Erre a kérdésre még sosem válaszoltam, pedig vicces… Kislány koromban egy érdekes vízió élt bennem: a felnőtt Réka a török szultán udvarában, lengő selyem nadrágban, pompás fejdísszel, fátyollal, temérdek gyönggyel és drágakővel díszítve, gyönyörű hölgyek társaságában szórakoztatja a szultánt – minden csupa fényűző gazdagság, finom függönyöket meleg szellő lenget, zene, tánc, bódító parfümök vegyülnek ezerféle édes gyümölcs illatával; gazdagon díszített palackokban finom borok, míves hímzésű párnák, pamlagok vesznek körül ebben a palotában, ahol a legtöbb tárgynak még a nevét sem ismerem, azt viszont tudom, hogy ez mind nagyon jó. Ha akkor tudtam volna, hogy hívjak ezeket a mesekönyveimből életre keltett hölgyeket, azt válaszoltam volna: hastáncosnő szeretnék lenni, vagy háremhölgy. Szerencsére nem tudtam…
Komolyra fordítva a szót, elég későn határoztam el, mi szeretnék lenni, és ennek több oka is volt. Édesanyámmal kiskoromtól egy iskolába „jártunk” és ez a tanár-diák-szülő-gyerek viszonyon túl is elég sok zűrzavart okozott. Ti. nekem a kamaszkori „küldetésem” az volt, hogy megüssem a suli botránymagazin-címlapját, havonta legalább egyszer… Erre égető szükségem volt a sajnálatosan jó jegyeim miatt, mert rossz jegyet,  bar sok időt szántam módszeres nem-tanulásra és lógásra  , mégsem tudtam elég rendszeresen kapni. Tanárgyerekként a jó jegyek, a példás a magatartás automatikusan azt jelentette hogy 1. unalmas kiscsaj vagyok. 2. azért jók a jegyeim, mert a tanárok kedvence vagyok. 3. engem ki kell hagyni a heccből mert amit én tudok, azt az anyám is tudja… Nem tudom, hogy ez a tanárgyerek bullying még megy-e manapság, de azt tudom hogy nehéz bizonyítani, ha az emberről eleve azt feltételezik, hogy „neki könnyű”. Abban a helyzetben voltam, hogy a szüleim (anyám angoltanár, apám alpolgármester, később színházigazgató volt) talán „túl sokat” tudtak volna segíteni Talán ezért vagyok ma Dublinban. Ez így már elég bonyolult, és eléggé magamra is vagyok hagyva ahhoz, hogy tudjam, mi az én érdemem.
Támogattak a szüleid, vagy egyedül kellett az elképzeléseidet megvalósítanod? Ki bíztatott?
Gondolom, a kérdés a pályaválasztásra vonatkozik… Amikor előrukkoltam a hírrel, hogy színész akarok lenni – érettségi előtt két hónappal – a szüleim örömükben esőtáncot jártak, hogy végre kitaláltam valamit. Persze támogattak is, amiben tudtak, és itt nem az ő korlátaikra, hanem az én konokságomra utalok. A szüleim mindig, mindenben segítettek, ha engedtem. De nem voltam könnyű gyerek.
Az apám maga is szeretett volna színész lenni, de az nem volt egyszerű a kommunizmusban. Viszont a dolgok úgy alakultak, hogy amire én végeztem az egyetemmel, Kézdivásárhelyen (szülővárosomban) abban az évben indult a színház, s én frissen diplomázott színészként ide szegődtem. A Városi Színháznak a művelődési központ adott otthont. Ezt a központot akkor az apám volt az igazgatója, és ily módon lett az induló színház gazdasági igazgatója is. Az első évben legalább három munkakörben „alakítottam”: játszottam, sajtóreferens voltam, rendezőasszisztens és vagy székelying-vasaló. Nagy volt az emberhiány és kicsi a költségvetés. Ez rengeteg konfliktusra, s az én esetemben egyben az elköltözésre is remek indokot adott … De míg erre sor került, rengeteget tanultam az apámtól arról, hogyan kell egy intézményt működtetni, fenntartani.
