…futurisztikus fotelekkel, ovális asztalokkal, rendkívüli
panorámával. Falán alig méternyi magasan Tiffany-üvegből készített,
könnyű, tarka virágos motívum futott körbe, amiből egy-egy
inda kunkorodott, egészen fel a mennyezetig. Árnyjátékával kerti
lugasok hatását idézte. Oldalt fejmagasságban gót betűkkel festették
az ablaktáblára a színes üveg sajátságát dicsérő himnuszát:
Szólok a csodáról!
Ahogyan a hangban tárgyiasul a látvány,
Úgy tűnik elő az áttetszőség az anyagban.
A Föld és a Tűz násza új életet teremt:
Engedi a Fény számára az utat,
Emlékeztetőül az egyidejűségre,
Miközben színezhető, alakítható, újraszabható
Világosság, ős szín-játék az ember számára;
És a lélek találkozása a teremtett
Világgal.
Az asztalra tükröződött a felirat sziluettje.
– Ez igen! – mondta elismerően Claire, miután végigpásztázta a
számtalan apró részletben burjánzó, egyetlen képpé összeforrasztott
dekorációt. Majd kitekintett az ablakon túlra, a hegyekkel és
völgyekkel váltakozó tájra. Aztán Steve-hez fordult:
– Hát, izgalmas kalandokba keveredtünk a mylnarúd miatt.
A lány előadta az elmúlt órák eseményeit, szeme hol kikerekedett,
hol ráncokba szűkült; a kétely, meglepődés, félelem és bátorság
kifejezése váltakozott arcán, amint élénk hangjával és kézmozdulataival megjelenítette a haramiatörténet emlékeit. A férfi rezzenéstelen
arccal hallgatta.
– A fejfájással egyáltalán nem számoltunk. Emlékszel a borítékra?
Az első konténer mylnarúdjai élőpinnel voltak bepermetezve.
Az élőpin egy, az intézet által előállított új kísérleti anyag. Szerkezetileg
a lehető legegyszerűbb, könnyen kezelhető. Az agyi sejtekbe
hamar diffundál, pillanatok alatt kötődik, és amilyen gyorsan
egyesül és hat, ugyanolyan mobilisan eltávolítható – ha szükséges.
Memórianövelő hatása van és befolyással van a kollektív tudatra is.
Úgy fejlesztettük ki, hogy csak a pozitív élményhez kötődő hatásokat
érvényesítse, ami mindenki számára kellemes emlékként jelentkezhet,
vagy építőleg alkalmazható a gyakorlati életben. Azért
használtuk a mylnarúdra fecskendezve, mert meg akartuk figyelni,
mennyire működik együtt a gyümölcs által létrehozható – jóval
alacsonyabb hatásfokú – memórianövelő hatással. Ez okozta a galibát
– mondta elgondolkozva.
– Steve, most jut eszembe, hogy a csempészek is ettek a
mylnarúdból.
– És?
– Ők nem panaszkodtak fejfájásra és nem emlékeztek semmi különös
dologra. Miért csak a bennszülötteknél jelentkezett a hatás?
És ami elképesztő, miért éppen a Folyton Termő Fát emlegették?
– Fogalmam sincs, Claire. Beszélek apámmal még ma, hátha többet
tud mondani. Ő kezdetektől ismeri a kutatás minden mozzanatát,
talán tud valamit. A kalandotok nem volt hiábavaló, remek
tapasztalattal szolgált. – a lány bólintott. – Jó, hogy egy projekten
dolgoztok apáddal, nagyszerű lehet együttműködni vele – mondta
elgondolkodva. – Én nem ismerem az apámat. Anyától tudom,
hogy néhány éves voltam akkor, amikor különváltak – Claire szomorú
lett, ahogyan az apjáról kezdett beszélni. Korábban soha
nem foglalkozott a hiányával, leszámítva a tinédzserkor első éveit.
– Veszélyessé vált a projekt, amiben akkoriban dolgozott a sok
befektetett pénz és a kísérleti tapasztalatok miatt. Az egész kutatásnak ő volt a mozgatója. Kezdetben még a munkatársaitól is elkülönülve
végezte a munkáját, csak később tudtak együttműködni.
De én nem találkozhattam vele. Anyával tartja a kapcsolatot.
Évek teltek el, aztán az egész életem, hogy majd látjuk egymást,
de a munka nem akart befejeződni. Meg is kérdeztem, úgy egy évvel
ezelőtt, hogy lesz-e ebből valaha valami, lassacskán már-már
magam is megöregszem. Azt válaszolta, reméli, hamarosan… Jó is,
hogy beszélek róla, újra rákérdezek, úgyis beugrom majd hozzá.
– Van valami emlékképed az apádról? – érdeklődött Adam.
– Nagyon távoli – élénkült fel Claire arca a kérdésre –, úgy három
éves lehettem. Anyának volt egy nyakba akasztható medalionja,
mindig magánál hordta, soha nem vált meg tőle. Egy alkalommal
találkozott valakivel, és átadta neki a nyakláncot. Gyerekként
nem értettem. Nekem soha nem vette le, pedig én is nagyon
szerettem vele játszani, amikor az ölében tartott, talán a belevésett
gránátalma és a nyíl miatt, ami a kedvenc mesémre emlékeztetett.
A férfi, aki átvette az ékszert, nagyon barátságos volt. Lehetett
akár az apám is, gyakran magam elé idéztem… De térjünk vis-
sza a Folyton Termő Fára! – rázta meg fejét. – Furcsa, megeszik a
mylnarudat, és a fát emlegetik. Szerinted lehet ennek alapja, vagy
csak egy csoportos hallucináció szüleménye, esetleg valamiféle
archetipikus megnyilvánulás?
– Nem tudom, mindenesetre érdekes egybeesés – válaszolta
Steve komolyan. – Lehet, hogy csak a szinkronicitás egyik fajtájával
találtuk magunkat szembe, amikor véletlenszerűen minden egy
bizonyos dolog köré csoportosulva történik. Kérdezz rá anyádtól,
hogy nem abban a faluban laktatok-e annak idején! Mit is mondtál,
melyik város közelében volt ez a mocsársziget?
– Southtown mellett. Jól ismerem az Isle Grandét, de azon a részen
még soha nem jártam. Ideje volt pótolni – nevetett Claire. Esteledett,
mire elköszöntek egymástól.
9.
Claire anyja, Veronika már türelmetlenül várta a lány érkezését.
Tudta, hogy gyakran utazik, de eddig még nem fordult elő, hogy a
kisebb-nagyobb kellemetlenségeket leszámítva, bármilyen nehézség
akadályozta volna útjukat.
– Na, végre! Hogy örülök, hogy láthatlak! Mondd, mi történt?
Remélem, nem krimibe illő sztorit fogok hallani!
– Mi ez a nagy izgalom, Anyukám, máskor is voltam a szigeten?
– ölelte magához Veronikát, és ismét érezte, hogy az évek múlásával
anyja termete egyre vékonyabbá vált, egyre kisebbé mellette.
– Ne mondd nekem, lányom, a hangodon hallottam, hogy valami
váratlan esemény történt. És semmiképpen sem jó dolog, mert
azt mindjárt elmesélted volna.
– Igazad van. A mylnarúd szállítása közben minket szemelt ki
egy rabló, vagy csempészbanda, vagy minek nevezzem őket – De
láthatod, megúsztuk! – tárta szét kezeit Claire és ismét előadta a
történteket.
– Bátor lány vagy! – mondta az anyja. – Apád is büszke lenne
rád! – Claire felfigyelt az elhangzott dicséretre, nem bírta magában
tartani a kérdést:
– Ilyet sosem szoktál mondani, hogy jutott ez most eszedbe?
– Nem is tudom – válaszolta Veronika. Mindketten gondolataikba
merültek, Claire valami átfutó bizonytalanságot vélt látni anyja
mindig határozott és vidám arcán.
– Igaz is, meg akartam kérdezni, nem lehet, hogy azon a szigeten
is megfordultatok? Nincs valami közötök az ott emlegetett Folyton
Termő Fához? Persze, tényleg lehet, hogy csak a szinkronicitás játszott
velünk.
Veronika megállt egy pillanatra.– Lehet, hogy rólatok beszéltek a bennszülöttek? – fordult felé
a lány.
– Igen, lehetséges, Claire.
– Mikor laktunk ott?
– Közvetlenül azelőtt költöztünk el, hogy te megszülettél volna,
mert megváltoztak a kutatás körülményei – Veronika hallgatott,
Claire pedig feszülten várta a folytatást.
– Ennyi? – kérdezte a lány.
– Felteszek egy teát – mondta az asszony és hamarosan hozta is
illatosan, aprósüteménnyel tálalva. A bárasztalhoz ültek, ez volt a
meghitt társalgásaik helye.
– Az életem tartogat még meglepetéseket, már nagyon várom az
időt, hogy végre lehulljon róla a lepel. Örülök, hogy vagy nekem,
fontos számomra, hogy hozzád mindig hazajövök, nagyon szeretlek!
– Én is drágám – húzta magához a lányát Veronika, és miközben
végigsimította haját, megpróbálta elrejteni feltörő könnyeit, de sóhajtását
már nem tudta magába fojtani. – Remélem, most egy darabig
a közelemben maradsz, csináljunk valami közös programot!
– Egy hét múlva, ha neked is jó. Most böjtölni akarok, rámfér a
tisztulás.
– Jó, egy hét múlva sem késő. Teljes böjtöt tartasz?
– Igen, három nap kell hozzá, hogy megmozduljanak a mérgek.
– Akkor tényleg pihenésre lesz szükséged. A koplalás nekem is
jól jönne. Majd ha véget ér az iskola. A gyerekek nagyon érzik az év
végét, már meleg az idő odakint, alig lehet őket megregulázni, legszívesebben
egész álló nap rohangálnának.
– Egyetértek velük, szinte érzem a frissen vágott fű illatát – bólintott
a lány, és mély levegőt vett, mintha valóban a lenyírt pázsitot
szagolná. Gyerekkorában hatalmasakat hancúroztak iskolatársaival
a közeli parkban. Legtöbbször az egész nyarat kint töltötték
– Köszönöm a sütit, nagyon finom volt! – szedelőzködött Claire.
– Itthon mindig olyan jól esik a nassolás. Ha van valami fontos,
megtalálsz telefonon, és akkor egy hét múlva közös program!Elindult, töprengve a szája szélébe harapott, és fejét ingatva hátrafordult:
– Nem megy ki a fejemből a mocsárszigeti egybeesés
– nézett Veronikára. Kilépett a folyosóra, de meggondolta magát,
visszafordult és becsapta maga mögött az ajtót. – Ebből elég volt! –
csuklott el a hangja. Veronika tehetetlenül várta a folytatást. A dolgok
eddigi alakulásából sejteni vélte, de nem szólt semmit. Várt.
– Elég volt! – Claire szeme égett, ahogy megszólalt. Bájos arcát a
visszatartott keserűség torzította. – Hogy képzeltétek, hogy feláldozzátok
az életemet a saját ideátokért? – kérdezte fojtott hangon.
– Van fogalmad róla, mit éltem át gyerekkoromban? Van fogalmad
róla, mennyire hiányzott az apám?
– Tudom, és igyekeztem mindent megtenni, amit ebben a helyzetben
lehetett – válaszolta csöndesen Veronika.
– Mi mindent? Az apámat nem pótolhatta semmi, ezt te tudod a
legjobban! – kiabálta Claire. – Hogy képzeltétek?
– Édesem, tudom, min mentél keresztül. Minden küzdelmedet
láttam, s melletted voltam mindig. Így kellett cselekednem, nem
tehettem mást. Magasabb szempontok határozták meg a családunk
életét.
– Miről beszélsz? Egy ember egyszeri élete minden apró mozzanatával,
ami benne történik, nem elég indok, hogy bármi mást feladj
érte? Hogyan? Hát nem érted? És mi az a magasabb szempont?
Miért nem magyaráztad el nekem?
– De, jól mondod, egy ember egyszeri élete minden apró mozzanatával,
ami benne történik, pontosan elég indok, hogy bármit
feladj érte! Claire, emlékezz, megkíséreltem elmondani a világról
alkotott meglátásaimat, ismered is őket. Többször beszéltem neked
arról, milyen nagyon fontos számomra, hogy az isteni akarat
szerint éljem a belső életemet. Sok mindent megértettél, s nagyon
boldog voltam, hogy a gondolkodásod megegyezik az enyémmel.
A kis dolgok az időben történnek, és csak rólad szólnak, a nagyok
az Örökkévalóságban, és rajtad keresztül másokra is hatással vannak.
Az ÉLETNEK különböző rétegei egyszer átláthatóak, más-kor a zajló események eltakarják az igazán fontos dolgokat, és azok
csak később kerülnek napvilágra. Biztos vagyok benne, hogy ha
minden kiderül, látni fogod a miérteket. Még néhány nap Claire…
– Most képtelen vagyok felfogni, amit mondasz! Elegem van az
egészből! Elegem! Érted? – kiáltotta és köszönés nélkül elrohant.
Veronika állt remegő lábakkal, és a puszta bejáratot nézte. Nem remélte,
hogy Claire visszatér. Látta, hogy lánya most nem volt ura
önmagának. – Meg fogja érteni – gondolta. – Időbe telik, de ő is
része a Tervnek, és sokat vállalt belőle. – Leült. Fáradtnak érezte
tagjait, mint amikor egy hosszú kirándulás után hazaért. Hátradőlt.
Oszlott zsigereiben a remegés. Az a nyugalom áradt szét
tagjaiban, ami mindig kiemelte az ítéletek és érzelmek kuszaságából,
amit évekkel előtte tapasztalt a barlangban megjelent ragyogó
alak társaságában. Biztonságban érezte magát, s már Claire-t is elérte
szeretetével, hogy könnyebbé tegye a megbocsájtást számára.
– A mylnarúd! – jutott eszébe Claire-nek. – Nem akarok kimozdulni
otthonról. Mielőtt hazamegyek, megveszem – gondolta és
betért üzletbe, ahol az első gyümölcsökkel találkozott. Az eladó
– öregedő férfi – már a bejáratnál üdvözölte. Kosarába tett néhányat
a látványosan sorba rendezett barna rudakból. Az emberek
a másik oldalon is türelmesen vártak sorukra, az automata pénztárnál
intézték a vonalkód-olvasást és fizetést. A bolt végéből hangos
kiabálás hallatszott. A biztonsági őr elrohant mellette, hogy
szemrevételezze, mi okozza a riadalmat. Az eladóhölgy egy férfit
kísért előre tanácstalan ijedelemmel az arcán, láthatóan megkön-
nyebbülve a termetes őr érkezésére. A zaklatott fiatalember még
mindig felháborodott hangon kiabált, most már a biztonsági emberhez
intézve sérelmét:
– Minden felhígult! A gumikesztyűt fele olyan vastagra gyártják,
mint ezelőtt, az első mozdulatra elszakad! A szemeteszsák alján kifolyik
a trutymó, mert ha felemelem, kilyukad! Vennék másik fajtát,
de nem lehet, mert a többi is ugyanilyen használhatatlan! Ésvan képük ugyanannyit kérni érte! – rázta kezében a nylon zacskó
aljában lapuló vékonyka sajtdarabot, egyenesen a fölé magasodva
hallgató őr szeme előtt, hogy nyomatékot adjon mondandójának.
– Tegnapelőtt még kétszer annyit mértek ennyi pénzért. – Az
őr, kihasználva a reklamáló férfi levegőhöz jutáshoz szükséges idejét,
kimérten beszélni kezdett:
– Uram, itt ugyan hiába reklamál! Rajta van a gyártó címe a papíron,
oda írjon! Mi nem látunk bele a csomagolásba, nem mi szabjuk
az árakat! De, igaza van, én még az árut is visszaküldeném a
maga helyébe – tette a felháborodott fiatalember vállára hatalmas
kezét. – Tudja mit, ha visszaküldi, írja oda az én nevemet is. Úgy
bizony! Edward Row. Csak írja oda nyugodtan!
– Az enyémet is! Tim Berry! – bökte oldalba egy alacsony öregember
a reklamálót, s miután a férfi sértetten rábámult, a kis öreg
barátságosan tartotta kézfogásra ráncos kis tenyerét: – Tim Berry,
örvendek! – és a panaszkodó kelletlen kezet rázott a szimpatizáns
vénemberrel. Közben a pénztárhoz ért a sor, a férfi fizetett, és viszonylag
békésen távozott.
– Mi volt a baj, aranyoskám? – kérdezte Claire-t az előtte fülelő
idős hölgy.
– Romlik az áruk minősége és ezért kiabált a fiatalember – hajolt
közelebb Claire az asszonyhoz, aki, miután megértette a perpatvar
okát, bólintott, és legyintett mellé:
– Az már igaz, de ha dühös, ugyan mit ér vele? Kirakhatnának
egy táblát, amire felírnák a vásárlók a használhatatlan árukat, hogy
a kereskedő tudja, mit ne rendeljen legközelebb. És a bolt elé meg
rakjanak ki egy nagy ládát – magyarázta –, hogy abba dobálhassák
bele a visszahozott termékeket!
– Valóban úgy gondolja? – kérdezte Claire és kimondatlanul elképedt
a hölgy naivitásán. De aztán azt válaszolta: – Tényleg úgy
kellene! Javasolja az üzletvezetőnek, hölgyem! – intett a fejével a
kassza felé. Az asszony maga is tétovázott a tanács hallatán.– Ha becsületes, rám hallgat, ha nem, egyívású a többi ördöggel
– legyintett ismét, és kisvártatva, mint aki maga sem hisz az egészben,
hozzátette: – Azért megpróbálom! – Előretopogott és rámosolygott
Claire-re.
A bolti közjáték egészen elterelte figyelmét a történtekről. Még
visszacsengett a nénike hangja: „de ha dühös, ugyan mit ér vele?”
Az ajtóban Oson macska fogadta, valószínűleg a sarokból somfordált
elő, a kizárólag számára megrendelt nemezből készült, barlangszerűen
kialakított búvóhelyéről, mert mellső lábait előre tolta
és óriásira nyújtotta gömbölyű és mégis kecses testét. Aztán felugrott
a székre és onnan figyelte Claire mozdulatait.
– Csak semmi virágzás! – intette Claire a mylnarudakat, miközben
otthon a konyhában az asztalra sorakoztatta a frissen vásárolt
gyümölcsöket a kihajtottak mellé. – Szépek vagytok – gondolta.
Haragja lecsillapodott, de mérhetetlen szomorúság kerítette
hatalmába:
Az egész különös história, hogy éppen vele történik mindez, és a
beszélgetés, amit anyjával folytatott. Levetkőzött, ledobálta ruháit,
beállt az üvegkabinba, és engedte, engedte magára a vizet.
– Áldás – mondta, ahogyan zúdult rá a meleg vízsugár. Megeredtek
a könnyei. Csak sírt, sírt, hagyta, hogy feltörjön belőle a
felszaporodott, ismeretlen titkokból eredő bizonytalanság, ami
kicsi gyermekkorában hozzászegődött, és nem tudott szabadulni
tőle. Belenézett a tükörbe. Arcán a sírás piros foltokat hagyott.
