dolgozott, a dublini emberek hangos tapssal kísérték utolsó útjára (ld. fotó). Így tisztelegtek az utánozhatatlan Diceman előtt.

Arthur Fields – Férfi a hídon

1885-ben a zsidó Abraham Feldman az antiszemitizmus miatt hagyta el szülőhazáját, Ukrajnát. Először Angliába vezetett az útja, majd Írországban telepedett le. Felvette az Arthur Fields nevet, amivel egyrészt könnyebben el tudott vegyülni az írek között, másrészt elrejthette a vallását.
Arthur megnősült, és nyitott egy hangstúdiót. Abban az időben a dubliniak nagy szegénységben éltek, és az emberek többségének nem futotta semmilyen extra kiadásra. Ilyen körülmények között Arthur üzlete hamar csődbe jutott. Ekkor támadt az az ötlete, hogy a fényképezőgépével kiáll az O’Connell street hídjára, és lefotózza az arra járókat. Aki kérte a képet, annak adott egy azonosító jegyet, amivel az illető később átvehette a fotót a Pearse street-i kis boltban, ahol általában Arthur felesége szolgált ki. Arthur több, mint 50 éven keresztül állt azon a hídon, és ezalatt 200.000-nél is több képet készített. Tevékenységéhez hivatalos engedéllyel soha nem rendelkezett, emiatt olykor őrizetbe vették. Mivel Rahenyben lakott, ezért minden nap 10 mérföldet gyalogolt a hídig és vissza. Olykor feltűnt egy-egy vetélytárs az utcán, de senki nem bírta annyi ideig, mint Arthur. Kitartása, állhatatossága kivívta a dubliniak tiszteletét.
1985-ben ment ki utoljára a hídhoz, majd kilenc évvel később elhunyt. Hagyatéka, összegyűjtött fotói komoly társadalmi képet rajzolnak Dublinról az 1930-as évektől kezdve az 1980-as évekig. Hűen ábrázolják a városlakókat többek között a második világháború alatt, vagy a ’70-es években zajló jampec korszakban.