De az a helyzet, fogalmam sincs, mi van Andalúziában. Kedvesem azonnal rávágja KUTYA. Annyira tudtam, hogy ezt fogja mondani! Ha az ember több mint egy évtizede együtt álmodik a másikkal, már a gondolataiban is olvas. Az Andalúziai kutyával e percben nem vagyok kisegítve. Ki is írta? Nekem Dalí neve ugrik be. Igen, Dalí. Szürrealista film, felvágott szemgolyó és hasonlók. Eszembe jut, hogy mostanában olvastam Dalíról is. Kiadják Dalí és Picasso levelezését, ami szerintem vicces, mert Dalí ugyan hetven levelet írt az általa oly nagyra tartott festőtársnak, de csupán egy választ kapott tőle. Vagyis akkor nem Dalí és Picasso levelezéséről van szó, hanem csak Dalí levelezéséről, nem igaz!? Mire párom fejét vakarja mondván, nem érti az ilyen fanatikusokat. Minek ír az ember valakinek talicskányi levelet, ha az illetőt kicsit sem érdekli, hogy mit gondol. Szerintem viszont nem rossz hobbi ez, írni Picassónak. Én is írnék, de már meghalt. Írjál nyugodtan, vigyorog kedvesem, amennyit Dalíval diskurált, annyit veled is fog. Szemtelen. De azért elgondolkodok. Mit írnék Picassónak?

Lássuk csak. Kubista képei alapvetően nem tetszenek. Miheztartás végett. Tudom, hogy korszakalkotó újító, érteni értem, de a lelkemben nem penget meg húrokat. Tisztelem, pedig szeretni akarom. Ó, nagyon. Ezért még lánykoromban kicsit kutattam utána. Van egy ilyen önmarcangoló belső kényszerem, hogy ha valamit nem szeretek, tudni akarom, miért. Így volt ez Shakespeare-rel is. Az egyetemen külön Shakespeare-szemináriumra jártam, hátha megszeretem. Közelebb kerültünk egymáshoz, olykor randizunk, de szerelemről szó sincs. Nos, Picasso képei felett is eltöltöttem némi időt. Állítólag minden alkotásban önmagunkat keressük. Ezek szerint Picasso képeiben nincs belőlem egy csipet sem? Nem túl hízelgő!

Emlékszem az első találkozásunkra. A bátyámnak volt egy kollegája, aki szabadidejében festegetett. Festett volna ő hivatásszerűen, ha befolyt volna belőle annyi pénz, hogy fel tudja nevelni belőle három szép gyermekét. Apánk születésnapján a bátyám megbízta ezt a cimborát, hogy fesse meg Picasso Nő kék kalapban, piros szalaggal című képének a másolatát. A mű megszületett, és felkerült a falra, én meg egyik ámulatból a másikba estem. Ámultam, hogy a bátyám EZÉRT fizetett, és ámultam, hogy jó apám ENNEK örül. Magamban azt gondoltam, ez rettenet. Ember, ezt jól elszúrtad, ennél még én is jobbat festek! Elmentem a könyvtárba, hogy lecsekkoljam az eredetit egy albumban. Megtaláltam, és tudomásul kellett vennem, hogy bizony a cimbora nem is lőtt akkora bakot, mert ez a kép tényleg úgy fest, ahogy. És a többi is. Édes Istenem, mennyi ronda ember! Nem vagyunk mi ilyen csúnyák! Emlékszem, nagyon zavarba jöttem, mert azt már akkor is tudtam, hogy Picasso szent és sérthetetlen, és tessék, kisül, hogy nekem nem tetszik. Hát szabad ilyet? (Ha már itt tartunk, a mondatot sem szabad háttal kezdeni, de azért szoktuk…)

Most felnőtt fejjel, asszonyfejjel hosszú idő után újra Picasso festményeit nézegetem. Emberek formákra hullva, hogy aztán a szétforgácsolt szervek önálló életre kelve újra bizarr egységet alkossanak valami lehetetlen torz harmóniát szülve tökéletesnek hitt kis világom közepébe. Szívem szerint most is erős kényszert érzek, hogy seprűt ragadjak, és suhintva erre-arra rendet teremtsek. De aztán valami megmozdul bennem. Hát nem teríti-e be nekem is az arcomat a két fülem, amikor próbálom megfejteni, mit is mondott az ír eladó, hol találom a szappanbuborék fújót? És nem az orromon folyik-e ki a szemem, amikor belevágok a lengyel kolbászba, és a közepe olyan sápadt, szegény, szinte beteg. És nem az agyam közepéből lóg-e ki széthasadt nyelvem, miközben kedves eszmecserét igyekszem folytatni a cseh szomszéddal valami meseszerű mindent überelő nemzetközi katyvasz nyelven, keverve magyar, angol, német és latin elemeket, megtoldva néhány egyéni szóalkotással, mert így kerek. Nem nő-e ki kar a hátamból nekem is, miközben egyszerre zsonglőrkőm gyerekkel, biciklivel, kutyával pórázon és guruló labdával hegynek fel? Napra nap ezernyi darabból újraalkotom magam, mindig éppen a célnak megfelelően teremtek. Most szaladó tüdő vagyok, homlokon táncoló ujjbegy, nem csavargó magyar vándor, nem döntés és nem ítélet, csupán Napba néző csontvelő és habzsoló szívizom. Kedves Pablo! Köszönöm.