Megpróbált mosolyogni, de könnyei ismét megeredtek. Megtörölközött
és felöltözött. Bekapott néhány falatot és gondosan mindent
elpakolt. Vizeskancsó és pohár került csak az asztalra. A friss
gyümölcsöket is beletette egy tálba. – Túl nagy a kísértés – gondolta
és a szekrénybe rakta az edényt, miközben keze fejével letörölte
nedves arcát. Kinyitotta a számítógépét, kezdett megnyugodni.
Végigfutott a postán és egyszerre megérezte a korai lefekvés kényszerítő
jelenlétét.
10.
A hegyek összeértek a felhőkkel a láthatáron. Az ég teteje tiszta
volt. Közelebb házak sorakoztak. Nem volt külön tetőszerkezetük,
szürkéslila hátuk beleolvadt a panorámába. Az ablakok követték
a fal domborulatát, az éles sarkok helyett enyhe ívek hajlottak az
üvegek körül. Kereteik változatos színben csíkozódtak, eltérő méretük
és alakjuk mozgalmassá tette a sorakozó, tájba simuló házakat.
Steve felvett egy köteg aktát a párkány alatt húzódó polcról, és
elindult az apja irodájába. Nyurga léptekkel rótta a folyosó szabálytalan,
mohazöld márványköveit. Köpenye lezseren lógott rajta. Befordult
egy másik folyosóra, és összeütközött a sarkon éppen kilépő
hölggyel. Kezéből szertehullott a papír köteg.
– Hogy az a… – nyelte el a mondatot.
– Ó, bocsánat, igazán sajnálom! – szabadkozott a hölgy és saját
iratait a falhoz támasztotta.
– Segítek – mondta és kapkodta fel a lapokat.
– Köszönöm – morogta Steve.
– Nem lesz könnyű újra sorba rakni.
– Meg vannak számozva – lengette a kezében lévő oldalt a férfi.
– A lapjai? – nevetett a lány.
– A napjaim is, ha így folytatom – válaszolt Steve, és valamelyest
engedett a mord hangulata.
– Régóta dolgozik itt? – kérdezte. – Nem emlékszem önre.
– Egy hónapja csupán.
– Hogyhogy nem láttuk egymást? Álruhában közlekedik? – a nő
feltekintett, találkozott a tekintetük.
– Én emlékszem magára, az ebédlőben mindig az ablak mellett
ül egy másik férfival – mondta –, és vasárnap reggel láttam az
uszodában is.– Ejha! Azt is tudja, milyen színű inget viselek?
– Mindig színeset. Szeretem a halványlila csíkosat – tette hozzá
titokzatos játékossággal.
– Nem kérdezem tovább! – válaszolta tettetett elutasítással a kutató.
Felállt, megmarkolta a köteget, majd átvette a bal kezébe. –
Inkább bemutatkozom.
– Nem szükséges, Steve White – kacagta a lány, de azért kezet
fogott a férfival. – Elena vagyok.
– Kezdem azt hinni, hogy valamilyen összeesküvésbe csöppentem
a széthullott aktámmal együtt.
– Ne aggódjon – vette kézbe a lány is a csomagját –, egészen véletlen
volt, ha egyáltalán vannak véletlenek. A másik szárnyba tartok,
leadom a jelentést és megyek a parkba.
– Örülök, hogy találkoztunk! – lépett tovább vidám lendülettel.
– Remélem, hamarosan egymásba botlunk megint! – fordult a
nő után Steve egyre halkuló szavakkal és kis híján ismét kicsúszott
az összes papír a kezéből.
– Na, most már elég! Mi a fene! – gondolta. Sietősre vette lépteit,
majd kopogás nélkül benyitott a főnöki irodába.
11.
– Szia, Steve, mi újság? – üdvözölte az apja.
– Hoztam néhány jelentést, hova tegyem?
– A helyére, fiam, a helyére.
– És kellene a növekedési idő alakulásáról szóló jegyzetanyag.
– Mire van pontosan szükséged belőle?– Kíváncsi vagyok, milyen arányban van a növekedési fázis csökkenése
az emlékezet mértékével. Vajon belenyúlhatunk-e abba a
rendszerbe is, vagy jobb hagyni, hogy magától alakuljon?
– Nézzed, fiam, ha nincs jobb dolgod…, de szeretném tudni,
mire akarsz következtetni.
– Tudod, hogy az élőpinnel bekent mylnarudak milyen hatást
hoztak létre?
– Nem, nem említetted.
– Most mondom, Apa, beszéltem Claire-rel. Elrabolták az első
szállítmányt, és egy mocsárszigetre vitték őket, ahol eladták az
árut. Ettek is belőle a bennszülöttek, a rablókkal együtt. Az őslakosoknál
iszonyú fejgörcs jelentkezett és aktiválódott a kollektív
emlékezet. Vajon miért éppen a bennszülötteknél, és a rablóknál
nem?
– Valószínűleg az őslakosok kevesebb szennyezésnek vannak kitéve
mind mentálisan, mind fizikailag, mint a többi ember, így érzékenyebbek
a szervezet vegyi reakcióira.
– Visszaemlékeztek – folytatja a fiú –, hogy járt a faluban egy
professzor, aki a Folyton Termő Fa kifejlesztésével kísérletezett.
– Hogyan? – kérdezte az apja meglepetten.
– Ahogy mondom! Te dolgoztál ilyen helyen előzőleg a csoporttal?
– Merre van az a hely?
– Southtown közelében.
– Igen, onnan indult a kísérlet – hagyta abba a munkát a professzor
és felállt az íróasztal mellől. – Egyike voltunk azon kutatóknak,
akik a praktikus élelmiszer termesztést választották szakterületnek.
Sokan próbálkoztak. Egyesek kitartóan dolgoztak, aztán
tönkrementek, nem volt elegendő pénzforrásuk, mások túl korán
feladták. Ennek már jó ideje. A legenda szerint a garamila különleges
erőteret teremt a szigeten, ami felerősíthet bizonyos mentális
funkciókat az emlékezéssel kapcsolatban. Lehet, hogy a kettő
együtt idézte elő a folyamatot. Vagy az öregek mesélték előzőleg a fiataloknak, vagy a gyermekkori élmények hívódtak elő a lakosokban.
– Az utóbbi valószínű. Ami engem izgat, meddig lehet időben
kitolni az emlékezést? Akár a születés előtti időre is?
– Egészen biztosan, mivel létező dologról van szó. Kérdés, hogy
a fizikai testhez kapcsolódva aktiválódik, vagy közvetlenül éteri
szinten hat az élőpin?
– Hát ez az! És mi történik, ha majd megfordítjuk a folyamatot és
a jövőbe látás kezd működésbe lépni?
– Izgalmas kérdéseket feszegetsz, fiam. Mind azért dolgozunk
itt az intézetben, mert az emberi kíváncsiságnak soha nincs vége.
Végtelen.
– Ami azt illeti, most még annál is jobban érdekel, hogy miért
éppen ott kezdtétek el a kísérletet, azon az isten háta mögötti mocsárvilágban.
– Ez egy hosszú történet… Mikor érsz rá, hogy elmeséljem?
– Akár holnap, Apa, már alig várom!
– Este találkozóm lesz, az Általános Ellenőrzési Osztálytól jönnek.
Tényleg, van kedved velem tartani?
– Átviszem a papírokat az irodámba, merre lesztek?
– A különteremben megtalálsz bennünket.
– Hol vannak a növekedési akták?
– A középső fiók hátsó részében, a széfben. Tudod a kódot.
Steve kihúzta a falba süllyesztett trezort, valóban ott voltak a dokumentumok,
kivette a köteget.
– Te, Apa, ez micsoda? – emelte ki a paksaméta alatt talált tömör
ezüstláncot. – Nem is tudtam, hogy kedveled az ékszereket – tréfálkozott,
de a hangja megremegett, ahogy kezébe vette a négyzet
alakú, láncra fűzött medaliont.
– Ugyan miféle ékszerről beszélsz? – lépett közelebb az apja.
– Nézd, erről, amit itt rejtegetsz a fiókodban – szólt a fiú, és odanyújtotta
neki a láncot.– A szelence! – kiáltott föl a professzor. – De jó, hogy megtaláltad,
fiam! – nézett Steve-re és miközben beszélt, arca egészen megélénkült,
szinte megfiatalodott. – Pár évvel ezelőtt, amikor a régi
dokumentumokat rendszereztük, akkor volt nálam utoljára. Sok
kedves emlék fűződik hozzá. A nagy pakolásnál aztán újra nyoma
veszett, úgy eltűnt, mintha nem is lett volna, nem reméltem, hogy
valaha is megkerül, valahogy az akták közé csúszott.
– Miféle ereklye ez? Megnézhetem?
– Annak idején ebben tároltuk a magot, a mylnarúd génanyagát.
Gondolhatod, mit jelentett nekem! – adta fia kezébe az ékszert. –
Anyád őrizte, mielőtt elkezdtük volna a munkát.
Steve forgatta, alaposan szemügyre vette. A fedőlapon apró levélminta
futott körbe spirál alakban egy picike ponthoz. Megfordította.
A hátlapon parányi gránátalma és egy nyíl rajza domborodott.
– Igazán szép – mondta fojtottan. Szívverése fokozódott, s ujja
tétován játszott a medalionon, újra és újra. Visszaadta az apjának.
– Most már aztán tartsd magadnál, ha nem akarod, hogy megint
nyoma vesszen! Akkor este találkozunk – mondta. Felvette az aktát,
és gondolataiba mélyedve elsietett.
12.
A különteremben ismeretlen férfiak társaságában találta a profes-
szort. Bemutatkoztak egymásnak. A megbeszélés hivatalos része
már véget ért, a két férfi láthatóan elégedett volt az intézet működésével– Mintaszerűen szervezett minden, az épületrendszer felépítése
kifogástalan, a mai modern mérnöki tervek szerint is tökéletes.
Mindez figyelemre méltó – fordult Steve-hez az egyik ellenőr.
– Milyen szempontok játszottak szerepet az épület kialakításánál?
– kérdezte a másik férfi.
– A tervezés megkezdése előtt a mérnökök áttanulmányozták az
egyszerű népek építészetét, azokat az adatokat, amelyeket figyelembe
vettek egy ház építésénél. Fontos volt a bejárat keleti tájolása.
Mindezt azonban megelőzte a földsugárzás kimérése, a hely kiválasztása.
A későbbi pozitív hatás érdekében olyan területet kerestünk,
amely teljesen mentes a káros hálóktól és vízerektől. Nem
volt könnyű rátalálni. A meglévő csomópontokat semlegesítették
a falak tervezésénél. Az egész projektet az univerzummal maximális
összhangot teremtve szándékoztam végrehajtani, ezért elengedhetetlenek
voltak a csillagászati szempontok, többek között a
Nap évszakonkénti szögváltozása is. A napcellák optimális kihasználása
is erre épült. A kísérleti helyek megtervezésénél mind fontos
meghatározást igényelt.
– Minden épület hasonlóan készül, mégis, itt érezhetően más a
vibráció, az emberek hangulata is, mint máshol.
– Mások a számok és adatok, amelyek a szellemiség és szándék
hordozói is egyben. Segítői az itt teremtett térnek, ami a kutatás
előmenetelét és célját szolgálta. Nem saját kútfőből merítették, segített
nekik egy öreg mester, aki konkrét mértékkel szolgált, hogy
az épületen belül elérjük a megfelelő rezgést.
– Hát innen fúj a szél! – hallgatta komoly érdeklődéssel az ellenőr.
– Honnan vették a mestert?
– Az jött a gyümölccsel – válaszolta röviden a professzor.
– Adam! – közeledett egy harmadik idegen, alacsony, fürge ember.
A professzor elé sietett. – Alig vártam, hogy láthassalak! Elveszítettük
egymást kis időre – magyarázta élénk gesztusokkal a többieknek.
Együtt jártunk az egyetemre. Nemrég dolgozom a cégnél
– fordult ismét Adamhez –, az induláskor láttam a nevedet a papíron. Reméltem, hogy találkozunk! Közbejött egy másik ügy, mégsem
tehettem meg, hogy ne ugorjak be, még ha csak rövid beszélgetésre
is.
– George, bemutatom a fiamat, Steve-et, velem dolgozik a kezdetektől.
Remek munkatárs! – mondta őszinte elismeréssel a professzor.
– Steve, örvendek! Bizonyára hallottad a legendát apádról! Elmesélted
neki, Adam?
– Sok mindennel adós vagyok, csak a legfontosabb tényeket ismeri
a fiam.
– A kiválasztásodat? Hiszen ez a legfontosabb!
– Miféle kiválasztásról beszél? Egészen kíváncsivá tesz! – fordult
George felé Steve. – Annyit tudok, hogy az apám kiváló ember és
sikeres kutató, de miről van szó pontosan?
George a professzorhoz fordult: – Adam, ha megengeded? – kérdezte,
és teátrálisan meghajolt a férfi előtt.
– Mi van ezzel a George-dzsal? Ennyire megváltozott volna? Az
egyetemen nem volt ilyen… mesterkélt – gondolta Adam, miközben
bólintott. – Ha már megemlítette George a múltat, engedjük,
hogy Steve tőle értesüljön a részletekről. Aztán úgyis mindent elmesélek
neki, az események szerint épp itt van az ideje.
– Uraim, izgalmas történetet fognak hallani – közölte széles kézmozdulatokkal
a mellette lévő kollégákkal is, és intett, hogy üljenek
asztalhoz mindannyian, mielőtt elkezdi a történetet. Steve-ben
valami megmagyarázhatatlan bizalmatlanság ébredt a férfi iránt.
Nem tudott fogást találni a gondolaton. Talán a hangja? A negédes
tónusa? Nem, inkább a szemében volt valami idegesítő, mintha
tettetett lenne az öröme. Nem tudta pontosan megfogalmazni,
inkább megérzés volt, mint tényszerű megállapítás. Elhessegette
a gondolatot és figyelte az idegent, mert a hallottak alapján tisztában
volt azzal, hogy ez a férfi sokkal többet tud apja fiatalkoráról,
mint amennyit ő egész életében hallott róla. Az is lehet, hogy egyfajta
féltékenység ébredt benne a férfi megjelenésével, aki látszólagazonnal átvette az irányítást a beszélgetés felett. Mindenesetre teljes
figyelemmel fordult az idegen felé.
– Ezt az embert, aki most az intézet professzora, harminc-egynéhány
éve az évfolyam, de talán az egyetem legcsibészebb hallgatójaként
tartották számon – kezdte a történetet George. – Nem
volt, aki ne ismerte volna. Merészebb volt mindegyikünknél. Nemcsak
a kísérletek analizálásában, az elemzések kivitelezésében, hanem
a csínytevésekben is. Borsot tört az előadók orra alá, képes
volt elkötni egy körre a dékán legújabb sávjáróját, majd otthagyni
pont az irodája fölött, három méterre a levegőben. Mégsem tudtak
haragudni rá – folytatta, s az utolsó mondatnál szeme észrevétlen
rezdülése nem kerülte el Steve figyelmét. – És amikor az analízis
segédnő szikár alakját követtük? Korunk ideje nyomhatta nyeszleg
vállát szegénynek, és nagyon ridegnek, magányosnak véltük, mert
soha el nem tért volna a tananyagtól, többször próbálkoztunk témaváltásra
bírni, de lehetetlen volt. Meg kell jegyeznem, egyébként
remekül tanított. Egy alkalommal négyen nyomába eredtünk.
Emlékszel, Adam? – arca most felderült, ahogyan maga előtt látta
a barátai cinkos mozdulatait a nő vékony, szikár termete mögött.
– Nem tudtuk, hogy milyen reakcióval fogad bennünket, csak követtük
egyre közelebbről, mint négy árnyék, míg végül megunta a
játékot, és megkérdezte, mondjuk már, melyikőnk szerelmes an-
nyira, hogy három másik férfit kér meg kísérőül. Erre a válaszra
nem számítottunk, de Adam feltalálta magát, s meghívta a tanárnőt,
igyon velünk egy italt az egyetemi presszóban. És a nő igent
mondott! Rövidre fogva, hatalmasat beszélgettünk, és kiderült,
hogy az előadónk nemcsak remek szakember, hanem kiváló társaság
is, meglepően jól éreztük magunkat vele. – Uraim, ha nem követnek,
soha nem ismerem meg kiváló tanítványaim emberi oldalát!
– mondta, és megköszönte az estét, mielőtt elment volna. Másnap
ugyanolyan szigorral folyt a tanítás. Azért a szeme jobban csillogott
az öreglánynak, s talán a kemény vonásai is enyhébben barázdálták
az arcát. – Maga elé nézett, elgondolkodott, aztán bólin-tott, mintha hitelesíteni akarná a történteket, majd élénken folytatta:
– És a mocsársziget! A barátainkkal egyszer, utoljára még
sávjáróba ültünk és térkép, minden felszerelés nélkül elindultunk,
amerre a járgány orra éppen mutatott. Repültünk egész nap, délután
volt már és úgy döntöttünk, leszállunk a legközelebbi településnél.
Abból az irányból ritkultak a városok, hosszan szeltük a terepet
a dzsungel felett. – Kezét felemelte és lassú mozdulattal imitálta
a sávjáró repülését. – Majd elmaradt alattunk a lombkorona,
helyét a láp vette át. A hatalmas mocsár közepén megláttunk egy
kis szárazföldet. Letettük a gépet a sziget szélén. Nem sok minden
volt azon a részen: ingoványos part, semmi más. De felfedezőúton
voltunk, függetlenül tértől és időtől, nem kötött bennünket semmi.
Ráértünk. Indultunk, hogy átvágunk az érdekes, kék levelű fákkal
fedett kisebb dombocskán a falu házaihoz, hogy közelebbről szemügyre
vegyük a lakóit. Megbeszéltük, hogy ha elhagyjuk egymást,
a faluban találkozunk. A növényzet egészen ismeretlen volt. Aztán
a sziklák között barlangokra leltünk, egyik-másik kisebb szobányi
volt, de akadt köztük koncertterem méretű is. Szinte mindegyikben
forrás fakadt. Volt azonban egy, amelyiknek a bejáratánál
mindannyian megtorpantunk, leszámítva Adamet. Kérdezhetnék,
hogy miért? Nehéz elmondani, mert hasonlatosnak tűnt a többi
barlanghoz, csupán a bejárata volt áttetszőnek tűnő kövekkel díszítve.
Mindez azonban nem indokolta az érzést, ami hatalmába
kerített bennünket, és megakadályozta, hogy beljebb kerüljünk.
Erős belső félelem lett úrrá rajtunk, olyasféle, amit akkor tapasztalsz,
ha megmozdul a föld alattad. Éreztük a hely kérlelhetetlen
erejét és a megmagyarázhatatlan kiszolgáltatottságot. Igyekeztünk
minél távolabbra kerülni a barlang bejáratától. Adam azonban maradt.
