Gyermekkoromban a nyarat a debreceni nagymamánál töltöttem. Nagy dolog volt akkor négy évesen, nagy előkészületek után: öltözködés, cipőhúzás, fűző bekötése masnira, várakozás Anyuékra, hogy minden csomagot megtaláljanak, amiben a ruhák és egyéb kiránduló kellékek lapulnak egymás tetején. Vasútállomás! Sietve értünk oda. Apu kezet fogott azokkal az emberekkel, akik ugyanolyan ruhát viseltek mint ő, amikor dolgozni ment, és akik különösen szépen mosolyogtak Anyura, aztán barátsággal rám is. Ők nem az irodában dolgoztak, ahova néha mi is felmentünk megnézni mit csinál Apu –  az íróasztalnál ült, és majdnem mindig telefonált, a mellette ülő barátjával együtt. Mindenféle falu – és városneveket írt és mondott számokkal, időpontokkal, s csendben meg kellett várni, míg befejezi, mert a vonatoknak tudniuk kellett merre menjenek a síneken, merre vezessék azok a bácsik, akikkel utazásunkkor kezet fogott. A telefon újra csörgött, ha csak egy pillanatra is letette. Így röviden, mindig csak egy puszi erejéig maradtunk. Az emberek, akik máskor a fekete füstös vonatot, a hatvanas évek megszokott masináit vezették, feljöttek velünk a nagyon magas lépcsőn könnyedén felugorva, a kocsiba, az első osztályra. Apuval beszélgettek, míg le nem szálltak a következő megállók valamelyikén. A vonatút nekem nagyon, de nagyon hosszúnak tűnt, így fel kellett másznom az ülésre, hiszen olyan sokáig egy helyben maradni… Ezzel valami baj lehetett, mert Anyu a rosszallását fejezte ki, hogy hogyan, arra már nem emlékszem. Pedig a cipőmet is levetettem hogy ne koszoljam össze a bársonyvörös üléshuzatot, aminek kicsit furcsa szaga volt, ha a fejem ráhajtottam.  Sebaj. A szomszéd ülésen ült egy kisfiú, éppen háttal nekünk. És miután ágaskodva az üléstámlán megérintettem a feje búbját, hogy tudomást adjak magamról, neki is fel kellett állnia, ha bújócskázni akart velem. Az ujjaihoz is hozzáértem, mire egy hangos visítás hagyta el a számat, aztán gyorsan a kezemmel befogtam, hogy ne hogy kövesse a többi, de már így is késő volt. Még a vonatzakatoláson is túlhallatszott, aminek az lett a következménye, hogy mindenki felénk fordult. Engem cseppet sem zavart, talán még ki is húztam magam, mert igazán jó kedvem támadt. Most a másik oldalon történt valami, mert a kiskölök, akinek arcára megint csak nem emlékszem pontosan, de  igen aranyos lehetett, nem kapaszkodhatott fel a támlára, hogy átkukucskáljon hozzám. Így nekem jutott a feladat, hogy a bújócska mozgó elemeit pótoljam, és játsszak vele le – fel guggolva, hogy egyszer az üléstámla felett legyek, és összenevessünk, aztán pedig mögötte. Közben a fehér harisnyanadrágom is le-fel csúszkált a lábszáramon, és valamitől olajos is lett, pedig nem estem le a vonat padlójára. Anyu már százszor megmondta, hogy nem ad rám szép fehér harisnyanadrágot többet, mert mint most is, mindig ugyanaz lesz az eredménye: átöltöztetés. Szerencsére volt másik, tartalék, tiszta, s mire felhuzigáltuk a lábamra meg is állt a vonat, és valaki azt kiabálta, hogy Debrecen, Debrecen!
