Beszereztem egy mellhártyagyulladással kísért tüdőgyulladást, így egyik este a lakhelyünkhöz legközelebb eső Naas G. Hospital sürgősségi osztályon kötöttem ki. Eredetileg csak egy röntgen miatt kellett megjelennem, de annyira pocsék állapotban voltam, hogy az orvos nem engedett haza.

Este kilenckor tudtam meg, hogy az éjszakát biztosan a kórházban kell töltenem. Egy ágyra fektettek, ami a folyosón állt. Szinte óránként kérdezték, szeretnék-e kávét vagy teát inni. Első alkalommal sajnos teát kértem, ami bivalyerős volt. Cukorral és tejjel kínálták, ami nem az én ízlésem. Végül pár korty után vissza kellett adnom, mert képtelen voltam meginni. A személyzet rendkívül kedves volt, közöttük több nem európai teljesített épp szolgálatot, mint európai. Még soha nem láttam ennyi indiait egyszerre. Az orvos, aki ellátott, arab volt, és néhány fejkendős hölgy asszisztenst is láttam, a pult mögött pedig két fekete férfi ült. A folyosón két ír ősz hajú, pocakos papa tartott szemmel, ők voltak a biztonsági őrök, de általános kedélyjavítóként is működtek, mivel minden nővérkéhez volt egy kedves szavuk. Miközben mindenféle gyógyszereket fecskendeztek belém, infúziót kötöttek rám, vagy kapszulákat nyeletek le velem, a személyzet ugyanolyan figyelmes volt hozzám este tízkor, mint hajnal egykor, kettőkor, vagy háromkor. Többen több alkalommal odajöttek hozzám, hogy megkérdezzék, hogy vagyok, igazítsanak-e a párnámon, az ágymagasságon, hozzanak-e egy pohár vizet. Az orvos ugyanúgy elszaladt nekem egy pohár vízért, mint a biztonsági őr. Kedvességük feledtette velem, hogy egy forgalmas folyosón dekkolok, ahol a körülmények nem épp a legmegfelelőbbek az alváshoz vagy a pihenéshez. Hajnali négykor átvittek egy másik osztályra. Tolókocsival gurultam át, melynek használata kötelező a kórházban, mint beavatott a beteghordó, ha szüksége van rá a betegnek, ha nem. Az osztályon az éjszakás nővérke első kérdése az volt, megkínálhat-e teával, kávéval, keksszel. Kávét kértem. Így miközben kérdéseket tett fel a kartonom kitöltéséhez, én megkávéztam. Reggel tisztára húzták az amúgy is tiszta ágyamat, amiben csak pár órát töltöttem. Meglepődtem, mert nem volt paplan. A takaróm egy lepedő volt rajta egy pléddel, ami vékonyabb volt, mint egy törölköző. Viszont rendesen fűtöttek, így egyáltalán nem fáztam. A hölgy azt is megkérdezte, adhat-e tiszta törölközőt. Úgy látszik, ez is jár a betegeknek. Minden reggel kicserélték az ágyneműt és a törölközőt is.

Folyamatosan töltötték belém a gyógyszereket. Tényleg nem spóroltak vele! Újra vért vettek tőlem és vizelet mintát, mérték a vérnyomásom, a lázam és a légzésem. A vizelet mintán kívül mindent az ágyamnál intéztek el, nem kellett egyszer sem átmennem más helyiségbe, csak elhúzták a függönyt. Közben az egyik ápoló megkérdezte, milyen magas vagyok és hány kiló. Megmondtam neki, a hölgy elment, majd jött egy másik, ő is megkérdezte ugyanezt, én pedig neki is ugyanazt válaszoltam. Láttam, hogy pusmognak az íróasztaluk felett, majd az egyikük leült mellém egy forgatható diagrammal, hogy megmutassa nekem, az általuk használt kalkulátor szerint túl sovány vagyok. Jelzem, a neten fellelhető kalkulátorok szerint teljesen normális a testsúlyom, de nem vitatkoztam vele. A hölgy levonta a konklúziót, hogy ennem kell, és tényleg nem panaszkodhattam az étel mennyiségére. Ebédre például külön választhattam a felkínált alternatívák közül. Így a zöldségkrémleves után kaptam egy nagy adag sült csirkemellet valamilyen szósszal, krumplipürével, párolt karfiollal és sárgarépával, desszertnek palacsintát gyümölcsöntettel és vanília fagylalttal, inni pedig narancslevet és kávét. A kávé alatt nem előre elkészített bögre kávét kell érteni. Mindenki külön kiskannában kapott frissen főzött kávét, mellé kiskannában tejet, és annyi cukrot, amennyit kért. Vagyis akár három csésze kávét is ihattam, ha olyan kedvem volt. Nekem nem épp ez jut eszembe a klinikai menüről! Vacsorára például egy pár sült kolbászt, sültkrumplit, vörös babot, kenyeret, vajat szolgáltak fel. Az igazat megvallva, ha valakit bokától tokáig telenyomnak gyógyszerekkel, csupa fájdalom és légzési nehézséggel küzd, annak az evés némi kihívást jelent. Vagyis minden igyekezetem ellenére sem tudtam leküldeni ennyi ételt (1 kg mínusszal hagytam el a kórházat). Helyette viszont állandóan szomjas voltam, mint aki nem is egy ír kórházban, hanem valahol Afrikában vonszolja magát. A nővérkék korlátlan mennyiségben hordták nekem a kancsó vizet, amit hűtőből vettek elő. Egyik nap hat litert ittam, az sem volt gond, nem kellett magamnak gondoskodni palackozott vízről. Lehet, furcsának tűnhet, hogy ezt kiemelem, de nekem eszembe juttatja, amikor a második gyermekemet megszültem (Magyarországon), ki volt adva a parancs, hogy meg kell innom minimum két liter folyadékot, de nem kaptam egy pohár vizet sem. A párom szaladt el a boltba. Nyilván minden kórházban csak a rendelkezésükre álló eszközökkel tudnak dolgozni.

Eredetileg csak egy éjszakáról volt szó, de végül 3 és fél napig tartottak bent. Minden nap vért vettek tőlem, és annak az eredménye alapján döntöttek. Minden nap más orvos látott. Az orvosok nem viseltek fehér köpenyt, fehér munkaruhát és klumpát, ahogy azt Magyarországon láttam, itt elegánsan öltözködtek, és mindenféle nációhoz tartoztak, ahogy az őket követő orvostanhallgatók is. Hatágyas kórteremben feküdtem a kórház régebbi szárnyában. A berendezés nem volt új, de minden működött. Az ágyakat meg lehetett emelni, és minden ágyhoz tartozott egy kerekeken guruló tálca, amivel az ágyban is lehetett enni. Nappalra hoztak egy karosszéket is az ágyam mellé – nemcsak nekem, mindenkinek -, amit éjszakára elvittek. Tárolónak egy éjjeli szekrényke jutott. Amikor az egyik mennyezeti neonlámpa elromlott, másnap délelőtt jött két markos legény és kicserélte. Egy emelő szerkezetet hoztak magukkal (nem tudom, mi a hivatalos neve), amire csak rá kellett állnia a férfinak, megnyomnia a gombot, és addig emelkedett, ameddig akart. Kislányként feküdtem utoljára betegen kórházban, akkor még létrával oldották meg az ilyesmit.

Alapvetően nem törekedtem arra, hogy hibákat keressek, és az is lehet, hogy csak szerencsém volt, de én azt tapasztaltam, hogy a kórház teljes stábja lelkiismeretesen próbált meggyógyítani, ezúton is köszönöm nekik.