Ránk szólt, hogy induljunk nyugodtan, majd találkozunk, nekünk
pedig nem kellett kétszer mondani, mentünk, amilyen gyorsan
csak tehettük, egészen a faluig. Ott vártuk be Adamet. Bevallom,
aggódtunk érte, azonban egyikünk sem tudott kézzelfogható
magyarázatot adni a furcsa félelemre, ami visszatartott bennünket,hogy Adam után induljunk. A bennszülöttek csak annyit mondtak,
amikor beszámoltunk a történtekről, legyünk nyugodtak, semmi
olyasmi nincs a szigeten, ami emberélet után vágyakozna – a mocsarat
leszámítva persze. Minden bizonnyal hamarosan viszontlátjuk
a barátunkat is. Azért – folytatta – várnunk kellett másnap
reggelig. Addig az őslakosok vendégszeretetét élveztük, s az éjszaka
közepén mindhárman elaludtunk a tűz melegénél.
Steve közbeszólt: – Mi történt a barlangnál? Volt valami odabenn?
Adam mosolyogva hallgatta George szavait, átvette a szót. –
Nem értettem a többiek meghátrálását, egyikük sem volt ijedős,
de mégis, ők láthatóan megrémültek a gondolattól, hogy belépjenek
a sziklaüregbe. A rettenetes ellenállásuk csak fokozta kíváncsiságomat.
Megvártam, amíg elsietnek a hegy lábánál kitaposott ösvényen.
Ölnyi széles, folyosószerű járat vezetett be az üregbe, ami
jó néhány lépés után elkanyarodott, és szabályosan vágott lépcsőkön
vezetett tovább felfelé. Addig jól látszott a falakon a lerakódott
zuzmók mintája, a földet a falhoz hasonló kő fedte. Utána már
sötétebb volt az üreg és talán szűkebb is, oldala pedig lilás kövekkel
volt háromszög alakban mintázva, akár egy modern, organikus
szobabelső. Minden különös, derengő, kékeslila fényt bocsájtott ki
magából, mintha a fal mögül világítanák át a kavicsokat. Néhány
lépcső után egy vízszintes folyosó következett, de csak pár méteren
át, aztán ismét lépcsők vezettek fel. A fal oldalán négyzetes
alakba rendezve tompán derengtek a kövek. Emlékszem, megálltam
és csak bámultam. Gondoltam, visszamegyek szólni a többieknek,
ezt nekik is látniuk kell. Végül úgy döntöttem, hogy először
megnézem, hová vezet az üreg, már úgyis messze járnak. A
lépcsők újra elfogytak, majd néhány méter után ugyanúgy folytatódtak,
mint előtte. A fal mintázata viszont ismét változott: a kirakott
kövek ötágú csillagokként kapcsolódtak egymásba, a fordulónál
pedig hatszögletű geometriai formák jelentek meg a szűk lépcsősor
oldalfalán. Ekkor egyfajta áhítat szállt meg, még a lépteimetis óvatosra vettem, érzékeim kitágultak. Teljesen éberré tett a látvány.
Mi következik ezután? Mikor építhették így be, és milyen célból?
Talán az őslakosok temploma, gondoltam. Tudniuk kell róla,
nem eldugott helyen van. Csakhogy a fiúk is féltek bejönni, lehet,
hogy a bennszülöttek sem lépték át a barlang bejáratát. Talán ezért
nem őrzi senki? Később kiderül – gondoltam. Túl sok volt a kérdésekből,
a barlang pedig a falon kirakott titokzatos mintáival túlságosan
érdekesnek bizonyult. Éberségem kezdett alábbhagyni, de
nem a kíváncsiságom miatt. Kivert a veríték, úgy éreztem, hogy
fogy a levegő, hogy elhagy az erőm. Lábaim rogyadoztak a kékeslila
folyosón, és csak az járt a fejembe, hogy el kell jutnom odáig,
de hogy meddig, azt még magam sem tudtam. A falak forogni
kezdtek velem, de világosság derengett a lépcső végén, legalábbis
azt érzékeltem. Mert egyre inkább arra késztetett a rettenetes belső
nyomás, hogy magamra figyeljek. A fény sietésre sarkallt, összeszedtem
minden erőmet, mert már nagyon eluralkodott bennem
a rosszullét, s az is megfordult a fejemben, ha netalán meghalok,
jó helyen teszem, itt biztonságban vagyok. Nevetséges, nem? Micsoda
gondolatok! Végre odaértem. Alig tudtam körülnézni, és nagyon
bosszantott, hogy éppen akkor kerültem olyan rongy állapotba.
Már nem voltam biztos, hogy nem valamiféle lázálom játszik-e
velem. A terem ragyogása az előttem lévő színarany oltárból áradt,
a középen elhelyezett hatalmas Nap míves alapossággal kimunkált
sugaraiból, s a körötte ábrázolt Hold és csillagok ennek fényében
fürödtek. Drágakő berakás borított mindent. A Tejút – néztem kábán
a mennyezetre, mert a fejem is zúgott és az ájulás környékezett.
A Nyilas csillagkép, gondoltam, vagy láttam is, nem vagyok
benne biztos, mert elájultam. Nem tudom, mennyi időt tölthettem
eszméletlenül, de arra emlékszem, hogy álmodtam. Fényes, fehér
teremben voltam, elmúlt a zúgás a fejemből, megszűnt a rettenetes
nyomás a mellkasom tájékán, visszatért a tudatom, és nagyon
könnyűnek éreztem magam. Egy trónuson ülő alak arany sziluettje
tűnt elő a semmiből, mint egyfajta délibáb. Az emelvény támlá-jának íve az íjak vonalára hasonlított, kétoldalt enyhén felfelé tartó
karcsú végződésben. Mérhetetlen alázat és tisztelet járta át minden
porcikámat. Nem tudom más szavakkal kifejezni a vibráció
erejét. Átölelt a béke és nyugalom. Egy hangot hallottam. Addigra
már fel tudtam ülni, úgy figyeltem a szavakat. Nem voltam biztos
benne, hogy a trónus felől jön, vagy a környező falakról verődik
vissza, esetleg csak a fejemben szól. Benne voltam teljesen a
beszéd mezejében, vagy hogy is mondjam. Merész kifejezés, de talán
jobb, ha azt mondom, én voltam maga a hang. Tisztán emlékszem
rá: „Arra születtél, hogy beteljesítsd a feladatod! Eljött az idő,
amelyre a mag sok ezer éven át várakozott. Vedd a Folyton Termő
Fa gyümölcsét, tedd, amit tenned kell, hogy az emberek szándékai
szerint a bőség és boldogság áradjon szerte a földön, s a földi paradicsomban
éljenek. A mag őrzője odakint készen áll, hogy segítsen
utadon.” Amint elhallgatott, szó szerint aranyos köddé vált a trónus
a rajta ülő alakkal együtt. Újra visszatért az előbbi nyomás, izzadás
és rosszullét, de szerencsére nem tartott soká, és ismét ott
találtam magam az arany oltár előtt. Már nem ragyogott a Nap,
csak a falakat ékesítő kövek derengő fénye opaleszkált. Akkor vettem
észre, hogy előttem kicsi arany zsámolyon egy ezüst nyaklánc
fekszik, rajta egy ezüst medalionnal. Óvatosan utánanyúltam, nem
igazán tudtam – fordul Steve felé –, hogy megérinthetem-e, vagy
valami erő közbelép, ha elmozdítom a helyéről. A lánc és a szelence
egyaránt tökéletes ötvösmunka volt. Óvatosan felnyitottam a kis
medaliont. Üresnek bizonyult, de alul volt egy elszeparált lemezke,
amit fel tudtam pattintani. Óvatosan megemeltem. Egy mag volt
benne. A mag láttán a sírás környékezett, hála és öröm együttesen
kavargott bennem. Most is érzem azt a megmagyarázhatatlan áhítatot
– mondta, miközben mély levegőt vett, és önkéntelenül mellkasára
helyezte tenyerét. Folytatta: – Mindez arra késztetett, hogy
leboruljak az oltár előtt. Sokáig maradtam ott. Jólesett a mindenség
ölén feküdnöm. Aztán fogtam a nyakláncot, gondosan elraktam
az egyik oldalzsebembe és elindultam visszafelé. Még egyszerkörülnéztem, hogy magammal vigyem az oltárt, bevéssem emlékezetembe,
hogy elő tudjam idézni. Volt egy olyan érzésem, hogy talán
most látom ezt a helyet utoljára. Szerettem volna még maradni,
de ugyanakkor valami sürgetett, hogy most azonnal induljak.
Leszaladtam a lépcsőkön, aztán a kis folyosóra. Kiléptem a szabadba.
Csodálkoztam, hogy már pirkad. Ahogy a Nap első sugara
szerteáradt a horizonton, megvilágította a barlang bejáratát, végigsiklott
a falakon, és ettől vakító fényárban úszott a befelé vezető
járat. Ámulva figyeltem a jelenséget. De egyszerre hatalmas erő
rázta meg a földet, és éktelen robajjal beomlott az üreg. Csak álltam
ott. Mintha csak álmodtam volna az egészet. Arra gondoltam,
ha mindez káprázat volt, akkor….megtapogattam az oldalzsebem.
Mégsem álmodtam, hisz a nyaklánc ott lapult benne.
Az asztalnál csend kísérte Adam szavait. Várták a folytatást.
– Elhúzódott az előadásom, elnézést, hogy ennyire belemelegedtem
– tért vissza a történetből a professzor. – Nem szeretném tovább
rabolni az idejüket.
– Nem meséltél ilyen részletesen soha erről! – szólalt meg elsőre
visszafojtott hangon George. – Meg kellett érnem az öregkort,
hogy halljam a teljes történetet. Hogy fel voltam háborodva,
amikor az öreg törzsfőnök mélységes tisztelettel hajolt meg előtted,
miután megtudta, hogy jártál a barlangban! Nem értettük, hogyan
lehetséges, hogy a legkomolytalanabb személyre esett a kiválasztott
szerep. Persze, most minden világos! Mégiscsak te mentél
be a barlangba – bólintott George, ahogyan, leginkább magának,
összegezte a hallottakat. – Az őslakosok is istenként tisztelték
– mondta az asztaltársaságnak. – Aztán minden megváltozott
körülöttünk. Véget értek a virgonc hónapok, mindannyian szétszéledtünk
a nagyvilágban.
– Most, hogy elkészült a mylnarúd, más dolgok lendültek mozgásba.
Lezárult életem legfontosabb időszaka, részben teljesítettem
a küldetésem – összegezte szavaival munkáját a professzor és fia tekintetét
kereste. Steve némán maga elé nézett, aztán az apjára.– Nagyon remélem, hogy mi, régi barátok mind találkozunk
majd! – mondta George. Adam nem tudta eldönteni, hogy őszintén
mondta-e, mert némi iróniát vélt kicsengeni hanglejtéséből.
– Felvesszük a kapcsolatot a többiekkel is, Alannal és Adriannel
– mondta a professzor.
Elköszöntek az ellenőröktől, aztán Steve és Adam visszamentek
a különterembe.
– Folytasd, Apa! Szeretnék mindent tudni, ami a szigeten történt
– kérte a fiú. Adam bólintott. Leült Steve-vel szemben, és most közelebb
érezte magához a fiát, mint bármikor eddigi életében.
– Megkerestem a falut. George, Alan és Adrian az éjjeli tűz maradványánál
beszélgettek, és felugráltak, amikor megláttak közeledni.
– Már azt hittük, elnyelt a sötét – tréfáltak és látszott a megkön-
nyebbülés rajtuk.
– Idejében megléptem, csak utánam omlott be a barlang ürege –
nevettem, mert ahogyan rájuk néztem, hirtelen nekem is nagy jókedvem
támadt.
– Az volt az a hatalmas dörej! A bennszülöttek sem tudták mire
vélni a rettenetes robbanást, soha nem hallottak még hasonlót.
Igazat mondhattak, mert olyan képet vágtak szegények, mintha a
világvége jött volna el. Aztán, mikor látták, hogy helyén maradt az
ég, láthatóan gyorsan helyreállt az egyensúlyuk. Igen barátságosak
– jegyezte meg Alan. Valahonnan hoztak nekünk egy-egy pohár
vízszerű italt. Csak egymásra kellett néznünk, amikor belekóstoltunk,
máris kitört belőlünk a nevetés, de azért becsülettel kiittuk.
Visszatérve a lakosságra, megtudtuk, hogy ők csak ezt a vizet
fogyasztják, más különösebb étket nem nagyon vesznek magukhoz.
Csak a legutóbbi években szoktak rá az evésre, mióta idegenek
gyakrabban megfordulnak a mocsárszigeten. Előtte nem volt
szükségük szilárd táplálékra. A víz, amivel minket is kínáltak, elég
élelem volt számukra. De nem is foglalkoztak egyébbel, minthogy
szinte egész nap meditációba merülve a világerőt táplálták. Méga gyermeknemzés is evégett történt és nagy öröm volt számukra,
amikor újabb testvérrel gyarapodtak. Idegennel nem is kerültek
kapcsolatba a lányok, az öreg az egyedüli, aki esetleg kiválaszthatta
azt a személyt, aki tiszteletből gyermeket nemzhetett a törzsön belül.
Nyoma sem volt viszálykodásnak és a párválasztás körüli féltékenykedésnek.
Ott minden a szigorú rendnek van alávetve, így túlszaporodás
sem jön létre. Azt mondják, nincs bennük nemi nyugtalanság,
mert mindig a megfelelő erővé válik az energiájuk. Izgalmasan
hangzott. Megkérdeztem, mégis mit tesznek a meditáció
alatt? Valami olyasmit mondtak, hogy van egy nagy erőforrás minden
bolygó körül, s ők a Föld körüli teret hivatottak táplálni gondolaterejük
segítségével. Ha a burok megszűnne létezni, elpusztulna
rajta minden élő szervezet. A törzs erre a feladatra született, így
a meditáció teljes elégedettséggel tölti el őket. Egyszerűen ily módon
érzik összhangban magukat a Forrással.
– Honnan tudhatják, hogy ez a feladatuk?
– A törzsi tradíció nem szól másról, ebbe nőnek bele, számukra
ez a természetes. Nem is gondolnak arra, hogy változtatni kéne
a dolgok rendjén. Végül is, ha megnézzük, közvetlen kapcsolatban
vannak a Forrással életük minden pillanatában, mi szükségük lehetne
másra? Még a fizikai testüket is a Forrás táplálja víz formájában.
– Erre még nem is gondoltam – mosolygott Adam. – A Forrás.
Hát, ezért nincs hiányérzetük, ezért elégedettek!
– Érdekelt, vajon mások is élnek-e a Földön, akik csak ezzel töltik
az idejüket? Igen, felelték, főleg a papok egy része: a hegyekben,
elvonulva a világtól mind azon munkálkodnak, hogy egyensúlyban
tartsák a bolygó erőterét. De nem csak ott élnek ilyen lelkek.
A civilizáció világában is egyre többen születnek, akik a Forrással
közvetlen kapcsolatot tartanak fenn. Inkább azt mondom,
hogy az Egység vezérli tetteiket. Megkérdeztem, ugyan honnan
tudnak róla, amikor soha nem hagyják el a szigetet? Van más módja is a kapcsolattartásnak, mondták, a Közös Mezőn át, ráhangolódva
bárkivel elérhető az összeköttetés.
– Elképesztő! – hallgatta Steve apja beszámolóját. – Tudnak a
kollektív tudatról, mi több, használni is képesek, akár egy telefont!
Mennyivel praktikusabb, mint a fizikai eszközök! Nem kell hozzá
semmi.
– Leszámítva a képességet, és a vele járó életmódot – teszi hozzá
Adam. – Az őslakosok világa mentes a külvilágban lévő civilizációs
szennytől, kiválóan képesek használni belső érzékelésüket.
Azzal dolgoznak, amijük eredetileg, születésüktől fogva adva van.
Egész életük során azt tanulják. Nincs szükségük tárgyiasított érzékelésre,
elméjük nem hangolódik születéskor a szocializált, megkövült
környezet kényszerítő nyomására. Minden ember, mondták,
aki nem a keserűséget és szomorúságot táplálja, mind hozzájárul
ahhoz, hogy a Forrás egyre inkább megfoghatóan közöttünk
legyen. És mivel mindent a Forrásból eredeztetnek, jelenléte
ily módon érezhetővé válik ott, ahol megjelenik. Úgy tartják, a
negativitás pusztítólag hat az egész univerzumra. A kettősség világához
tartozik. Szétesik tőle minden. Egy lefelé tartó erő, amely
bezár és eltávolít az eredetttől.
Aztán előkerült az a bölcs ember, Yge. Talán a legöregebb volt
mind között. Valaki elmondta neki, hogy a barlangban jártam. Magához
hívatott. Ugyanolyan agyagházban lakott, mint a többi őslakos.
Valóban nagyon öregnek tűnt, de tiszta beszéde, egyenes tekintete
bizalmat sugárzott.
– Te vagy az ember, aki járt a Titkos Barlangban? – kérdezte.
– Igen – válaszoltam.
– Mi a neved?
– Adam White – mondtam, mire leborult lábaim előtt. Zavarban
voltam, de ő intett fejével.
– Tisztelet jár azért, amit tettél, tanuld meg elfogadni minden
gőg és megalázkodás nélkül! Ne tévesszen meg az imádat! Nem neked
szól, hanem a Fenségnek, akinek engeded, hogy megnyilvánul-jon általad. Tudom, érzed a hatalmát, mert eggyé váltál vele – nézett
rám és intett, hogy üljek le a nádból készített szőnyegre, mellé
a földre. Minél többet engeded megnyilvánulni, annál gyakrabban
tapasztalod majd az elégedettséget. Kiválasztott vagy, aki betehette
lábát a Szentélybe. Tudnod kell a legendáról, amelyet megőrzött
e nép az évezredek során. Elmesélte a Folyton Termő Fa történetét.
Úgy szól…
– Ismerem, Apa – szólt közbe rekedten Steve.
– Ismered? Honnan? – nézett rá Adam.
– Emlékszel, Claire mesélt róla, ő pedig az anyjától hallotta –
suttogta. – A kedvenc története. Folytasd! – kérte a fiú.
– A legenda beteljesedett. Te vagy az, aki képes véghezvinni a
Nagy Tervet – mondta az öreg.
– Mondd, bölcs ember, honnan lesz hozzá pénzem? Egy ilyen
kutatás kimondhatatlan sok pénzt igényel.
– A komoly tennivaló mellé az élet mindig megadja, ami szükségeltetik.
A feladat mértékével a segítség is növekszik a Teremtés
részéről. Te csak figyelj és tégy meg mindent az ügy érdekében!
Ne legyen semmi mulasztásod! Maradj játékos, őrizd meg a
derűt, amit születésedkor magaddal hoztál! Az lesz a hajtóereje és
mozgatója mindennek, ami átemel majd az akadályokon. És tudd,
hogy átemel! A tennivalót mindig a legfőbb helyen tartsd számon,
soha ne rendeld alá semminek! De cselekedeted minden pillanata
örömben foganjon! Soha ne veszítsd el a Forrással a kapcsolatot,
és általa a Teremtés rendje szerint leszel képes megvalósítani
a dolgokat.