Anyámnak egyértelműen tetszett a választásom, hiszen főkent általa kerültem közel az irodalomhoz, és azt hiszem, az ízlésemre is nagy befolyással volt, minden önállóskodásom ellenére. Biztatásra nem sokszor vártam, de utolsó pillanatban mentőövre annál inkább. Ezúttal is köszönöm anyának a megírt dolgozatokat, kijavított írásokat, javaslatokat, ötleteket és megannyi mindent amit anya csak úgy tud  nem is tudom honnan, és mikor van ideje mindezt megtudni. Az is biztos hogy ez az interjú is az ő postaládájában fog landolni mielőtt megjelenik. Ez már csak ilyen, az anyám a mentorom.
Jelenleg a legnagyobb támogatást az élettársamtól kapom, azáltal, hogy ellesek tőle dolgokat. Szakmailag egymással teljesen párhuzamosak vagyunk, hiszem ő egy bankban dolgozik én meg kocsmában, shopping centre-ben, játékvásárban, állatkertben, avagy mindenhol ahol fizetnek, majd fennmaradó időmben dolgozom mindazért, hogy Réka mint kultúr-arc is megnyilvánulhasson. Amit viszont a páromtól tanultam: hogyan lehet hatékonyan kommunikálni üzleti megbeszéléseken; hogyan kell átlépni a határt ötletelés és tervezés közt; hogyan lehet felmérni mire és mennyi időt szabad szánni; és legfontosabb talán az, hogy nem kell félni semmitől, csak mérlegelni kell, és komolyan hozzáállni mindenhez.
Mi volt az első meghatározó élményed színházi vonalon?
Az első Bocsárdi László Rómeó és Júliája, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron színházban. A második a Csoda, majd Othello és meg sorolhatnám. Bocsárdi az erdélyi színházi élet élő legendája. Én tizenévesen találkoztam az előadásaival. Emlékszem a pillanatra, mikor pályát választottam magamban, titokban, a nézőtéren: Péter Hilda szerettem volna lenni a Rómeó és Júliából. Ugyanebből az időszakból másik meghatározó élményem az Osonó diákszínjátszók Farsang című előadása volt. Jórészt velem egykorú diákok játszották az előadást. Régen volt, de most is emlékszem az érzésre, ahogy ez az előadás a székben ülve torkon ragadott és úgy tartott egy órán keresztül. Kemény előadás volt, és én színházban ezt szeretem. Ha üt. Jó dolog persze a mulatás is, de én jobban szeretem kínozni az embereket…(nevet). Hiszen szórakozni számtalan módon lehet, de a tabukat feltépni, gyengeségünket, önmagunk előtt is eltitkolt képmutatásra való hajlamunkat, bűneinket meggyónni-feloldozni, értük áldozni, az egyházon túl csakis a művészet segíthet. Ez olyan, mint a pap és a papné esete…
Milyen nehézségekkel kellett szembenézned otthon és itt, Dublinban?
Otthon az elvágyódás, itthon a hazavágyás. Színészként dolgozni Erdélyben csodálatos dolog, valószínűsítem hogy ott a leglelkesebb közönségnek játszik az ember, de a dolgok anyagi vonzata mégis meglátszik a néhol üres széksorokon, no meg a bankszámlán, ugye. Mivel otthon a színházak túlnyomó része állami vagy városi támogatásból él, a „think outside the box” nehezebben működik. A kultúra ott hivatásszerű dolog, amit a művelő is tud, a fogyasztó is. Virágzó vállalkozást csinálni belőle kemény dió. Viszont büszkeséggel tölt el hogy egy olyan város mint pl. Sepsiszentgyörgy, a maga 70 ezer körüli lakosságával mégis fenn tud tartani két színházat, egy mozgásszínházat, egy néptánccsoportot, két bábszínházat és a diákszínjátszókat. Nem csak anyagi támogatásra gondolok itt, hanem hogy egyáltalán, hogy van közönség ennyi előadásra!
