Felvételi mizéria – személyes tapasztalat
A fiamnak idén kellett jelentkeznie a középiskolába (secondary school). Mivel nagyon jó tanuló, élsportoló és népszerű fiú, kétségem sem volt afelől, hogy fel fogják venni. Fel is vették, de egyáltalán nem zökkenőmentesen.
Az érintett fiúiskoláról (nem magániskola) az az általános vélemény, hogy a legjobb a környékünkön, és mivel minden barátja oda jelentkezett, a fiam is oda akart menni. Az első furcsaságot a jelentkezési lap kitöltésénél tapasztaltam, mivel egyetlen kérdés sem irányult a fiam tanulmányi eredményére, helyette viszont olyan információkat kellett megadnom, hogy a gyermekem apja ebben az iskolában végzett-e, van-e olyan bátyja a fiamnak, aki náluk tanult vagy tanul, illetve hány testvére van a fiamnak, és ő hanyadik a sorban, és amúgy egyéb kategóriában nyilatkozhatok arról, hogy az iskola alkalmazottja vagyok-e vagy valaki a rokonságomból. Őszintén, még soha nem volt a kezemben ilyen jelentkezési lap, pedig az életemből több, mint húsz évet tanulással töltöttem Magyarország legjobb iskoláiban.
Az iskola első körben elutasította a fiamat, mivel náluk csak E kategóriát kapott, ami azt jelenti, hogy sem én, sem az apja nem állunk az iskola alkalmazásában, a férjem nem ebben az iskolában érettségizett, a fiam elsőszülött, tehát nincs bátyja, aki az iskolában tanult vagy tanul, csak egy kistestvére van, de az is lány, vagyis egyedül csak annyit tud felmutatni, hogy az ehhez az iskolához tartozó általános iskola tanulója. Bevallom, elöntötte a lila köd az agyam, hogy ez meg most mégis mi. Bementem az igazgatóhoz, hogy rákérdezzek, tényleg nem számít, hogy a fiam osztályelső, annak ellenére, hogy amikor négy évvel ezelőtt átcuccoltunk ebbe az országba, egy szót sem beszélt angolul. De nem számít. Az igazgató rendkívül kedvesen, hellyel és kávéval kínálva elmagyarázta, hogy először azok kerülhetnek be hozzájuk, akiknek már van kapcsolata az iskolával, a fennmaradó helyekre pedig véletlenszerűen választják ki a tanulókat. Így a fiam várólistára került, a nem túl előnyös tizenötödik helyre. Igyekeztem palástolni az érzéseimet, de nyilvánvaló volt, hogy mindjárt felrobbanok. Magyarként én ahhoz szoktam, hogy csak az elért eredmény számít, és minden más – bocs a kifejezésért – le van szarva. Az igazgató szerint viszont nincs azzal semmi gond, hogy a gyengébb tanuló bekerül a jobb iskolába a jobb tanuló helyett, csupán csak azért, mert a testvére már ott tanul. Sőt, az igazgató úgy véli nem lenne sportszerű, ha a szegény gyengébb tanuló csak azért nem kerülne be, mert gyengébb tanuló, hiszen a jó tanuló bárhol megállja a helyét. Na, erre már nem tudtam, mit reagálni.
Jelentkeztünk egy másik iskolába is, ami egy viszonylag újabb, koedukált intézmény. A tanulmányi eredmény viszont itt sem érdekelt senkit. Alá kellett írnom egy beleegyező nyilatkozatot, hogy engedélyezem, az iskola véleményt kérhet a fiam jelenlegi iskolájától. Gondoltam, akkor így fognak tájékozódni a fiam tanulmányi eredményéről, de a titkárnő gyorsan “megnyugtatott”, hogy csak azt szokták ellenőrizni, a gyermek tényleg annak az általános iskolának a tanulója-e. Pfff. Leadtam a jelentkezési lapot, az igazolványképet, a hivatalos személyiratok másolatát, befizettem 50 euró jelentkezési díjat, aztán vártunk.
Végül mindkét iskolába felvették a fiamat. Az első suliba a második körben azért került be, mert a testvér általános iskola tanulója. Ide iratkoztunk be 80 euró jelentkezési díj ellenében. Sokat gondolkodtam azon, amit az igazgató mondott, hiszen nem vagyok az a “szemellenzős” típus, aki csak a magáét hajtja, és képtelen mások érvelését meghallani. Nem is engedhetem meg magamnak, hogy olyan legyek, mivel átköltöztem egy idegen országba két gyerekkel. Amit én leszűrtem ebből, hogy számukra a közösség összetartása, a közösségépítés fontosabb, mint a tanulmányi eredmény. Szeretnék megtartani azokat a családokat, akik ragaszkodnak a helyhez és hozzájuk. Talán. De lehet, ez csak az én okoskodásom. Elfogadom, nem fogadom el, ez van. A fiam a vak szerencsének köszönheti, hogy bekerült abba az iskolába, ahová szeretett volna, holott egy intelligens, jó képességekkel megáldott gyerek. Magyar tapasztalatokkal a hátam mögött elfogadni, hogy egy iskolai felvételi rendszer így működik, elég nehéz. Tudom, hogy a magyar rendszer sem jó, mert csupa stressz, vizsgákon kell részt venni és csak a pontszámod számít, de ott mégis csak múlik valami rajtad is, a munkád jelent valamit. Itt viszont úgy tűnik, nem. A teljesítményorientált hozzáállás mehet a kukába.
A fent leírtak csak az én személyes tapasztalatomról szólnak. Családommal Newbridge-ben lakom, nem messze Dublintól. Arról nincs információm, hogy a sziget más szegletében, más ír iskolákban, hogyan zajlik a felvételi. Én csak ezzel a két iskolával kerültem kapcsolatba. Azért írtam meg ezt a beszámolót, mert nagyon mérges voltam magamra, és szeretném, ha más szülőnek nem kéne ezen keresztül mennie. Meg sem álmodtam, hogy ekkora különbség van a magyar és az ír felvételi rendszer között, így azon túl, hogy személyesen bementem az iskolákba és a jelentkezéshez szükséges minden kötelességemnek eleget tettem, nem ástam mélyebbre, nem kérdezősködtem, hogy mi alapján fogják besorolni a fiamat. Ha megtettem volna, akkor sem tudtam volna tenni ellene semmit, de legalább nem ért volna minket olyan váratlanul. A felkészületlenségem miatt voltam mérges magamra, mert szülőként pocsék érzés, amikor a csalódott gyerekedet vigasztalod, hogy minden rendben lesz, de közben halvány sejtésed sincs, hogyan fogod ezt megoldani. Jó lecke volt!