– Hogy értsem? – kérdeztem az öreget.
– Ha a derű járja át minden sejtedet, és minden pillanatodban tudod,
hogy a Forrás az egyedüli éltetőd, elkerül az idő hálója. Nem a
saját érzelmed, és a lerakódott tapasztalatok, maradványok foszlányai
vezérlik majd tetteidet, hanem a magasabb égi törvények. Ekkor
rátalálsz a legmegfelelőbb válaszra. Hamisítatlanul tudni fogsz.A „hiszem” bizonytalansága megszűnik, és megjelenik a „tudom”
bizonyossága. Úgy is mondhatnám, betölt a Forrás szelleme.
– Mindenkire érvényes a törvény, bölcs ember? – kérdeztem.
– Igen – válaszolta.
– Akkor miért csak én tudtam bemenni a barlangba, amikor a
barátaimmal együtt nőttünk fel, együtt éltük az életünket, együtt
gondolkodtunk komoly dolgokon?
– Téged az idő már nem választ el a Tökéletességtől. Megérkeztél.
A többiek még úton vannak, életük még csiszolja jellemüket. A
Forrás még nem tudja betölteni őket. Le kell győzniük a félelmet
és meg kell, váljanak az önös érdekektől. Csak így léphetnek majd
a dimenziók magasabb síkjára.
– Mondd, végleges ez az elért állapot?
– Amennyiben kellően éber vagy, igen. Azonban a világunkban
a kísértés mindig jelen van! Settenkedik, lapul, és várja a pillanatot,
hogy besurranjon a legkisebb résen, amit mulasztással keltesz,
hogy kétséget ültessen bármibe, amihez hozzáér. Ha eltűnik
a derű, vagy kevesebb sugárzik belőle, a sötétség örvénye menten
magával ragadja az áldozatot.
– Mégis, hogyan merítsek erőt az ellenálláshoz?
– Emlékszel rá, milyen a Teremtő Összhang részeként létezni.
Ez az egyetlen élmény, amely megtart és erőt ad. Az a Forrás ereje,
s az kifogyhatatlan. Mindig tartsd magadnál az élményt! Ha engedsz
a kísértésnek, létrejötte pillanatában tudni fogod, hogy nem
hozzád tartozik, s tudattalanul majd tudatosan is sietve fordulsz
vissza az Egészhez. Tudod, hogy magad generáltad, csak körülötted
létezik, s csupán illúzió, hogy körbevesz és elnyel. Szilárd meggyőződéssel
s kevés idővel, amíg a kívánalom megnyilatkozik, bármikor
eloszlathatod a homályt. Maradj a Forrás kegyeiben! Csak
gondolj a Forrásra! A pillanatban, amikor szándékod megszületik,
hogy neked nem kell, nincs szükséged rá, a sötétség eloszlik. Bizakodj,
Adam! Már most bírsz az erővel! És a rés egyre kisebb és kisebb,
ahogy a Forrással betöltekezel!– Igaza volt az öregnek. A beszéde rendezte bennem mindazt,
amit már tudtam, s most bizonyossá vált számomra a Lét valósága.
Tudtam, hogy kiválasztott vagyok, mert már érzem, hogy az
Egyetlen cselekszik rajtam keresztül! Megtapasztaltam az összhangot,
s ennek önmagában elégnek kell lennie, hogy megtartson.
Nincs más valóság számomra – szünetet tartott. Szavai nyomatéka
hatványozódott a beállt csendben. Aztán folytatta: – A mag nálam
van. Hol találom az őrzőjét, és honnan ismerem meg? – kérdeztem
Ygét.
– Hamarosan megérkezik – mondta az öreg. Egy magas, szőke,
fiatal lány lépett be az ajtón. A bennszülöttek egyszerű zsákruháját
viselte.
– Itt vagyok, Yge, mit óhajtasz? – kérdezte az öregtől, majd felém
fordult. – Üdvözöllek, idegen! – Én csak bólintani tudtam, mert ismét
elfogott az a szédülés, ami a barlangban kerített hatalmába.
– Már itt is van – mondta az aggastyán. – Veronika, ülj le te is! –
intett a lánynak és ő is letelepedett a gyékényre. Fapálcikát és egy
keskeny, arasznyi agyagvázát vett elő a mellette összetekerve fekvő
textilanyagból. Maga elé helyezte a földre a szép tárgyat, s beleállított
egy füstölőpálcikát. Mindketten feszült figyelemmel kísértük
akkurátus mozdulatait. Miután elrendezte, kezeit lábán lazán egymásra
helyezte, szemét lecsukta. Némán, mozdulatlanul ült. A keletkező
csend elfeledtetett velem mindent. Az elmém lecsendesült,
úgy éreztem, megállt az idő a kis kunyhóban. Aztán arra lettem figyelmes,
hogy a kis pálcika füstölni kezd és ismeretlen, könnyű illattal
tölti be a szobát. Yge kinyitotta szemét, öreg arcáról méltóság,
alázat és ünnepélyesség sugárzott, de az is lehet, hogy ugyanolyan
szenvtelen volt, mint általában, csak én véltem ilyennek a vonásait.
Veronika felé fordult:
– Melletted van a mag tudója. Adam a másik kiválasztott, az ő
feladata megteremteni a Folyton Termő Fa gyümölcsét, és ő a társad
a Nagy Terv megvalósításában. Az Erők, melyek a világ tökéletesítésén
munkálkodnak, benneteket tartottak a leginkább alkal-masnak e feladat elvégzésére. Önmagatok kimunkálása eredményezte,
hogy a Forrás tisztasága átragyog lényeteken. Itt és most
megvalósulhat a segítség, amely más lelkek fejlődésének lehetőségét
előkészíti majd a későbbiekben. Előbb azonban nektek kell
megteremteni az alapokat, hogy később mások építeni tudjanak
rá. Szolgáljátok egymást szeretettel és hozzátok létre a paradicsomi
feltételeket az utókor számára!
– Az öreg szavai megérintettek mindkettőnket. A történtek miatt
már amúgy is egyfajta emelkedett állapot telepedett ránk. Itt
egy új történet szereplőivé váltunk, és a Világrend által íródott forgatókönyv
szerint kezdtünk cselekedni. Veronikához fordultam, és
térden állva a két kezemet nyújtottam neki. Felém fordult és ő is
azt tette. Az öreg megszólalt:
– Ki kell mondanotok hangos szóval is! Veronika, vállalod-e a
küldetést Adam oldalán életed végéig?
– Igen, vállalom – válaszolt Veronika.
– Mondd te is, fiam! Adam, vállalod-e a küldetést Veronika oldalán
életed végéig?
– Igen, vállalom.
Adam elhallgatott. Soká folytatta: – A kis kunyhóra szentség telepedett,
mialatt az öreg beszélt. Nem felejtettem el. – Mától létetek
eggyé olvad – mondta Yge. – Ha egymáshoz beszéltek, úgy
szóljatok, mintha magatokat szólítanátok, csak tiszta és biztató szó
hallatsszék! A kísértőt, bármilyen alakot ölt is, ez távol tartja majd
tőletek! Ha tanácsra van szükségetek, itt vagyok. Az én rendeltetésem,
segíteni utatokat, bármikor felkereshettek, ha szükségetek
van rám. Közben a fiúk odakint minderről semmit nem tudtak,
vártak rám, hogy végre hazainduljunk. Aztán csak bejöttek, hogy
megsürgessék a készülődést.
– Indulásra készen állunk! – csattant vidáman George hangja, de
érezhetett valamit, mert körülnézett és megállt az ajtónál. – Na, mi
folyik itt? Nem megyünk már? – kérdezte.– Én maradok még egy darabig, nélkülem indultok haza – mondtam.
– Micsoda? Együtt jöttünk, együtt megyünk, így beszéltük meg!
– háborgott.
– George, teljesen más irányt vett az életem, ezt nem láttuk előre!
Maradnom kell! Bemutatom a feleségemet, Veronikát – mondtam
és Veronika is felállt. Szebb és ragyogóbb volt, mint valaha.
Kezet nyújtott George-nak.
– Feleséged? – nézett döbbenten George. Adam, te vagy köztünk
a legnagyobb szoknyavadász, ne viccelj! A házasság nem játék!
A fiú jobban meglepődött, mint gondoltam, olyan volt az ábrázata,
mint egy kisgyereknek, akit elszakítanak az anyjától, de azért
kezet nyújtott ő is Veronikának. Közben bejöttek a többiek, nekik
is elmondtam mi történt.
– Komolyan meggondoltad? – kérdezte Adrian is. Bólintottam
és láttam, hogy ők is meghökkentek, de elfogadták döntésemet.
– Ha tényleg így van, hát, sok boldogságot! – ölelt meg Alan, aztán
Veronikának is gratulált.
– Adam! – jött oda hozzám George és belém kapaszkodva rázta
a karomat, mint aki fel akar ébreszteni. – Elment az eszed, hogy
beszélhetsz egy órai ismeretség után házasságról? Ez teljességgel
lehetetlen! – sziszegte. – Hol van a kiválasztás lehetősége, az udvarlás,
a másik megismerése? Hol van a szerelem?!
– Üljetek le, fiúk, egy percre! – intett az öreg szigorú mozdulattal,
és azok engedelmesen tették, amit mondott. – Ezen a szigeten
a fajfenntartáshoz szükséges ösztönös szelektálásra és viaskodásra
nincs szükség. Nincs veszélyben az asszonyok élete, hogy a férfi
védőerejét keressék az udvarlás ideje alatt, és a sokasodásnak is
megvannak a megfelelő feltételei. Nem a legéletrevalóbb, legokosabb
és legerősebb egyed kiválasztása a cél. Minden adott harc nélkül
is, ami a létfenntartást szolgálja. A megélhetésről gondoskodik
a Nap, a Föld, a Víz és a Levegő. A törzsben született emberek
mind egy feladatra öltöttek testet: a Teremtés harmóniáját fenntartani. A párok a Rend törvénye szerint lélekből találnak egymásra
és létükkel szolgálják egymást. Mi kell ennél több?
De George nem hagyta alább: – Hol vannak a vágyak, az érzelmek,
a szerelem?
– A szerelem? Hiszen a szerelmet mindenki magával hozta, anélkül
semmi nem létezhet, ezt sose felejtsd el, fiam! Keresni sem kell,
bennünk van, soha el nem hagy minket. Egyek vagyunk vele! Abban
fogantunk mindannyian! – mutatott körbe agg kezeivel. – Ha
nem érzed, a homály vesz körül – emelte fel figyelmeztetően kezét.
– Azon légy, hogy AZ szerteoszoljék, s mindjárt kitisztul a látásod
is! A vágyak, a vágyak különfélék, némelyek csak táncoltatják
az érzelmeket, azok járják hol ide, hol oda, azt képzelvén, hogy az
igaz szerelemben leledzenek. Nagy illúzió. Ég és Föld a két szerelem
közötti szakadék. Egyik magasságba emel, a másik földhöz köt.
– Hallod ezt, Adam, így éltünk mindnyájan? Hová lesznek a kalandok,
a közös nevetések? – fordult Ygéhez ismét zavarodottan.
– Átalakulnak. Egy lépéssel odébb játszod őket. Bármi is jön, állandó
derűvel várd, különben elvész az idő fogságában! Meglásd,
a nevetés megmarad, s kalandokban sem lesz hiány! – mondta az
öreg.
– Nem tudom… Úgy érzem, cserbenhagytál, elszakadtál, megszöktél
tőlem! – És nézett rám, akár egy megszállott! Zavarba ejtő
volt…
– George, bármikor találkozhatunk, ugyanúgy, mint eddig! –
próbáltam meggyőzni, de láthatóan nem volt kinek mondanom.
Szemében ismeretlen gyűlölet izzott, miközben azt sugallta, hogy
minden porcikájában ragaszkodik hozzám.
– Az már nem lesz soha olyan, Adam – mondta, aztán lassan kisétált
a kunyhóból. Mindannyian hallgattunk.
Alan végül odajött hozzám: – Ne vedd komolyan, tudod milyen!
Majd megbékél.
– Sok szerencsét, barátom! – mondta. Adrian is elköszönt Veronikától
és az öregtől is elbúcsúztak. Azután is sokáig tartottuka kapcsolatot, a projektről azonban egyikük sem tudott. Az első
nyilvános cikkből értesültek a dologról, akkor találkoztunk ismét.
De George nem jelentkezett. Nagyon mély harag munkálhatott
benne. Mára úgy tűnik, alábbhagyott, aminek őszintén örülök.
– Apa, végül hogyan sikerült finanszírozni a kutatást? Ezt senki
nem tudja, mindenki számára titok. Azt beszélik, valami őrült milliomos
állja az összes kiadást. De mi érdeke fűződik hozzá, hogy
létrehozza a kánaánt?
– Csak tartsd meg magadnak, amit mondok! – felelte Adam. –
Igaz is a szóbeszéd, meg nem is. Valóban milliárdos az illető, mert
mérhetetlen és kimeríthetetlen kincs van a birtokában, ugyanakkor
ő maga semmiféle vagyonnal nem rendelkezik, csak egy agyagbögréje
van, amiből a napi vízadagját veszi magához. És legfőbb
törekvése, hogy a fizikai világban a lélek szintjén segítsen az embereknek
önmagukban megteremteni a mennyet. Ezzel elejét vehetné
a környezeti katasztrófáknak is, és kiegyensúlyozná a Földet. A
többi már az emberiségen múlik.
– Csak nem az öreg törzsfőnök van a háttérben?
– Eltaláltad.
– Hogyhogy nem támadott még rá a maffia? És a projekt ellenségei?
– Yge az Ég védelme alatt áll, azzal nem tudnak ujjat húzni a maffiák.
Olyannyira átadta magát a Forrásnak, hogy isteni hatalommal
bír, és ezt a banditák is tudják. Azt kérdezed, honnan kerül
elő annyi pénz. Értékben csak silány árnyéka az iszapból halászható
garamila az alatta lévő drágaságnak. A mocsári iszapban alant
mérhetetlen mennyiségű aranyrög rejlik, s mire az elfogy, az ingovány
is megszűnik létezni.
– Bocsáss meg a zavarásért, Professzor! – szakította félbe beszélgetésüket
Éva, az asszisztens, aki épp ekkor dugta be fejét az ajtónyíláson.
– Nem tudod, hol van az élőpin? Nem találom a helyén.
– Az hogy lehet? Délben betettem a biztonsági szobába.– Körülnéztem, de nincs sehol – tárta szét karját a nő.
– Talán elraktam valahová, de mindig a helyére teszem. Gyere,
nézzük meg, Steve!
Mindhárman fölszaladtak a laborba. A vaskos biztonsági ajtó is
becsukódott mögöttük. Megnézték ismét a helyén.
– Nincs itt – torpant meg Adam, és gondolkodott. Talán mégis
került egyet és letette valahová. Körülnéztek, sorba nyitották és
csukták a fali polcok ajtaját. Nem találták a fiolát.
– Ide senki nem jöhet be az engedélyünkön kívül. Járt itt valaki
délután? – fordult Évához a professzor.
– Az ellenőrökön kívül más senki. Ők is viszonylag gyorsan végeztek,
egyikük később csatlakozott, a másik visszafordult beszélgetni,
míg amaz körülnézett – emlékezett vissza a lány. – Igen kedélyes
volt… Talán túlságosan is – tette hozzá elgondolkozva.
– A fali trezort is kinyitottad nekik? – kérdezte Évát.
– Azt nem.
– Helyes, ez érvényes továbbra is, szükségünk van a mintaanyag
tartalékra.
– Ellenőrizni kell a kamerát, gyerünk az őrhöz a fülkébe! – sietett
a professzor, és már a hall lépcsőin rohantak mindannyian. A szoba
körös-körül tele volt monitorokkal, középen forgószékében találták
az ügyeletes őrt.
– Hello, Michael! A központi labor biztonsági szobájának kamerájára
van szükségünk! Tudniuk kellett róla, hogy a labor minden
terme be van kamerázva. Bár ez nemigen érdekelhette, fontosabb
volt neki megszerezni az anyagot, minthogy ezzel foglalkozzon.
– Hány órától pörgessem? – kérdezte az őr.
– Déli tizenkettőtől. Kapcsold nyolcszoros sebességre, sietnünk
kell!
– Már megy is – szólt Michael, és a monitoron futó képeken
megjelent a labor üresnek tűnő, mozdulatlan belső tere.– Mit tud vele kezdeni, aki elvitte? – kérdezte Éva, miközben feszülten
várta a délutáni látogatók feltűnését a virtuális szoba belsejében.
– Bizonyára tudja, ha már erre vetemedett – válaszolt a profes-
szor.
– De csak a mylnarúdon aktiválódik.
– Könnyen megoldja, vesz néhány kilót a boltban. Kérdés, mit
akar a kollektív tudattal kezdeni?
– Ez veszélyesebb, mint gondoltam – mondta a nő.
– Nem idegen kezekbe való – szólt közbe Steve.
– Itt pörgesd lassan, kérlek! – intett végre Adam az őrnek. –
Igen, ez a másik beszélget, lefoglalja Évát, George visszafordul. Éppen
nem látják a többiek. Kinyitja az ajtót… és … kiemeli… a fiolát…
és feltartja a kamerához! Mi ütött ebbe az emberbe? – A szentségit!
– kiáltott fel Adam. – Nem hiszem el, és még itt beszélgetett
velünk egy órán át, zsebében a fiolával!
– Nem, Apa, nézd, kintről bejön a negyedik ellenőr, és neki
csúsztatja át! Az pedig elsiet, nem is volt ott a vacsorán.
– Köszönöm, Michael!
– Kérem, uram.
– Éva, intézkedek. Lehet, hogy holnap nem leszek bent, légy óvatos!
– köszönt el Adam, és Steve-vel együtt elsietett.
– Most mit csinálunk? – szaladt apja mellett a fiú.
– A szigetre megyünk. George-ot nehezen érjük utol, bár megpróbálok
vele beszélni. – Már hívta is.
– George? – szólt a telefonba. – Gondolom, sejted, miért hívlak!
– Igen, hehehehe – hallatszik a készülék felől. – Már rég vártam
a pillanatot, hogy elégtételt vegyek, amiért elhagytál. Egy életre!!! –
ordította az eltorzult, cinikus ördögi hang.
– De hiszen… – akarta mondani Adam az esti beszélgetésre hivatkozva,
hogy érzelmileg meggyőzze a férfit.
– Hát eljött végre az én időm, és kezemben tartom a jövőm zálogát,
a csodálatos fiolát, és mindenki engem imád majd! – Adam el-képedve hallgatta. – Az élőpinnel megszerzem a hatalmat a Birodalomban,
és én vezetem majd a világot!
– Azt hiszi, ez a fő projektünk, tényleg elborult az agya – gondolta
Adam. – George, légy észnél! Kezdeti stádiumban van a kutatás,
nem hoz olyan eredményt, amire számítasz! Ha együttműködünk,
többre mész vele!