Az itteni nehézségek? Esősorban meg kell találni a helyed egy teljesen más társadalomban. Itt minden business, ami talán rosszul hangzik, de tulajdonkeppen jó, csak érteni kell a nyelvet (és itt nem az angol nyelvre gondolok). Persze az állam itt is nyújt támogatást, hirdet pályázatokat az Arts Council, de az alapja a dolgoknak mégis az, hogy fel kell építsd a magad működő businessét, ami önmagát fenntartja. Amikor visszagondolok, hogy otthon azt hittük, túltelített a szakma, akkor arra gondoltunk, hogy nem minden végzős színi hallgatónak jut majd hely egy színházi társulatnál. Ezzel szemben itt meg annyi a színész, rendező, drámaíró, hogy külön népszámlálást kellene tartani, hogy felmérd, hány emberrel és társulással méred össze magad. Éppen ezért nem is versenyszellem az ami leginkább uralkodik, hanem kölcsönös kíváncsiság, hogy ki, mit hol és hogyan csinál. Ja, és közben mindezt össze kell egyeztetni azzal, hogy valószínű van egy vagy két vagy három munkahelyed, ami a megélhetésed biztosítja, addig amíg a kis kultúr-businesseddel eljutsz oda, hogy magadat is fel tudod tenni a payroll-ra…
A kulturális napokon rendezőként vettél részt a darab előkészítésében, bemutatásában. A darab nagy sikert aratott. Milyen előkészületeket igényelt a munka: A darab előkészítése, toborzás, próbák stb.?
Pozsgay Zsolt „Liselotte és a május” c. darabja nem volt egyszerű feladat, de szerencsére kellőképpen kevés időm volt rá, úgyhogy nem volt idő szétesni. Egy hetem volt, hogy kitaláljam milyen darabot és kikkel csináljak. A Dublini Magyar színház Facebook csoport ilyenkor már több, mint 200 tagot számlált, ez jó kiinduló pont volt. A darabválasztásban Koncz Andrea volt egyetemi társam és barátnőm segítet. A darab viszonylag egyszerű szerkezetű és kevés szereplőt igényel. Úgyhogy már csak meg kellett találnom az embereket akik hetente több alkalommal próbálnak, szöveget tanulnak, egyszóval vállalják ez a  nem kis  feladatot. Tóth Gyurit, Vass Istvánt és Kincses Istvánt már előzőleg ismertem, és személyesen hívtam el őket a meghallgatásra, mert úgy gondoltam kaphatóak lesznek, és beleillenek a karakterbe. Így is lett. Volt egy nagyszerű Liselotte-unk is néhány napig, de aztán ő mégsem tudott benne lenni a produkcióban, így, időszűkében, egyszerűbb volt nekem játszani a Liselotte-ot, mint meg egy hetet elveszíteni az audíciókkal. Attól kezdve, hogy megvolt a darab és a színészek, elkezdtünk dolgozni. Nekem folyamatosan szaladgálnom kellett próbahelyeket intézni. Bárok nem használt underground helyiségeiben, zenekaroknak fenntartott szobákban, éttermek félreeső termeiben, sőt, néha lakásainkban is próbáltunk, mikor hogy tudtunk időket egyeztetni. Az előadás tényleges helyszínén próbálni ott csak három nappal a bemutató előtt tudtunk mivel annyi időre volt kibérelve a Culture Box a Hungarian Culture Days-re. Nagy is volt az izgalom és a készülődés, utolsó héten csatlakozott csak a színesz-rendező csoporthoz a tényleges stáb – a súgó, rendezőasszisztens, díszletes és kellékes Nádas Eszter, a hangtechnikus Kutas László, a felirat klikkelő Kovács Tamás, a projector kezelő Soltész Norbert, na meg a halál-orchestra: Szekfű Szilvi, Csapó Adrián és Dósa Zsófi. Ezúttal is köszönöm nekik a befektetett munkát és odaadást. Annak örülök a legjobban, hogy megismertem sok embert aki önzetlenül és örömmel, s nem utolsó sorban szaktudással képes dolgozni egy jó ügyért.
Van-e valaki a szakmában, akit különösen nagyra becsülsz és miért?
Bár az előzőkben már említettem jó néhány nevet, akire felnézek, összességében mégis azt mondom: mindenkit nagyra becsülök ebben szakmában aki felépíti a maga várát. Sok várat látok, van ahol az alap épül, van ahol már emelkedik egy-két bástya, de a lényeg, hogy az ember felnő a feladathoz, hogy önmagát megvalósítsa, és már sem a sorsra, sem az ellenlábasra, sem a konkurenciára nem haragszik. Csak teszi amit tennie kell. Úgy gondolom, minden megtett lépés számít, és csak a megtett lépések számítanak. Na, következő kérdést, mielőtt Coelho beperelne plagizálásért…
Előfordult már hogy szerepjátszás közben nagy felismerés történt benned saját életeddel kapcsolatban?