Végre leszálltunk, és hagytuk, hogy a vonat tovább menjen a síneken, mert a gőzösnek máshol is dolga akadt. Az állomásról még kellett utaznunk, mert a Nagymamáék a Határ úton laktak, ami akkor még tényleg a határon volt, mivel egyik oldalon sorakoztak csak házak. A másik oldalon leginkább mező volt, meg néhány legelésző tehén, magányos kunyhó a messzeségben, körötte rohangáló meztelen gyerekekkel. Mindezt akkor láttam, ha a nagymama kertjének keritésébe kapaszkodva, felküzdve magam a második léc peremére kinéztem a túloldalra. Most taxival mentünk, mert sötét volt már, és az utolsó buszmegállótól még sokat kellett volna gyalogolni, s mondani, újra mondani Anyuéknak, hogy mikor érünk már oda, és ezt hallgatni, újra hallgatni mégsem olyan, mint amikor süt a nap. Mielőtt beszálltunk volna a kocsiba, venni kellett virágot a Nagymamának és egy csomag héjas földimogyorót Nagypapának, mert ő azt szerette. Hogy este a Nagyi házában mi történt, nem tudom, mert az az idő valahogy kiesett. Lehet, hogy még útközben elaludtam. Az biztos, hogy az autó ablakából gyönyörű szines óriáskereket és kivilágitott vásári kocsikat láttam sok sok emberrel, de kiszállni nem lehetett, mert gyerekeknek már késő volt, meg amúgy is a taxi csak a Nagyi címénél tud megállni. Hogy miért, nemegészen értettem. Lényeg a lényeg, hogy volt amikor több napot is ott nyaraltam Apu és Anyu nélkül, ami nagy megpróbáltatás volt számomra. Különösen az esti órákban. Olyannyira, hogy szeretett Nagybácsimból, aki Nagyikáéknál lakott a kisszobában, kihoztam a haragot éktelen és kétségbeesett kiabálásommal, hogy “haza akarok menni!” s kénytelen volt a fenekemre csapni. Én ettől úgy meglepődtem, hogy menten torkomon akadt a visítozás. Annak örömére, hogy végre csend lett a házban, megkaphattam a Nagy Cicapárnát. Ezen nem a házicica aludt. Ő kint vadászott a fűben, ami felett az eresz alatt lakó fecskék cikáztak napközben, vagy a kút körül somfordált, ahol a málna érett, és sok szinesszárnyú szitakötő repkedett. A párnára valaki valamikor egy cicust hímzett. Azért neveztem Cicapárnának.
A fekete selyemre vonalakból fonalakkal rajzolt életnagyságú cicát olyannyira megszerettem, hogy egyenesen haza akartam vinni Mátészalkára. De nem lehetett. Nemcsak azért, mert nem fért volna a bőröndbe, – én akár a kezembe is hazavittem volna! – hanem mert Annak Itt Volt  A Helye, itt Debrecenben a Nagyinál! Tibi bácsinak hívták Anyu kedvenc bátyját aki a kisszobában lakott, és akivel mindig hosszan ölelték egymást hazautazáskor. Ő azt mondta, hogyha ismét jövök majd nyaralni,- ami azt jelentette, hogy Apu és Anyu nélkül maradni… nem mintha nem szerettem volna Nagymamát Nagypapát a Nagynéniket és Nagybácsikat – meg aztán, ha jövünk látogatóba… – ez már jobban hangzott, mert mégiscsak itt lesznek ők is, – na akkor majd vár engem a Cicapárna, a karosszékben, amikor a délutáni, vagy az esti alvás közeleg! És ez így volt, minden alkalommal. Még ha népes unokatesóim közül néha valaki meg kívánta simizni selymes hátát, akkor is. Ha nagyon kellett valakinek, volt egy másik párna, igaz nem ugyanolyan cicával. Egy fekete bajszossal, hunyorgó szeművel, azt adták oda nekik.
Innen van hát a nagy vonzódásom. Mostmár csak a párnákhoz. A cica időközben elmaradt róluk, de azóta sem találkoztam annyira kedves darabbal, mint az, ott Debrecenben volt.
Hasonlóval azonban igen!!!
Amint megláttam, eszembe jutott a fenti történet. Egy kedves ismerősöm ajánlotta az oldalt, és így került a fotó a látóterembe. Eleven, egymást ölelő formák a párnán, kellemes színárnyalatok. Szívmelengető, jó érzés. Az igazi otthon hangulata.
A készítője: Csesznák Verka a SZÍNházikó alapítója és az ajándéktárgyak tervezője, kivitelezője. Fogadjátok szeretettel: https://www.facebook.com/szinhaziko

/Szücs Katalin/