– Magam is elboldogulok – harsogta. – Vannak jó szakemberek
rajtad kívül is, barátocskám, a jövő évi választás az enyém! Ágyő,
Adam, majd hallasz még rólam!
– Letette! – rázta meg a telefont idegesen a professzor.
– Apa, a folyadék csak a bennszülöttek kollektív tudatát stimulálta,
a többi emberét nem. És csak a saját élményt hozta elő, a külső
hatásra még nem befolyásolható a tudat.
– Érzem George rettenetes bosszúvágyát, s ez elég, hogy létrehozzák
a megfelelő szert a kieszelt terve megvalósításához, akármi
is legyen az. Ez az ember teljesen meghibbant! Biztos helyen tartja,
még vissza sem tudjuk szerezni – töprengett Adam.
13.
– Induljunk! – szólt a professzor és a sávjáró egyenletes, kimért
lassúsággal elemelkedett a hangárból. – Nem sejtettem, hogy még
ma éjjel látni fogom Claire szigetét – helyezkedett el a vezető melletti
ülésen Steve.
– Én sem gondoltam volna, hogy veled utazom oda rögtön azután,
hogy kiderül, Claire a húgod. Igaz is, milyen viszony alakult ki
köztetek? – kérdezi Adam.
– Tudod, hogy a növényi génállománnyal találtam rá?
– Igazán?
– A mylnarudakat, amiket bekentem a génállománnyal, beprogramoztam,
hogy annál a személynél hajtsanak ki, aki ugyanolyan
rezgéssel sugároz, mint amilyen az én energiaterem.
– Ezt jól kifundáltad!
– Szerencsére még visszatartott a kezdeti meglepetés, hogy egy,
a Rend szolgálatában lévő lány jelentkezett. Ugyanakkor nagyon
megkedveltem, tényleg egy hullámhosszon vagyunk.
– Claire sejt valamit?
– Nem tudom. Túl sok az összefüggés. A mylnarúd, a Folyton
Termő Fa meséje, no meg a szigeti kirándulás. Most három napos
böjtöt tart, utána találkozunk. Mondd, Apa, nem hiányoztak a családi
együttlétek?
– Dehogynem! Olykor elmentem Claire-t meglesni az iskolánál,
látnom kellett, hogyan cseperedik, nő fel, ha csak távolról is.
Anyádtól mindenről értesültem, átbeszéltünk minden felmerülő
nehézséget. Igyekeztem nem beleszólni a lány döntéseibe, de felügyeltük
minden mozdulatát. Mint ahogy nálad sem próbáltam
megmondani, mit tegyél. A lélek bölcs a gyermekben is, ismeri a
helyes döntést, még ha nem is mindig azt választja. A közös vacsorákat
azonban nem helyettesítette semmi. De valamit valamiért.
Nem nyughattam volna, ha feladtam volna a küldetést a magánéletem
miatt.
– Valóban úgy gondolod, hogy a mylnaruddal boldoggá teszed
az emberiséget? Értékelni fogják egyáltalán, vagy egy lesz a többi
élelmiszer között?
– A mi feladatunk az volt, hogy hozzuk létre a paradicsomi állapot
létrejöttének lehetőségét a mylnarúd előállításával. A mylnarúd
a fizikai feltételeket teremti meg: megszüntetheti az éhezést a földön
és hozzájárul a megfelelő kedélyállapot kialakításához. A többi
már az emberek tudatosságán múlik. Az élőpin funkciója segíteni
a kollektív tudat megfelelő irányú kifejlődését. Azt hiszem, ez
jóval nagyobb feladat, mint a mylnarúd előállítása. Mindenképpen
gondoskodni kell róla, hogy a figyelem középpontjába kerüljön az
információ, és ne csupán hazug reklámfogásnak titulálja a tömeg.
Meg kell keresnünk a potenciális alanyokat, akikre a kis közösségek
felnéznek és hisznek a munkájukban. Embertől emberig kell
eljuttatni, ápolva az igazi barátságot. Ezek lesznek az utómunkálatok.
Igen összetett, de ha sikerül, paradigmaváltást eredményez
majd a gondolkodásmódban, és később a gyakorlati életben is. Yge,
a bölcs tudja, mit tesz, gondoskodik a tudat megtisztításáról is. A
képzett, és hozzáteszem, nagy gonddal kiválasztott oktatók finanszírozásával
a gyerekekben már óvodás kortól kezdik kialakítani
a megfelelő szemléletmódot. Legfontosabb, hogy megtapasztalják
a bennük lévő Forrás jelenlétét. E nélkül bármit tehetnek, sikeresek
lehetnek, de kívül esnek azon, ami az EMBER… hogy is fejezzem
ki, eredeti helye, világban létező otthona. A Forrással való
kapcsolat hiánya okozza a nyugtalanságot, káoszt és elégedetlenséget.
Erre pedig nem építhetnek életet a kis emberpalánták.
– Szép ez a törekvés, viszont a családi háttér nélkül aligha megvalósítható.
– Igazad van. Éppen ezért a szülők aktív részvételével megy végbe
az átalakítás, saját maguk is alakulnak, miközben a gyermekeiket
nevelik. Aki fogékony a változásra, annak nagyságrenddel nő
az életminősége minden területen. A kétkedőket pedig a többiek
tudatformáló ereje csiszolja, vagy majd a hatás többszörözése
előbb-utóbb eléri őket is. Egy bizonyos idő után nem menekülhet
senki sem az átalakulás elől. Ezért szükséges minél gyorsabban beindítani
a folyamatot. Mindenki csak nyerhet vele.
– Úgy beszélsz, mint egy politikus! Most, hogy befejeződött a
munka nagy része, ráérnél jó irányba befolyásolni mások életét.
– Annyira nem értek hozzá, hogy bármit is felelősséggel tenni
tudjak ezen a területen.Annyira viszont ismerem a politikusi pályát,
hogy ne foglaljam el mások elől ezt a nemes posztot – mondta
Adam. – A legjobb, ha a saját helyemen dolgozom másokért. Látod,
itt is van még elég munka. Átveszed a kormányt? Pihennék ke-
veset – szólalt meg később. – Megadom a koordinátákat, két óra
múlva ott vagyunk. Mielőtt leszállnál, kelts fel!
– Aludj csak, engem ébren tartanak a történtek.
– Ne gondolkozz sokat. A múlt az, ami már nincs. Tartsd meg,
amit szépnek találtál, aztán irány a jelen!
Steve átvette a kormányt. Az idegesség az izgalomtól a nyaklánc
kézbevétele óta kísérte. Hagynia kellett, hogy Claire-hez való viszonya
rendeződjön. – Nagyon szeretlek, Claire – gondolta és melegség
öntötte el, ahogyan tudatosult benne, hogy életének egy ismeretlen
darabkájával gazdagodott, amint Claire-t testvérének
mondhatta. – Élet, de nagy mókamester vagy!
– Mit szólsz ehhez, King, erre még te sem gondoltál! – szólította
meg Kinget, aki az utóbbi időben egészen megfeledkezett belekotnyeleskedni
Steve életébe. – Vajon, ha nem keresem a társam, akkor
is kiderül, hogy Claire és én testvérek vagyunk? Vajon a csillagok
miképpen csalták volna elő a bizonyosságot? Eh, hát egyszerűen,
a szülők felfedik a nagy titkot és kész.
– Nem lett volna ilyen izgalmas – dörmögte közbe King.
– Az már egyszer igaz – helyeselt derülten Steve. Nézett bele az
előtte lévő sötétbe. A motor csendesen járt, apja szuszogott mellette
az ülésen.
14.
Claire gyermekkorában aludt így utoljára, amikor a függőágy hintáztatta
álomba a nagy fa árnyékában, és anyja halk hangja hallatszott
a háttérben, ahogyan barátnőjével beszélgetett. Ébredezett.
Nagyot nyújtózott, hogy a pizsamája ujja lecsúszott a vállára. A
Nap már magasan járt, látszott a rolón át beszűrődő fénysávon.
Köntöst kapott magára, felhúzta a redőnyt, s a szobát elárasztotta
a világosság. Megmosakodott, és kilépett a konyhába, hogy vizet
melegítsen.
– Ez lesz a reggeli – mondta magának, amikor óvatosan, lassan
öntötte a pohárba, mert keze éppen a teásdoboz után indult volna.
Nem volt éhes, csak a megszokott mozdulatok hiányoztak. Az asztalon
zöldelltek az aranyosbarna mylnarudak. – Látom, jól érzitek
magatokat – intett feléjük. – Steve ajándékai – gondolta. – Steve,
Steve! Kedves fiú, talán túl kedves is. Kár…, hogy nem érzek úgy
iránta. Viszont mindig ragyogott a szeme, és fél szavakból is megértettük
egymást. Talán még a mozdulatainkban is van némi hasonlóság.
Ahogyan tartotta kezében a villát… De ezt már tényleg
belebeszélem. Azt hiszem, ő sem szerelmes, mert már rég megsürgette
volna a találkozókat. Hm, azért kedvel, biztosan tudom. Én
is őt…. mint ahogyan Petert is. Ha igazán, de igazán őszinte akarok
lenni magamhoz… az első kézfogás Peterrel…! Ő merész volt
és kihívó. Azt hiszem, csak a Steve iránti tisztelet tartja vissza attól,
hogy… Jaj, mi lesz ebből?! Egy kézfogás csak… Mégis milyen
nyomot hagyott bennem! Talán az egyedüllét miatt, de egyszerűen
ki vagyok szolgáltatva az érzelmeknek. Eh, nevetséges! Mindig
ugyanaz történik. Találkozom valakivel, aki érdekes, izgalmas, és
mindjárt kialakul bennem az a nyugtalan várakozás. Mintha csak
egy képzeletbeli gombot nyomogatnának. Ha jól meggondolom,
majd’ minden férfibe szerelmes lehetnék, aki próbálkozik az udvarlással.
Mindenkiben találok valami kedveset és szépet. Kíváncsivá
tesznek, mit rejtenek magukban. Steve is, de nála csak a találkozás
izgalmát éreztem… Na, befejezni, Claire, ez nem vezet sehova!
Majd kialakul! Ki-a-la-kul! – tagolta. De a gondolatok feltartóztathatatlan
hullámokban ismét elméjébe törtek: – Vajon a szerelem
mindig szexben végződik? Hát, ez nem kérdés, a lelki összhang
egyenes folytatása a testi eggyé válás. Akkor miért ég ki egy
idő után, amikor beteljesedett? A szerelem sokkal magasztosabb,
minthogy így végződjék, pedig sok esetben csúnya vége van. Vagy
csak a testi szerelem mulandó, a lélek szerelme örök? Akkor nem
alakulna ki féltékenység, ha egyikünk szakít a másikkal. Hmm…
Hanna kinevetett, amikor azt mondtam, hogy engem a virágzó
cseresznyefa is szerelmessé tesz. Pedig így van! Egyszerűen magával
sodor az öröm, ahogy állok a fa alatt és látom azt a sok hófehér
virágot! A látványuk egyenként is felér egy extázissal, hát még
egy egész koronára való! Azon már hahotázott, amikor azt mertem
mondani, hogy az érett, piros, kicsattanni készülő cseresznyék
mennyire érzékiek, amikor a fán vöröslenek. Akárhogy van,
legyen az virág vagy termés, ha gyönyörködhetek benne, teljes a világ!
Olyankor úgy érzem, Isten tenyerén ücsörgök, és nem hiányzik
semmi, de semmi! Hiszen az egész misztikumban Isten keze
van, aki fenntartja ezt a világot. Igen, ez kell nekem, az örök szerelem!
Ha Anyát nézem, egy életet leéltek külön egymástól, és legalábbis
elégedettnek látszik. Megkérdem majd tőle, szerelem-e az,
amit érez? Mert én inkább hűségnek nevezném átszőve a szerelem
leheletvékony, de erős és tündökletes fonalával. Megrázta fésületlen
hajfürtjeit. – Most biztosan haragszik rám – gondolta. A tükörből
vette észre, hogy anyja mozdulata köszön vissza. Nagyon
hasonlóak alkatra, arcra, csak hajuk és szemük színe eltérő. Testvéreknek
nézik őket, és ez mindkettőjüknek tetszik. Ilyenkor nagyokat
nevetnek, és karöltve távoznak. Elmosolyodott. Kortyolt a
vízből egy utolsót és bement a szobába. Elővette gondosan bekötött
iratait, hogy áttanulmányozza őket. Hamar végére ért a papírhalmaznak.
– Viszlát a jövő héten – mondta, és visszacsúsztatta a
paksamétát a fiókba. Kezébe került az asztalán heverő könyv, amit
befejezetlenül hagyott a múlt héten. Egy ősi indiai tantrikus irat
kivonata volt, az eredet előtti egység állapotát írta le, amely mindennemű
ragaszkodástól mentes létállapotról beszélt, mint végső,
elérendő célt. Részletesen tárgyalta a lélek fokozatos süllyedését
az anyag világába, kötődéseinek kialakulását, s a hamis én-állapot
megszületését. Körbesétált a szobában. – Nem bírom felfog-
ni, hogy még a tiszta létállapot után is fel kell adni mindent, leginkább
saját magamat. De hát attól válik tisztává, hogy Isten felé irányul
egészen a figyelem, ez adja a tökéletességét – morfondírozott
az olvasottakon. A Nap fénye átsütött az ablakban felaggatott kristálygömbökön,
és apró szivárványszilánkokkal terítette be a falat, a
padlót és a szőnyeget. Claire leült a kárpit közepébe, onnan bámulta
a színjátékot. – Persze – szőtte elméje tovább a megkezdett gondolatot
–, az már az isteni szerelem állapota. Hát, hatalmasat zuhant
az emberiség. De azt hiszem, az emberek többsége nem akarja
észrevenni, hogy valami nincs rendben. Jól elvannak a kitalált illúzióikban.
Kinek lenne kedve feladni az egész életét, és otthagynia
a környezetét? Addig legalábbis, amíg működnek körülötte a
dolgok. Hiszen azt bármely pillanatban megtehetné bárki! Valójában
el sem kellene hagynia, csak éppen a ragaszkodásait kellene
megszüntetnie. Erről van szó! És óriásit nyerne vele, aki képes lenne
rá! Persze, ha megengedné, hogy az Isten munkálkodjon általa.
SZABADDÁ VÁLNA! SZABADDÁ!!! Megérzett valamit. Áttört
az eddig fel nem fedezett érték, amit a szó hordozott. De hiszen én
még képtelen vagyok rá. Nagyon nehéz nem ragaszkodni érzésekhez,
emberekhez, tárgyakhoz… – mondta, ahogy maga alá húzta
és térdénél átkulcsolta lábát. – Még nem hiszem el, hogy elérhetem.
A könyv szerzője is hangsúlyozza, hogy a sok-sok próbálkozó
közül elenyésző a száma azoknak, akik képesek eljutni arra a létezés
feletti síkra. Egyáltalán él ilyen ember a földön? – töprengett,
miközben a könyvborítót díszítő táncoló istenalak fotóján merengett.
– Úristen! – kiáltott fel döbbenten. – Milyen vak vagyok! Hát,
itt van mellettem, hiszen ezt próbálta magyarázni nekem annyiszor!
Hogy lehet, hogy nem láttam! Nem tudta volna velem ezt tenni,
hogy a küldetését beteljesítse, ha nem valósította volna meg az
isteni egységet önmagában! Itt élek egy tökéletes EMBERREL és
nem látom, mert teljesen elvakított a magam sérelme – gondolta
felindultan, és megeredtek a könnyei. Felkuporodott a hatalmas
fotelba. Az együtt mozduló színes fényeket nézte a falon, mígnem

lecsukódott a szeme, és ernyedten a karosszék mélyébe süppedt.
Még hallotta a külső zajok összefolyó duruzsolását, az utcán járó
személysiklók és sávjárók erősödő, majd lassan elhaló hangját, aztán
mindez észrevétlen feloldódott az alvás és ébrenlét határán.
15.
Álmodott. Gyerekek játszottak a vízparton, közöttük volt ő maga
is. Meleg volt, mindannyian fürdőnadrágban szaladgáltak. Steve
egy mylnarudat kínált nevetve Claire-nek, s ő nyúlt volna utána,
de a fiú hátrálni kezdett.
– Add ide! – nyújtózkodott Claire, de Steve csak egyre hátrált.
Azután eldobta felé, de amikor elkapta és kinyitotta tenyerét, nem
a mylnarúd volt benne, hanem az anyja nyaklánca a medalionnal.
Odaszólt Steve-nek: – Ez Anya nyaklánca, hogy került hozzád? –
De Steve csak nevetett, és ismét eldobott egy mylnarudat a mellette
szaladó kislány felé, aki ügyesen elkapta és fel-feldobta örömében.
Claire csak állt, és nem értett semmit, de jött Peter és kézen
fogta: – Hová megyünk? – kérdezte a lány.
Peter válaszolt: – Oda, ahonnan jöttünk, hát nem emlékszel? –
De hiába törte a kobakját, nem emlékezett semmire. Visszanézett
Steve-re, ő mosolyogva intett, hogy menjen csak. Megfordult és
most már nyugodtan követte Petert. Peter egy csöngettyűt vett elő,
és megrázta, majd odaadta Claire-nek is. Tetszett neki a kis rézharang
csengése.
A telefon csörgésére ébredt. Messziről jött a hang. Először nem
értette, hogyan lehetséges, de az álomkép elhalványult, ő pedig felkelt
a fotelből, és kisietett megkeresni a készüléket.
– Igen, Claire White – szólt félálomban a kagylóba.
– Ó, ha tudom, várok a hívással! Peter vagyok, és azt gondoltam,
hogy talán még nem merültél bele a nagy böjtbe. Lehet, hogy elutazom,
bár még nem biztos a dolog, csak aztán tudunk találkozni.
– Hogyne, persze, majd megbeszéljük akkor.
– Claire, valójában csak a hangodat akartam hallani.
– Akkor most elégedett vagy?
– Igen, örülök nagyon és sajnálom, hogy felébresztettelek.
– Éppen rólad álmodtam.
– Ejj, akkor még inkább! Vissza tudsz aludni?
– Meglátom – nevetett Claire. – A legjobbakat, Peter! – mondta
és kinyomta a készüléket.
16.
– Apa, ébredj, hamarosan megérkezünk! – érintette meg Adam
vállát Steve a sávjáróban.
– Mennyi az idő? – kérdezte Adam.
– Ahogy nézem, még néhány perc, és ott vagyunk.
– Ideje leszállni. A telihold segítségünkre lesz a földet érésnél.
Nézd, milyen különös árnyban úszik a mocsár! A garamiláktól. A
túloldalon landolj, van egy rögtönzött leszállópálya! Onnan megyünk
át a faluhoz. Már bizonyára mindnyájan alszanak. Megvárjuk
a hajnalt, ha nincs fent az öreg. Hihetetlenül éber.
– Hány éves lehet? – kérdezte Steve.
– Ki tudja azt, fiam? Már harminc éve is aggastyán volt, azóta
semmit nem öregedett. Időtlen. Neki majdnem mindegy, hogy
testben van, vagy azon kívül, valahol a másik világban.