Soha és mindig. A színpadi lét szent gráljáról és egyben nagy tabujáról kérdezel. Hol ér véget a színész és hol kezdődik a személy? Ezt a kettot kulonvalasztani letfontossagu, ha az ember szinpadra lep. Bar en vagyok ott, szemelyesen, ez megis egy masik funkcio, az automata pilotahoz tudnam hasonlitani: technikailag vigyazok hogy minden a terv szerint haladjon. De azt, hogy merre megyek erzelmileg, szabadon kell engednem, meg akkor is, ha en, a szemely tudom, hogy mi a darab vege, en, a szinesz el kell ezt felejstem es minden alkalommal ujra felfedezzem. Lehet-e csalni? Persze, de nem erdemes. Ha te a szinpadon nem fajsz, orulsz, elsz, halsz, kerdezel es nem felelsz igazan, akkor a kozonseget sem tudod ugy magaddal ragadni. En ebben hiszek. Engedni kell a szerepet onallo entitasnak lenni, es maskeppen gondolkodni, mint ahogyan te gondolkodnal. Igy aztan automatikusan kialakul egyfele parbeszed, es neha maganeleti kerdeseidre is friss szemmel tudsz nezni ezaltal.
Szóval visszatérve kérdésedre, szerepjátszás közben saját életemet becsukom. Viszont mikor egy előadáson dolgozol, rengeteget elemzel helyzeteket, kapcsolatokat, reakciókat, belehelyezed magad más szemszögekbe és azt is „hitelesíted” magadban. Ez például konkrétan segít bizonyos élethelyzeteket megoldani, más emberek viselkedését értelmezni, sokszor megbocsátani – vagy ahogy inkább szeretem mondani, megérteni mások szempontjait.
Milyen terveid vannak a jövőre nézve?
Szépek és nagyok! Első számú egy olyan munkahelyet találni, ami jobban egybevág az érdeklődésemmel illetve időbeosztásommal.
A Dublini Magyar Színház, azt remélem, hogy eljut arra a szintre, amikor rendszeresebben lesznek előadásai, otthoni társulatokat is szeretnék elhozni. A következő előadásokat eleve két nyelven megcsinálni, hogy ne csak a magyar közönségre számíthassak. Az új projektem már dupla szereposztással fog elkészülni, ha minden a terv szerint halad. Persze minden sokkal egyszerűbb lenne, ha lenne egy próbahelyiségünk.
Itt jön be még egy project, a HunHut, amiről meg nem beszéltem. A Liselotte után úgy összegyűltek a tenni vágyó magyarok, hogy elindult egy kezdeményezés egy magyar ház-szerűség vagy meginkabb egy szabad kulturalis ter létrehozására. Több, mint fél éve dolgozunk ezen a projekten, és a közeljövőben úgy néz ki, elég erősek leszünk ahhoz, hogy megnyerjünk egy pályázatot. Nagyon felpörgött a dolog az elmúlt héten. Elkészült a Facebook csoport, ahol ismertettük a tervünket. 700 ember követi jelenleg a fejleményeket, (ma már 851 szerk.megj.) jelentkezik támogatónak, ajánl workshopot, ötletel. Az is kiderült, ha 150 ember összegyűl, aki havi 3 euróval támogatja a hely fenntartását, akkor abból már ki lehet fizetni a bért és költségeket. Ez a hely az álmom jelenleg, mert nemcsak a színháznak adna teret, hanem lehetővé tenné, hogy sok kreatív ember megmutassa a munkáit és referenciát gyűjtsön, ami hatalmas segítség.
Az utolsó tervem pedig hazafelé kacsint. A szüleimnek van egy gyönyörű háza Kászonjakabfalván, hegyek közt, a Nyergestetőtől nem messze. Ebből idővel vendégváró ház kellene legyen, amit én, az itteni kapcsolataimmal, azt hiszem segíteni tudnék, tekintve, hogy ott kb. 10 euróért kapsz egy napi szállást és kaját, tehát olcsóbb mint itthon lenni Dublinban. Azt hiszem ezek a dolgok ha mind összetevődnek, jó kis mozaik-élet lesz belőle, ahol mindennek megvan a helye, amit szeretek.