– Nézd, ott is egy sávjáró, éppen felfelé igyekszik!
– Vannak néhányan, akik ritkán ugyan, de használják a helyet.
Például a csempészek. Amíg nem fajul el a dolog, az öreg nem szól
bele mások életébe. Lassan ezt a szigetet is bekebelezi a civilizáció.
Az is lehet, hogy csak addig marad fenn, míg a rajta élők teljesítik a
küldetésüket. Ki tudja? Erről soha nem beszéltünk.
– Induljunk! – nyitotta az ajtót Adam. – Isten hozott a mocsárszigeten!
– A legendák földjén lépkedek – mondta Steve.
– Majd ha feljön a Nap, több látnivalót találsz. Elvarázsolt egy
hely ez. Ha ide jövök, olyan, mintha hazatérnék. Nekem is talány,
de hát csak ide kötődik az egész életem. S a tied is itt kezdődött –
teszi hozzá.
– Erre még nem is gondoltam.
– Igen kicsi voltál, amikor Claire-t várta anyád, akkor költöztünk
át a városba.
A keskeny utat figyelték mindketten, ami a hegy oldalánál kanyargott,
egészen a faluig vitt. Barlangok sötét bejáratát hagyták
maguk mögött, és hűs levegő ért bőrükhöz, amint továbbmentek.
Az útszéli fák lombja között szabályos időközönként alig hallhatóan
megszólalt egy éji madár. Már látszottak a falu gondosan megépített
házikói.
– Keleti tájolás szerint készültek azok is, akár a kutatóintézet. A
csatornák a falubeliek szerint bizonyos védő funkcióval is bírnak.
Beértek a házak közé. Mindenütt csend honolt, néptelen volt a
kis falu.
– Erre! – intett Adam, és megállt az egyik kunyhó előtt. – Itt várunk,
amíg meg nem virrad, ha addig az öreg nem néz ki az ajtón
– suttogta. Lekucorodtak a bejárat mellé a falhoz. Steve szíve most
megint a torkában dobogott. A langyos agyagfalnak támasztotta
hátát, lábát előrenyújtotta, aztán kis idő múlva mégis visszahúzta
és összegömbölyödött. Zsebéből elővette a demoliort, és elkezd-
te pörgetni ujjai között, végigbucskáztatta tenyerén, majd vissza
az ujjaihoz.
– Mi ez a furcsa rezgés, Apa? – kérdezte Adamet, miközben tovább
figyelt a sötétben. Inkább sejtette, mint hallotta. Most már
nem is volt biztos benne, hogy nem csak képzelődött.
– Te hallod ezt a hangot? – suttogta Adam.
– Aha, akkor mégiscsak – válaszolta csöndesen. – A garamilák
– súgta ismét az apja.
– A garamilák?
– Igen. Különös, hogy érzékeled. A bennszülötteken kívül alig
hallja más.
– És te, Apa? – kérdezte Steve. A férfi bólintással válaszolt.
– Akkor azért hallom én is.
– A te képességed nem tőlem származik fiam – válaszolta Adam.
Aztán némán várakoztak. Egyszer csak nesztelenül megmozdult a
hatalmas faajtó és egy öregember nézett ki a nyíláson.
– Adam, te vagy az? – kérdezte.
– Én, Mester.
– Isten hozott, kerülj beljebb!
– Amint látod, nem egyedül jöttem… Elhoztam a fiamat is.
– Jöjjön ő is! Mióta tud a szigetről?
– Néhány napja, egy véletlen folytán kiderítette, hogy innen indult
a mylnarúd program.
– Tudod, hogy semmi sem véletlen – szólt az öreg.
– Igen, igazad van, minden a maga idejében történik.
– Üljetek le! Mi hozott ide benneteket ilyen késői órában?
– Segítségért jöttünk egy nem várt esemény miatt. A mylnarúdhoz
kapcsolódóan egy élőpin programot is elindítottunk, hogy a kollektív
tudattal folytassunk kísérleteket. Még nagyon kezdeti stádiumban
van. A csempészek kezébe került egy szállítmány, amit
éppen a lányom kísért. A haramiák lekapcsolták a sávjárót, és ide
hozták eladni az élőpinnel kezelt gyümölcsöt. A gyümölcsök aktiválták
a kollektív tudatot, de csak az itt élő bennszülöttekét, való
színűleg a tisztaságuk miatt. Visszaemlékeztek a kezdeti időszakra
és a legendát is fölemlegették. Mindannyian egyszerre egy időben
ugyanarról beszéltek. Ugyanakkor rettenetes fejgörcs kísérte a folyamatot,
amit aztán sikerült gyorsan orvosolni.
– A lányod is itt volt a rablókkal?
– Igen, de nemigen tud semmit, viszont a legendát ismerte Veronikától.
Most böjtöt tart, Steve később találkozik vele.
– S azt tudja-e, hogy testvérek vagytok? – fordult Steve-hez.
– Talán már sejti.
– Azért jöttünk – folytatta Adam –, mert ma délután ellopták
a fiolát, amiben az élőpin egy részét tartottuk, és arra készülnek,
hogy felhasználják a saját céljaikra, bár tudják, hogy még nincs készen
az anyag. George lopta el, aki az egyik legjobb barátom volt,
mielőtt a szigetre kerültünk. Együtt érkeztünk, talán emlékszel
még rá, nagyon felháborodott, amikor kiderült, hogy elválnak útjaink.
Most pedig valami esztelen őrület szállta meg, és elvitte az
élőpint. Nem tudtam vele szót érteni. Bosszúból tette.
Az öreg elcsendesedett e szavakra. Lecsukódott a szeme, és
percekig szótlanságba merült. Aztán lassan visszatért a transzállapotból:
– Egy szellem, sötét árny megtalálta George legkönnyebben támadható
pontját. Mindig tudják, hogyan kísértsék meg a Forrás
felé igyekvőt. A hatalom, ez a legnagyobb kísértés számára. A harag
és sértettség, ami valószínűleg elválásotok óta kíséri, remek
kaput nyitott a sötétség erőinek. Legalább George szembesült az
utolsó kötelékével, ami megakadályozta a tökéletesség elérésében.
Lám a tökéletesség! Nem tisztulhatott meg, míg egyetlen önös
gondolata is létezik. Igen, nagy volt benne a ragaszkodás irántad.
Tudta, mit veszít – húzta mosolyra a száját az öreg. – Majd megbékél.
Hosszúnak tűnik az idő, de előbb-utóbb szerencsére átjárja
az ego megnyilvánulásait és kitörli az indulatot, mintha nem is lett
volna. De a gonosz szellem erősebb nála, pedig meg kell szabadulnia
tőle. Ahhoz segítséget kell kérnie, egyedül nem bír vele.
– Azt nehezen hiszem, hogy arra készülne. Beszéltem vele telefonon
és hatalmi céljait akarja megvalósítani.
– Majd meglátjuk, de most a szert kell hatástalanítani. A tudat
befolyásolása nem történhet meg erőszakos módon. Minden embernek
saját magának kell megküzdenie majd a szabad jövőt előkészítő
változásért, miközben gyökeresen átalakítja akaratát, jellemét,
de legfőképpen a hitét, és megtalálja a Forráshoz vezető lépéseket.
Minden egyes belső harc győzelme apró beavatások sorát jelenti,
amiért kemény csatákat kell vívnia a testben megnyilvánult
léleknek. Hiszen mindenkiben másféle gondolatok, más-más érzetek,
más cselekménycsírák munkálnak. Ha a lélek még nem kész a
változásra, a külső kényszerítő hatások, az elmét alakító különféle
módosító eszközök által elért sikerek csak ideiglenesek, nem jutnak
el a valódi metamorfózisig, és lerombolják az ember addig elért
lelki békéjét. Nagyobb kárt okoznak, mint hasznot. Hogy néz ki
az anyag és az edény, amiben tároljátok?
– Egy arasznyi üvegfiolában van, halványkék, áttetsző folyadék.
Semmivel nem lehet összekeverni, kissé fluoreszkáló fényt bocsát ki.
– Atomjaira szedjük. Ily módon elvész a hatóanyag, ami az emberi
szervezetben változást idézi elő. Jól sejtem?
– Igen ez működhet – válaszolt Adam.
– Segítenetek kell! Ha egy időben mindhárman hatunk rá, az
eredmény biztos lesz. Képzeljétek magatok elé az üveg tartalmát,
lássátok, amint megkeményedik, mintha fagyott volna! Majd mire
ismét folyékonnyá válik, már csak kékre festett víz marad benne.
Ez legyen a meditáció, a többi magától megtörténik. Ne siettessétek
a folyamatot, hagyjátok magára a történést, hogy saját ritmusában
menjen végbe! Tudni fogjátok, mikor ér véget, hiszen mindketten
gyakorlottak vagytok.
Lótuszülésbe helyezkedtek, kezeiket combjukon nyugtatva fokozatosan
lecsendesítették a külső ingereket és ráhangolódtak a belső
utazásra. Megtalálták a fiolát, a halmazállapot-változás szemlélőivé
váltak, mintegy külső irányítójaként az eseményeknek. A fo-
lyadék sűrűsödött, színe is sötétebb lett. Lassan megjelentek a jégkristályok,
az üveg kívülről is opálossá vált. Majd egyetlen másodperc
alatt hirtelen ismét folyadékká változott a megdermedt anyag,
mely időközben elveszítette fluoreszcens ragyogását is. Már mindketten
éber állapotban voltak, mire az agg is kinyitotta a szemét.
– Adam és Steve! Emlékezzetek rá, a küldetés a Forrástól jött,
áldás van rajta, még ha az emberek nehézségeket is gördítenének
útjába! Más kísérleteknél vegyétek figyelembe a gondolkodás szabadságát
és fejlődésének egyéni alakulását, hogy elkerüljétek a káoszt!
Minden ember a boldogság után vágyakozik, s ha valóban
felismeri, megtesz mindent annak érdekében, hogy megtapasztalja
azt saját valójában. Tanítsátok őket, hogyan rendezhetik belső
energiáikat, mi módon lehetnek úrrá saját indulataikon, hogyan
tartsák kordában féktelen vágyaikat, s miként kerülhetnek kapcsolatba
a Forrással! Közelebb kerülnek majd a tökéletességhez! Most
pedig pihenjetek le, a reggel fénye majd fölkelt benneteket is. Aludjatok,
én is azt teszem! – mondta, és hanyatt feküdt a puszta padon.
Frissen ébredtek. A Nap még alacsonyan járt, amikor a falu lakói
is előjöttek a házakból. A gyerekek észrevették Steve-et. Nevetve
összesúgtak. – A kis csibészek! – mosolygott Steve, és intett nekik,
hogy jöjjenek közelebb. – Bátrabban! – biztatta őket, amire a
gyereksereg nagyot nevetett. Saját nyelvükön igyekeztek szót érteni,
de ismeretlen nyelven kapták a választ. Hamar összebarátkoztak
vele az apróságok. A gyermekek a távolabb figyelő lányokhoz és
asszonyokhoz szaladtak elmondani a férfivel történő szavak nélküli
csevegés lényegét. Shana, az öregasszonyok között is a legvénebb
vizet kínált Adamnek egy szárított agyagedényből:
– Jó újra látni téged! És a fiadat is! – intett Steve felé, aztán neki
is odatartott egy agyag csanakot:
– Reggeli ital. Tessék, fiam! – Steve átvette az edényt az öregasz-
szony ráncos kezéből.
– Köszönöm! – mosolygott az asszonyra és nagyot kortyolt a vízből.
– Itthon vagyok – gondolta, miközben két fiatal lány, egyik közülük,
az idősebb igen rövid hajú, gömbölyödő hasú, de fürge járású,
a másik egészen hosszú hajsátrat viselő, arrébb terelte az ugrándozó
aprónépet, hogy az idegenek, akiket más alkalmakkor is
kíváncsian és izgatottan körbefogtak, nyugodtan elfogyaszthassák
a Shana által felkínált vizet.
– Melegszívű teremtések – mondta Adam felé fordulva.
– A déli víz különbözni fog a most felkínálttól – intett a félig üres
agyagedényre. – Más égtájról hozzák a déli vizet, és az íze is édesebb
lesz. Tele van a sziget bő forrásokkal, mégis minden cseppjére
vigyáznak – válaszolta Adam.
– Amint látom, imádkoznak, mielőtt megisszák.
– Igen, hálát adnak érte és kérik, váljon testükké, s tisztítsa meg
őket. Azt hiszem, az egészségről való gondoskodás legjobb módját
választották.
– Hűvös, illatos föld íze van – állapította meg Steve.
– Azt tartják, hogy ők az irányítói testük univerzumának, és a
szervezetet felépítő sejtek lelkük rezgéseit képviselik. Tehát ha jókedvű
és boldog vagy, a sejtek is örülnek, és jól érzik magukat. Így
hát gondoskodnak a rájuk bízott miniatűr világról.
– Logikus.
– Itt minden olyan egyszerű és tiszta – folytatta Adam. – Kielégíti
őket, hogy megfelelnek a Teremtés rájuk rótt feladatának – ez
egyben a Forrás szeretetét is jelenti. Nem izgatja elméjüket egyéb
kérdés. Minden megjelenik a maga idejében, amire éppen szükségük
van.
– Miért van egyes nőknek teljesen rövidre vágva a haja, másoké
pedig nagyon hosszú?
– Közvetlenül az első gyermek fogantatása előtt teljesen levágják
a hajukat, mert különleges korszak kezdődik számukra.
Felkészülnek az új élet fogadására. Aztán a gyermekkel együtt nő
a hajuk, amit a szülés után nem vágnak le többé rövidre.
Eljött a meditáció ideje. A nők félrevonultak, körbe ültek és alig
hallható dúdolással ringatták magukat a Föld aurájába. A férfiak a
gyerekekkel játszottak, fogócskáztak, vagy a mocsárba merültek,
hogy garamilát halásszanak a szürke iszapból. Amikor fölbukkantak
a sáros vízben, a követ először a Nap felé tartották, hogy a sötétségből
kiemelve megszentelődjék a világosságban.
Az apróságok a kavicsokat a parton egyetlen vonal mentén rendezték
sorba. Kiválogatták a hasonlóakat, majd gyönyörű mozaikokat
alakítottak belőlük a simára döngölt agyagudvaron. Szabályos,
összehangolt, labirintusszerű ornamentika tekergett a földön.
Egymást átlépkedve rakták a köveket, míg kezükből el nem fogyott
az építőanyag. A kirajzolódó labirintusban aztán kergetőzni kezdtek
határvonalak rajzolta keskeny ösvények mentén, és furcsa, egyhangú
éneket kiabáltak. A játék végén összeszedték, kosárba gyűjtötték
a feleslegessé vált kavicsokat, és visszaadták a mocsárnak. A
legszebbekből a kislányok megtartottak egyet-egyet.
Adam telefonja hívást jelzett. Kíváncsi fejek vették körbe, és füleltek
az idegen beszédre, ahogyan Adam beleszólt. De inkább hallgatott,
mint beszélt, mert üvöltés rázta a készüléket, amitől Adam
ajka alig észrevehető mosolyra húzódott és hüvelykujja jelentőségteljesen
felemelkedett Steve-nek jelezvén: az átalakulás sikerrel
járt! Steve türelmetlenül várta a beszélgetés végét, nem azért,
hogy megkérdezze, ki kiabált a vonal túloldalán, mert már sejtette,
hogy csak George lehetett, hanem hogy gratuláljon az apjának
a gyors intézkedésért.
George elemzője a spektrométer alá helyezte az élőpint és nevetve
közölte:
– Barátom, mit hoztál te nekem? Ez csak víz és kék ételfesték,
vagy valami afféle keveréke.
– Az nem lehet! Azonnal ismételd meg! – hüledezett a férfi. De a
kísérlet egyértelműen a fenti eredményt szolgáltatta. Az akcióhős
szerepét magára öltő George tombolt dühében. Élete minden ke-
serűsége egyszerre tört elő belőle a csalódás miatt. Fel-alá járkált,
és egyre csak ismételte:
– Ez lehetetlen! Átkozott vagyok! Ez lehetetlen! – aztán felvette a
telefont, és összes dühét ordításba sűrítette.
Yge egyetlen bólintással vette tudomásul a történteket és csak
annyit mondott a távozó tudósoknak: – A Forrás vezesse utatok!
Útban a sávjáróhoz Steve vizet engedett egy edénybe az egyik
barlang forrásából.
– Viszek Anyának és Claire-nek belőle – mutatta a teli üveget.
– A víz különleges hatását csak a bennszülöttek tudják igazán érzékelni.
Mi, akik látogatók vagyunk, legfeljebb a tisztaságát élvezhetjük.
– Apa, Anyával mikor találkozunk? Már semmi akadálya nincs
annak, hogy lássuk egymást.
– Összehozzuk a találkozót, és méltó módon megünnepeljük.
De megvárjuk Claire-t is, hogy teljes legyen az öröm. Pár nap csupán,
és kell annyi idő az előkészületeknek. Addig a laborban elővesszük
az élőpint és oltunk még be az alapanyagból. Yge javaslata
szerint járunk el, s az embertömegeket gondolkodásra késztetjük.
Fórumokat szervezünk, önsegítő köröket, hogy mindenki
a saját személyiségének megfelelően tudjon dolgozni. Együttműködünk
a pszichiáterekkel és kidolgozzuk a részleteket. Beszálltak
a sávjáróba és a gép felemelkedett. A napsütés vibráló fénybe vonta
a mocsarast.
– Ez hihetetlen! – csodálta Steve, ahogyan a fák kékes levele, az
aljnövényzet zöldje áteresztette a Nap sugarát, és a világító felület
kontrasztot alkotott az árnyékos növényi részekkel. Egyre távolodtak
a percről percre változó tájtól. Elhagyták az ingoványt. Steve
nem győzött betelni az alattuk elvonuló erdőségekkel, mezőkkel, a
semmiből kinövő városokkal, a házak, lakógömbök változatos formájával,
pedig nem egyszer látott már hasonlót.
17.
Mialatt a férfiak a jövőt tervezték, Claire azon töprengett, hogy
egyetlen találkozás, a legelső, mennyire megbolygatta amúgy egyhangúan
rendezett napjait, melyeket előzőleg leginkább Hanna
társaságában oldott fel a napi munka elvégzése után. Barátnője korán
elköltözött otthonról. Sajátos világszemlélete önálló életvitel
kialakítására késztette. Szókimondó viselkedésének köszönhetően
nemegyszer komoly összetűzésbe került szüleivel, így elengedhetetlenné
vált, hogy saját elképzeléseit egyedül kivitelezze. Valóban
elütött a többi korabeli lánytól; bár szerette a vidám dolgokat és
muzikális éhségét zenehallgatással csillapította, a partik hangos fiataljait
mégis kerülte, külön utakon járt.
– Voltam Annamasnál – számolt be legutóbb Claire-nek. – A
vágykeltő elszívása után az az érzésem támadt, hogy kevés a tér,
amiben vagyok. Erre nőni kezdtem, egyre nagyobbá. Szinte kitágultam,
hogy a testem atomjai teljesen eltávolodtak egymástól, de
mégis egybe tartotta őket a jelenlétem. Láttam a Földet, majd az
univerzumot, érzékeltem a végtelenséget. Arra gondoltam, milyen
hatalmas Ő, aki mindezt fenntartja. Honvágy fogott el az igazi otthonom
után. – Haza akarok menni! – sírtam, és csorogtak a köny-
nyeim… Az indián azt mondta, hogy nyugodjak meg, úton vagyok.
Úgy összenőttek, mintha testvérek lennének, bár Claire határozott
jelleme korábban nehezen viselte Hanna szertelen, lázadó természetét,
hangulathullámzásait, amitől a lány maga is szenvedett.
Kísérletező kedvűek lévén mindketten elhatározták, hogy meglelik
a nyugtalanság ellenszerét. Bíztak benne, hogy elszántságuk segíteni
fog az embereket gyötrő kínon. Hanna pontosan megfogalmazta,
mi zajlik lelkében:
– Egy sürgető érzés kerít hatalmába. Mintha állandóan a közeli
jövőben akarnék cselekedni, és menten otthagynám azt, amit éppen
csinálok. Az egyhangúság még inkább elviselhetetlenné teszi a
nyugtalanságot, és alkalmanként őrülethez vezet, amiből aztán jut
bőven a körülöttem lévőknek is. Az idő! Az idő az én nagy ellenfelem,
attól vagyok ideges, hogy nem halad. Persze ez csak látszólag
van így. A belső feszültség bekebelez a mellkasomon ülő nagy
fekete árnyékként… Nem tudok szabadulni tőle, lerázni sem tudom,
belém kapaszkodik súlyos, sötét karmaival. Elviselhetetlenné
lesz saját szenvedésem, de okát nem találom annak, hogy cefetül
érzem magam.
A Claire-rel való beszélgetés hamarosan meghozta az eredményt:
– Egy alkalommal azt mondtam – mesélte Hanna –, ezt
nem lehet elviselni. Régebben itt feladtam a küzdelmet, és megadtam
magam a többórás letargiának. Most azonban megfogalmazódott
bennem: én ebből az állapotból kiszállok! Ez az érzés nem az
enyém, jön valahonnan, tőlem függetlenül. Kell, hogy legyen megoldás!
Nagyon mélyről jött a fohász. Tehetetlenségemben csak arra
figyeltem, amit éppen akkor csináltam. Talán éppen a padlót mostam.
Az elmém próbált előjönni mindenfélével, hogy dobjam el a
felmosót és hagyjam a fenébe az egészet, de figyelmemet újra és
újra visszairányítottam a tevékenységre. Ez többször megismétlődött,
amíg végre megállapodtam a munkán. Aztán egyszerre megszűntek
a gondolatok. Valami megváltozott. Az árnyék, ami egész
testemet ellepte, már kezdett oszlani. És helyébe lépett a nyugodalom.
Megkönnyebbültem – mondta komolyan. – Hát, van Isten!
És igazi hálát éreztem. Persze legközelebb ismét jelentkezett
az átkozott sötétség. Megint a mélységbe taszított, de eszembe
jutott, hogy az előző alkalommal milyen boldog voltam, amikor
megszabadultam a rettenetes nyomástól. Erre azonban nem változott
semmi mindaddig, amíg eszembe nem jutott, hogy kimondjam:
„Istenem, segíts, nekem erre nincs szükségem!” S időbe telt
ugyan, de nem eresztettem a szándékot, nem eresztettem, pedig
már majdnem föladtam. Akkor ugyanúgy oszlani kezdett a súly,
mint előtte. Harmadik alkalommal már nyakon csíptem a kialakulása
kezdetén, bár még akkor is megjáratta velem a poklot, elhitette
velem, hogy ennek így kell lennie, velem járó örök nyűg,
és lehetetlen megszabadulni tőle. Gyengének és elveszettnek éreztem
magam. Aztán jött a felismerés: lehet másképp! Csak biztosnak
kell lennem, rendíthetetlenül tudnom kell, különben beterít,
felfal és olyanná tesz, mint az árnyék maga. Nem feladni, merni
biztosnak lenni, mert a feladás egyenlő a végzettel, a halállal! Sokan
választják megoldásnak. Én pedig azt mondom: ha nem sikerülne,
újra és újra próbálnám, mert megéri! A kísértés ott ólálkodik
jókedvemben is, és azt súgja, nem lehet igaz, ugye magad sem
hiszed! És csak sérülékeny háló választ el attól, hogy ismét megbillenjek
és zuhanjak a szakadékba. De jó megtapasztalni, hogy minden
egyes alkalommal nagyobb és nagyobb lesz a felismerés bizonyossága
és mindez az én szándékom szerint alakul. Vállalnom
kell, hogy tőlem függ! Olyan ez, mint valami kényszeres mechanikus
külső erő, ami szokássá merevedett az idők során, mert megengedtem
neki. Azt hiszem, a szokást kell megváltoztatni azzal,
hogy nem adok figyelmet az ártó gondolatoknak, amelyek a fekete
árnyat vonzzák. Ahhoz pedig rendszeresség, fegyelem, kitartás és
idő kell. Ezek együtt képesek eltörölni.
Claire hallgatta barátnője beszámolóját, és bizakodott, hogy
megszűnik majd a lány időnkénti kedélyhullámzása, mert látta
Hannán a változást. Kíváncsian figyelte alkalmankénti előadását:
hogyan küzd meg a helyzettel, s miként veszi kezébe az irányítást
már a feszültség kialakulásának pillanatában. Hanna harca
volt ez a támadó belső sötétséggel szemben. Claire készségesen
segített neki. Mindketten tudták, hogy azt a tökéletes állapotot
bármikor megélhetik, nincs térhez és időhöz kötve. Az a pillanat,
amikor megnyílik a titkos kapu, olyan élményt nyújt, hogy ismételt
visszatérésre és törekvésre kényszeríti őket. Mágnesként vonz, hív
és igéz, mint egy oázis a sivatag pusztaságában. Otthoni találkozá-
sukkor Claire hanyatt dőlt a fotelban, Hanna leoldotta bakancsát,
szűk nadrágja széles övét kifűzte, bő fehér ingét eligazította és végignyújtózott
a puha szőnyegen:
– Helyezkedj el kényelmesen, Hanna! Kezeid, lábaid lazán pihennek
a szőnyegen. Fejed és törzsed… a talajhoz simul… és izmaid átveszik…
a könnyed, kellemes nyugalmat. Lassan, egyenletesen lélegzel…,
míg tested egyre lazább lesz. Amint kifújod a levegőt…, érzékeled…,
hogy tested még inkább elernyed…, távozik belőle a salakanyag…
Nemcsak a tüdőn át…, hanem bőröd minden pórusán
keresztül… Ezzel a folyamattal… belső világod fizikailag és szellemileg
is tisztábbá és egészségesebbé válik. Lassan, egyenletesen lélegzel…,
míg tested még inkább ellazul. Amint belélegzel, érzékeled…,
hogy tested kitágul, és sejtjeidet feltölti a tiszta éltető energia.
Nemcsak a tüdőn át, hanem bőröd minden pórusán keresztül…
Ezzel a folyamattal belső világod fizikailag és szellemileg is…
tisztábbá és egészségesebbé válik. Lassan, egyenletesen lélegzel…
Olyan könnyű leszel, mint körülötted a levegő. Elméd teljesen lecsendesedett…
és csak létezel… Otthon vagy… Szándékod szerint,
ahogyan megnyitod lelkedet…, érintsen meg a Forrás, és kérd,
hogy megérezd önmagadban is állandóságát: önmagadat. Akire
nem hat semmiféle változás, ugyanaz, aki gyermekkorában volt és
ugyanaz, aki majd öreg testben is azt mondja: én. Érezd, egyre közelebbről
érezd hatalmas, mindent átható méltóságát… és egyre inkább
eltűnik a sötétség. A mérhetetlen bizonytalanságban ez a legnagyobb
bizonyosság, mely megszünteti a homály minden megnyilvánulását.
Történhet bármi a bizonytalanság végtelenjében, az
állandóság érinthetetlen számára. Ez a tiszta valóság. Tudd, hogy
benne létezel…. Itthon vagy. Nyugalmat érzel… Békét… Időtlenséget…
Őrizd meg, mint egy ragyogó, erős sátrat, melyben mindig
menedéket találsz.
Claire elhallgatott, Hanna Claire tekintetét kereste, rámosolygott.
A következő pillanatban szemei ismét lecsukódtak. Elaludt.
Nem látták, amint a szoba két pontjából induló energianyalábok
át- meg átszövik a bolygó felszínét és azt, hogyan tündökölnek az
emberek maguk is, akik megérintik e láthatatlan hálót.
– Miként mondta? – kérdezte Claire magától, miközben felállt,
járkált. Hiányérzete fokozódott. Ugyanaz a zaklatottság vett erőt
rajta, mint amit Hanna említett, amikor érzéseiről beszélt. Mert
menne már megbeszélni az arany gránátalma és a mylnarúd ösz-
szefüggését, de most még maradnia kell. – Steve, Steve apja az én
apám! – és megint potyogtak a könnyei. – Bocsáss meg, Apa, lelketlenséggel
vádoltalak benneteket, mert nem értettem még akkor,
mi miért is történik! Ma minden pillanat mintha a végtelenben
időzne. – No, elég! – szólt hangosan. – Hogyan is mondta Hanna?
Van választásom! Akkor most itt vagyok! Az ablakból látta,
ahogy egy nő állt a túloldalon, hosszú hajába belekapaszkodott a
szél, arcába fújta, miközben a telefonba beszélt, és hangosan felnevetett,
hogy a kacagása átragadt a járókelőkre, mindenkire, aki
közelében volt a járdán és látta vagy hallotta. Claire is mosolygott.
Kezébe vette a könyvet, aztán mégis letette. Inkább a szőnyegre
ereszkedett, lábát kinyújtotta, hátával az ágy oldalának dőlt. Érezte
a böjt tisztító gyöngeségét tagjaiban. Figyelte elméje zűrzavarát
– mennyiféle, tőle teljesen idegen gondolat –, míg rá nem eszmélt
és hagyta őket.
A harmadik nap teste könnyűvé vált. Elmúlt a fejfájás, az éhségérzet,
a nyugtalanság. Már egészen jól volt.
18.
Reggel szokatlanul korán – odakint épphogy csak derengett –, de
frissen ébredt. Még várt az evéssel, mert jólesően hatott, hogy üres
a gyomra. Rendezgette szekrényében a ruhákat. Nem sok volt belőlük,
de azok kifogástalan minőségű és kiválóan elkészített darabok
voltak hétköznapokra, különleges alkalmakra, hivatalos megjelenésre
egy-egy darab. Ritkán viselte őket, jobban kedvelte a
Rend ruháját. Most is azt öltötte magára.
– Nem látszik a háromnapos böjt – állapította meg nevetve és kicsattanó
jókedvvel a bő lebernyegben. Az asztalra tette a szekrénybe
rejtett mylnarudakat. Illatuk megcsapta érzékeny orrát. Választott
egyet, és lehunyt szemmel óvatosan ízlelgette. – Isteni íze van!
– gondolta és körbenyalta még a szája szegletét is, miközben forgatta
a rudat és nézte a marcipánszínű, puha hús belsejében lapuló
gránátkő szín magokat. Kivette a következőt, de közben a gyümölcsön
levő kihajtott levélkéken állapodott meg a tekintete. Visz-
szarakta a mylnarudat a kosárba, és a zöldellő levelek után nyúlt.
– Lássuk, mit tudsz? – mondta, és óvatosan leválasztotta a vékony
szárat a gyümölcs oldaláról. Egy pohárkába vizet engedett a csapból,
és beleállította. A csupaszon maradt gyümölcsbe harapott, éppen
ott, ahol a leveles szár csatlakozott a mylnarúdhoz. A zamatos
aroma közé kesernyés íz vegyült. Egész testében összerázkódott.
Szájában összeszaporodott a nyál, hogy nagyot kellett nyelnie,
zsigereiben érezte a szokatlanul intenzív ingert. Zúgni, zizegni
kezdett a levegő, és hirtelen minden megingott körülötte. Először
nem hitt az érzékeinek. Felállt, és nem tudott azonnal elindulni.
A fal mellet óvatosan, lassan, bizonytalan mozdulatokkal lépkedett
a szoba irányába. Imbolygó lábakkal, zúgó fejjel elérte a fotelt,
rátámaszkodott a karfára és kábultan leereszkedett. Erőtlenné vált
teste remegett, verejtékcseppek jelentek meg homlokán. Fázott.
Ajka vacogott. Hányinger környékezte. Csillagok táncoltak a szeme
előtt. A zúgás erősödött, lelke még küzdött, de nem volt képes
ellenállni, és végül megadta magát a helyzetnek. Minden elfeketedett
körülötte. Legalább egy órát feküdt eszméletlenül, mire visz-
szatért. Szemeit hunyorította a vakító világosság miatt. Megmozdult,
karjaira ólomsúlyok nehezedtek. Magához emelte az ágyról a
melegbarna gyapjú plédet és betakarózott. Még mindig erős volt
a fény. – Mi történt? – nézett kábultan körbe a szobában. Minden
tárgy körül eltérő színekben pulzált a lég: egyik lilásan, a másik zöldesen
vibrált, amaz narancssárgán. Mind másképp, csak ezüst szegélyük
volt hasonló. Kezdett magához térni. Megigézve bámulta a
színorgiát. Mintha prizmán pillantott volna át, ami felbontotta a
sugarakat. Szeme elfáradt a látványtól, lecsukta.
– Pihenek – mondta pihegve. – Mindjárt indulnom kell Peterhez.
Üldögélt, elszunnyadt, de csak egy pillanatra. Aztán kinyitotta szemét,
ismét szétnézett, de a tárgyak aurája még mindig szivárványba
vonta a szobát. Ráébredt, hogy nem a kábulat teszi. És szinte
megfoghatóan tapasztalja a szőnyeg, az ágy, a takaró tulajdonságait.
– Ez gyönyörű! – emelkedett fel lassan a fotelből, és körbejárt.
Végigsimította a függönyt, az ablakkeretet. Kezeire tekintett
és látta a vékony aranyszegélyt körötte. Elöntötte az öröm, körbeforgott,
és táncolt. – Látok! – emelte szájához kezét, mintha valami
titkos és lehetetlen szót mondott volna ki. Megperdült, de kis
híján elesett. – Nono! – dadogta, és tartva az ismételt szédüléstől,
kiment a konyhába, ivott egy keveset. A mylnarúd maradványa az
asztalon hevert. Lilás aura festette a felszínét, a csillagszerű bemélyedéseknél
sötétebb árnyalatok fluoreszkáltak. Gondolt egyet és
gyorsan bekapta a maradékot. A zöld mylnarúd levelek arany színben
pompáztak. Tudatával játszott: látni akarta a gyümölcs természetét,
és a fényaura megjelenésével érzékelte is azt. Átjárhatók a
szintek – állapította meg. – És milyenek lehetnek azok, amelyeket
még nem érzékelek?
Oson, aki termetét tekintve akár a Hiúz nevet is viselhette volna,
oly észrevétlen járt-kelt hófehér puha tappancsain, hogy Claire
megijedt tőle, amikor lába alatt meglátta a hatalmas fekete testét.
Nem számított rá, mert a házi macska végigaludta a három böjti
napot, szinte ki sem mozdult a konyhából, csak ritkán került egyet
Claire körül óvatosan a szobában. Ahogy azonban véget ért a böjt,
különösképpen felélénkült, s amint Claire a körötte lévő színorgiát
szemlélte, Oson keserves nyávogásba kezdett, s addig abba sem
hagyta, míg ki nem nyitotta neki a konyha ajtaját. – Mi történt,
Oson? – kérdezte a megvadult macskát, de ahogy közeledett felé,
az állat fújt egy nagyot, és csak nézte azzal a tágra kerekedett, ijesztően
kitágult, kék szemével. A lány gyorsan határozott: a szomszédjának
ajándékozza, aki mindig nagy ovációval és finom falatokkal
fogadta a kószáló kandúrt. Át is vitte kipróbálni, maradna-e
őmacskasága az új helyen, s a próba kitűnően sikerült. Olyannyira,
hogy Oson mindenféle trauma nélkül elfeledte sokéves, Claire-hez
fűződő barátságát. Claire-t jobban megviselte az elválás mindaddig,
míg néhány nappal később Annamas fel nem világosította arról,
hogy a cicusnak túl erős a lány kisugárzása. Próbálkozzon kutyákkal,
– tanácsolta az indián – ha mindenképpen négylábút szeretne
tartani.
De Claire úgy döntött, hogy egyelőre lemond az állatok barátságáról.
19.
– Steve!
– Claire! – szóltak egyszerre a kantin ajtajában.
– Hello Peter! – köszönt Steve és gyengéden hátba veregette barátját.
– Szia Steve! – bólintott Peter is utánozhatatlan eleganciájával.
Betessékelte az ajtón Claire-t, majd a Steve oldalán várakozó vékony,
feltűnően csinos hölgyet.
– Hadd mutassam be Elenát, nemrég futottunk össze a folyosón,
a szó szoros értelmében – mondta Steve, miután mindannyian
megálltak az ajtó másik oldalán. Elena kezet fogott az ismeretlen
párral. – Örvendek! – pillantott az idegenre Claire, mialatt felmérte
a nő alkatát, testhez simuló beige ruháját, arcát, tekintetét.
– Mi járatban errefelé? – kérdezte Steve, mert barátja nem említette
a korai találkozót.
– Rég láttam Claire-t, gondoltam, bővebben kikérdezem a történtekről
– válaszolta Peter fesztelenül, és átkarolta vállánál a lányt.
– Ok, de a délutáni találka is áll – kacsintott Claire-re Steve, és
Claire csak nézte, nézte a fiút. Teljesen összezavarodott.
– Igen, persze, négykor ugyanitt – rebegte.
– Akkor a legjobbakat! – kísérte Peter Claire-t a kantinpult irányába.
Engedte beszélni a lányt, bár úgy tűnt, mintha Claire a történet
mesélése közben zavarban lett volna. Beszámolt az utazásról,
mégis mintha nem ez foglalkoztatná, van mellette valami más,
amiről nem beszélt. Péter rákérdezett:
– Mindent elmondtál? – Claire elnevette magát:
– Igen, de ami utána következett, amellett eltörpül az, ami a szigeten
történt. Remélhetőleg gyorsan letisztulnak majd bennem a
dolgok – tette hozzá.
– Ahha. De… a telefonhívásomnak nincs köze hozzá, ugye? –
folytatta Peter a kérdezősködést. Claire ismét felnevetett. – Miféle
kérdések ezek, Peter? – gondolta.
– Ó dehogy, egészen másról van szó.
– Kár, örültem volna, ha jól végződik a titokzatos sztorid, és én
is helyet kapok benne – válaszolta. Claire ismét kacagásban tört ki.
– Szeretnéd, hogy te is részese legyél? – kérdezett vissza.
– Ha jól végződik… – nézett Claire szemébe.
A lány zavarában hátrafogta hosszú haját, és aztán a poharát forgatta
a kezében.
– Még megtörténhet. Ki tudja, Peter, hogy mit hoz a jövő? –
Peter csak bólintott.
– Ki tudja? – mondta, s széttárta hosszú karjait. Aztán hirtelen
hozzátette:
– Mit tehetek? Ennyire megszerettelek – és még szélesebbre
nyújtotta kezét.
Claire nem volt tisztában vele, hogy Peter pontosan mit akart közölni
ezzel a mondattal.
– Tudod, mit? – váltott témát hirtelen Peter. – Van egy szabad
órád? – kérdezte.
– Szeretnéd, hogy legyen?
– Akkor van! – folytatta Peter. – Gyere, kísérj el a táncórámra! Itt
van a Bella sarkánál, öt percre innen.
Felállt és már nyújtotta is Claire-nek a kezét. Claire engedte,
hogy Peter felsegítse a székről.
– De én nem tudok táncolni, Peter! Öt éves koromban forogtam
utoljára a szomszéd gyerekkel.
– Sebaj, akkor épp itt az ideje – mondta Peter.
Valóban gyorsan odaértek a Bella sarkához. Lefordultak egy kis
sikátorba. Claire elbizonytalanodott. A szűk kis utca nem tűnt valami
biztonságos környéknek.
– Ne félj, mindjárt ott vagyunk! – fogta meg a kezét Peter, és befordultak
egy kopott kis ajtón. Claire-t emlékeztette ez a mozdulat
valamire, mintha már megtörtént volna ez a jelenet.
– Az álmom! – mondta.
– Milyen álmod? – kérdezett vissza Peter, miközben a szűk kis
lépcsősoron haladtak fel.
– Amikor böjtöltem, és rám telefonáltál, az álmomban épp így
fogtad meg a kezem. Én azt kérdeztem, hová megyünk, s te azt
mondtad, hogy hát nem emlékszem, oda, ahonnan jöttünk.
– Én emlékszem! – nézett Claire-re. – Jó, hogy mondod! – nevetett
a férfi.
– És már itt is vagyunk! Ez volt a színház hátsó bejárata, és itt van
a próbaterem. Kölcsönkaptam a balettosoktól a helyet.
– Nem valami aranyszegélyes bálterem – jegyezte meg Claire.
Peter maga felé fordította a lányt: – De az lesz, ha behunyod a szemed
– és óvatosan a lány szemhéjához érintette ujjait –, és átadod
magad a zenének – súgta Claire fülébe. Claire mély levegőt vett,
és igyekezett eltitkolni remegő hangját. – És hol van a tánctanár?
– kérdezte.
– Itt – mondta Peter, és a terem közepére sietett.
A szobában néhány öreg szék volt itt-ott szanaszét, az oldalra eltolt
asztalon a zenét szolgáltató eszközök, hangfalak álltak. Körben
a falak málladoztak kissé, két szemközti felületet teljesen tükör borított.
Laza öltözetű emberek: fiúk, lányok, fiatalok többen, idősek
néhányan várakoztak, láthatóan egymástól elszeparáltan beszélgetve,
vagy csendben ülve, keresztbe tett lábakkal. Peter megjelenésével
magára vonta a figyelmet, és elcsendesedett a beszélgetés,
amikor kezével jelezte, hogy szólni akar.
– Üdvözlök mindenkit, kérem, üljetek le egy kis időre! – és a
gyorsan körbe elhelyezett székeket kínálta a várakozóknak. Claire
is leült a többiek közé. A bemutatkozás után Peter röviden felvázolta
a kurzus tematikáját:
– Most, az első foglalkozáson felkészülünk a zene befogadására.
A későbbiekben is rendhagyó órák lesznek. A kurzus célja nem elsősorban
a különböző iskolák táncainak elsajátítása. Először a bennünk
lévő táncost kell megtalálnunk, aki majd megtanulhatja a hivatalos
anyagot is. Mindannyian mások vagyunk, eltérő a személyiségünk,
ezt nem szabad elfelejteni. De mégis találkozunk a ritmusban
és a harmóniában, ahol mindenkinek megvan a maga helye,
függetlenül attól, hogy milyen szerepet tölt be a külső életben.
Megtapasztaljuk a mozgás extázisát. Meglátjátok, micsoda energiák
szabadulnak fel, ami kihat majd a hétköznapokra is, mert nyo-
mot hagy a lelketekben. Ezért ne a másik embert nézzétek, de ne
is önmagatokra figyeljetek! Adjátok át magatokat az érzésnek! Ne
akarjatok megfelelni sem nekem, sem magatoknak, sem másoknak!
Hallgassatok a testetekre! És ne ítélkezzetek saját képességeitek
felett! Csak tegyétek oda magatokat! Egyszerű gyakorlatokkal
kezdjük, amit ha kitartóan végeztek – itt akár több órára is gondolok
a szabad időtökben –, kinyílik előttetek az univerzum kapuja.
Észreveszitek, hogy bármerre mentek, az egész világ zene körülöttetek.
Rájöttök majd, hogy a hétköznap súlya mennyire jelentéktelen
probléma, ha megérzitek a tánc és ritmus szabadságát.
– Ray Lema, egy afrikai zenész a ritmus gyökeréig kutatott a régi
törzsek életében. A bennszülöttek még értették az egyetemes nyelvet,
olvastak a dobhangokból, szó szerint tudták, mi zajlik a társukban,
amikor dobolni hallották őket. A dobok rezgése elárulta
azt is, hogy ki az, aki nem a természetét követi, hanem mást mutat,
mint aki valójában. Döntse el mindenki maga, milyen közel
van ehhez a ritmus írta állapothoz. Én magam mindent megteszek
majd, hogy hatalmába kerítsen bennünket a zene, és hogy más emberek
hagyják el a termet, mint akik beléptek ide.
– Álljunk körbe! – tolta el maga mellől a széket Peter, és Claire
elbűvölten nézte a belőle áradó, a csoportot átfogó fényáradatot.
Ő is követte a többieket, és belefeledkezett az egyszerű, tapsból
és lépésekből álló gyorsuló ritmusgyakorlatokba. Amikor a változó
ütemgyakorlatok behangolták az emberek figyelmét, Peter az ablakhoz
ment, és behúzta a fekete függönyöket. Elindított egy különös
hangzású zenét.
– Most magunk fogunk táncolni. Akár behunyhatjátok a szemeteket
is, bár elég sötét lesz. Szóródjatok szét, van hely bőven. És
szabaduljatok meg a súlyotoktól! – mosolygott. A teljes sötétségben
megindult a dallamfolyam. Claire körülnézett, és suhanó, lassan
mozduló színeket látott. Peter hangját hallotta:
– Ne akadályozzátok testetek mozdulatait, engedjétek, hogy ő
maga érezze a dallamot.
Claire behunyta a szemét és igyekezett koncentrálni a muzsika
hangjaira. Végtagjai engedelmeskedtek ugyan, de érezte, hogy még
messze van a szárnyalástól.
– Az elme véleményét csendesítsétek le, ne hasonlítsd magad
ahhoz, aki lehetnél, engedd, hogy most a jelen állapotodat hassa át
a hangáradat – hallotta.
Még szólt a zene, Claire nem tudta pontosan érzékelni, meddig
tartott a tánc, egy idő után azonban fokozatosan halkult a dallam,
és egyre világosabb lett a teremben.
– Ezt a gyakorlatot minden alkalommal megismételjük, mindig
szánunk rá időt. Ne feledjétek az élményt, legközelebb megosztjuk
egymással. Köszönöm, hogy eljöttetek! – zárta le a foglalkozás
hivatalos részét Peter, és aztán elvegyült a beszélgető, érdeklődő
résztvevők körében. Claire türelmesen várt, és egyszerűen boldog
volt.
Steve és Elena az étterem legtávolabbi sarkába mentek, miután a
pultnál kiszolgálták magukat.
– Mindig a fal mellett – nevetett Elena.
– Ott a nyugalom, biztonság és a távlat – bólintott a férfi, letette
a tálcát, és széket kínált a lánynak.
– Szóval, kisasszony, minek köszönhetem a meghívását?
– Nem kertelek, Steve. Ideje volt már találkoznunk – mondta a
nő, nem volt benne semmi kacérság. Tárgyilagos volt, és mégis ellenállhatatlanul
vonzó. – Mit akarhat? – morfondírozott Steve. A
férfi értetlenül bámulta a lány szépségét, és nagyot bólintott. Elena
folytatta:
– Bosszantó számomra, hogy szinte mindenkit ismerek az épületen
belül, s akiről a legtöbbet tudom, azzal összesen két szót váltottam
egész életemben. Azt is egy kellemetlennek induló helyzetben
– tette hozzá. – Gondoltam, ellenpontnak megfelelő lenne egy
jobb hangulatú beszélgetés.
– Mi végre ez a határtalan kíváncsiság? – ismételte meg a kérdést
Steve, mert a férfi még mindig nem tudott olvasni a nő nyílt
és egyenes beszédéből.
– Ne kételkedj már, Steve! Hidd már el, hogy létezik ilyen: mindenféle
hátsó szándék nélkül társalogni valakivel. Ez az igazi! –
súgta King. – Hidd el, amit mond, teljesen őszinte, nem színjátékot
látsz, higgy benne!
– Meg-ma-gya-ráz-ha-tom – mondta Elena a férfi erőtlen követelőzésére.
– Valóban úgy viselkedik, mintha már régóta ismernénk
egymást. Hiányzik mozdulataiból az idegenekkel szemben
fenntartott távolság és alkalmazkodás, de mégsem tolakodó – figyelte
Steve valamivel higgadtabban a lányt.
– Hát nem ez a természetes? Megtakarítja a látszat fenntartásához
szükséges összes energiát, attól válik ilyen vonzóvá – magyarázott
ismét King.
– Kényszerített a gondolat, hogy találkozzak Önnel – nézett zöld
szemeivel egyenesen Steve-re Elena, folytatva a megkezdett mondatot.
– Biztos volt abban, hogy elfogadom a meghívást.
– Igen. Tegeződhetünk? – fordította kissé oldalra fejét a lány.
Steve bólintott. – Mivel foglalkozol az intézetben?
– A pszichológiai kutatások elemzése, és a dolgozók mentális
egészségének követése a feladatom.
– Ha jól értem, minden, amit a pszichiáterek összegeznek és lejegyeznek,
az a te kezedbe fut?
Elena bólintott. – Van ellene kifogásod?
– Nem, dehogy. Mindenesetre érdekes lehet a kutatási eredményeket
követni és átlátni, mások magánügyeiben bogarászni meg
kiváltképp.
– Igen is, meg nem is. Sok esetben klasszikusan ismétlődő sztereotípiákról
van szó. És ha egy szakember csak ezzel foglalkozik,
a kezdeti kíváncsiság alábbhagy egy idő után, s pusztán szakmai
szemmel tekint az egészre.
– Akkor mi az, amitől én érdekesebb vagyok számodra, mint a
többi tucat eset, azon kívül, amit az előbb említettél? – Nem tudott
betelni a nő tökéletes arcvonásaival. A lány látta, és állta a tekintetét,
bizonyára nem Steve volt az egyetlen férfi, aki ily módon tüntette
ki odaadó figyelmével.
– Még nem tudsz eleget – mosolygott.
Steve ismét bólogatott. – Többet szeretnék – mondta kurtán,
mert már kezdte bosszantani a nő titokzatossága, s hogy képtelen
átvenni a beszélgetés irányítását. Zsebéből kezébe került a
demolior, s ideges ujjai meg-megpörgették, mialatt Elena szavait
hallgatta.
– Ha szakmai szemmel nézem, minden érthető a jelenlegi felállás
miatt. Magánemberként viszont nem tudok magyarázatot adni.
Ez a szív dolga, és az eddigi létem, vágyaim elegye, ha így tetszik.
Szóval, csak egy gondolat vezérelt: megismerni Steve White kutatót,
függetlenül a jelentésekben és terápiákban leírtaktól. Saját élményt
szerezni a vele való találkozás során jelleme és személyisége
titkáról. Mert tudni valakiről valamit a leírtak alapján, az egy dolog.
Más hallani az illetőt szemtől szembe, érzékelni a legapróbb
rezdülését, arcának változó mimikáját, szájának játékát, szeme sugárzását…
– Elena, egy szónoknak is becsületére válna a beszéded.
– Meglehet – bólintott a lány, miközben hátraigazított egy hajtincset
a homlokán. – Mindent tudni szeretnék rólad, ha nem vagyok
túlságosan tolakodó!
– Ez az időzítés nem a legszerencsésebb, ezért megkérlek, napoljuk
el a beszélgetést egy héttel későbbre! Közben találkozom még
Claire-rel, és a családommal. Ígérem, sokkal izgalmasabb előadásban
lesz részed, mint gondolnád! Inkább mesélj te magadról!
– Az én történetem teljesen hétköznapi – mondta Elena, és közben
arra gondolt, hogy Steve önbizalma még mindig nem elég kiforrott,
mert alig várta, hogy játszmába kezdjen, bebizonyítva keménységét.
– Nincsenek benne botrányok, lázadások, leszámítva
a kamaszkori összetűzéseket – folytatta a nő. – A szüleim, sőt már
az ükapáim is orvosként dolgoztak és az öt testvéremmel is mindannyian
ezt a pályát választottuk. Az egyetemi tanulmányaim zökkenőmentesen
zajlottak, a vizsgák nagy része kitűnő volt, az első
munkahely is a legegyszerűbben talált rám.
– Semmi zűrös összetűzés, semmi vita, semmi szabályon kívül
eső szenvedély… – sorolta Steve, várva valami rendkívülire.
– Mindenből volt egy kevés, de egyik sem az én életemben, inkább
a bátyáim között. Mind a négyen tüzes természetűek, néha
egymásnak estek teljesen lényegtelen dolgok miatt – tárta szét kezét
Elena. – Szerencsére mindig sikerült csillapítani a forrongó közelharcot,
hallgattak a szavamra, mintha csak azért veszekedtek
volna, hogy felhívják a figyelmet arra, hogy lám, ők is a családban
vannak. Nem mintha nélkülözve lettek volna, de szükségük volt
rá, hogy kitűnjenek a viselkedésükkel. Mindig a legmegfelelőbb választás
szerint cselekedtem, de hát mindenki ezt teszi – legyintett,
mintha azt akarná mondani, erről kár is tovább szót ejteni.
– Kinek a nézőpontjából? – kérdezett vissza Steve.
– Nekem csak egy szempontom van: a tisztaság. A személyes
részrehajlás mögött észrevétlen megfelelések és elvárások, láthatatlan
színjátékok húzódnak meg, semmiképp sem adják az optimális
választás lehetőségét. Én szókimondó vagyok és egyenes. A
kicsinyes apróságokon nem akadok fenn, nem vitatkozom feleslegesen,
és nem eszem magam olyan dolgon, amin rágódni lehet.
Ezek csak elmetáplálékok, nem vesztegetem rájuk az energiámat.
– Valójában egy idea ül velem szemben, hölgyem? – kérdezi
Steve kétkedő tárgyilagossággal.
– Mondhatnám, ha nem a Teremtő érdeme lenne mindez – helyeselt
félig komolyan Elena, és ismét széttárta karjait. – Szerencsés
környezet, szerencsés gének, és nem utolsósorban, hanem
legelsőként, kapcsolat.
– Kapcsolat, kivel? – tette fel a kérdést Steve.
– A Forrással – válaszolta a lány határozottan, különös hanglejtésével.
– Az Egyedülivel – pontosított. Steve-ben valami furcsa
érzés volt alakulóban. Neki erről a Forrásról még mindig nincs élménye,
bár sokat olvasott, hallott róla. Pedig Annamas, az apja és
Elena is fontosnak tartja.
– Mindez a felsorolás szép és részben képet ad rólad. De… a mögötte
megbújó Elena, vele mi a helyzet?
– Igazad van, akár egy önéletrajzot is átadhattam volna. Szeretem,
ahogy a dolgok mélyére ásol – nevetett ismét a lány.
– Kutatok, hogy megtaláljam a kincset.
– Jó irányban keresgélsz Steve – folytatta barátságos közvetlenséggel
Elena –, valóban kincs birtokosa vagyok. Elárulom neked,
hogy van egy különleges képességem: bele tudok helyezkedni az
emberek helyzetébe, és tévedhetetlenül rátapintok az akadályra,
ami miatt nem halad az életük. Ismerem a kívánságot, amit nem
akarnak, vagy nem tudnak megvalósítani, vagy egyszerűen bizonytalanok
az útjukon. Sok esetben nem értenek egyet az iránymutatással
akkor, amikor éppen szóba kerül, de évek múlva visszaigazolják
a szavaim helyességét.
– Akár egy vágykeltő – beszélt a cinizmus Steve-ből.
– Igen, pontosan úgy, azzal a különbséggel, hogy a vágykeltővel a
maguk szerezte élmény segíti őket tovább.
– Akkor tisztában vagy az én vágyaimmal is?
– Nagy vonalakban igen. De alakul bennem a biztos válasz, mert
érzékelem a személyiségedet. Kinyílik, mint egy könyv és olvasok
benne. A legközelebbi találkozásunkkor már pontosan tudni fogom,
mit kell mondanom. Persze, csak, ha érdekel. Nem mindenki
kíváncsi a véleményemre.
– Ezek szerint mindkettőnknek lesz mesélni valója.
– És nem is akármilyen – szedelőzködött Elena.
Elkísérte a lányt az ajtóig. – „Föl kell nőnie, nem nekem leereszkedni”
– gondolta Elena távozóban, és visszaintett a férfinak. – Remélem,
jó barátok leszünk!
Steve visszaült az asztalhoz. Elena finom illata még megtartotta
a jelenlétét. Nem tudott mit kezdeni a találkozással. – Nem történt
semmi. Mégis jó volt a közelében lenni. A biztonság miatt!
Igen! Amiatt.
20.
Aztán délután Claire érkezését várta. Steve akaratlanul magához
húzta, amikor megjött, hosszan karjaiban tartotta nagy, széles öleléssel.
Claire zavart lett kissé.
– Steve, rövid most az időm, hamarosan találkozom Hannával is,
a barátnőmmel.
– Rendben – válaszolta a férfi. – Látom, sikeresen túlélted a remete
napokat.
– Jót tett a magány – bólintott Claire.
– Találkoztál édesanyáddal is? Említetted, hogy beszélsz vele –
érdeklődött a férfi tettetett nyugalommal.
– Igen – válaszolta Claire, és nem tudott szembe nézni Steve-vel.
– Elmeséltem neki mindent. Ők is voltak a szigeten. Azt mondta,
akkoriban nagy divat volt tartós élelmiszerek után kutatni. Lehet,
hogy épp róluk beszéltek a bennszülöttek, és akkor… Te tudsz valamit
a dologról? – emelte fel tekintetét Steve arcát kutatva. – Az aurája
– vette szemügyre a férfit – teljesen megegyezik az enyémmel.
– Többet is a kelleténél – hallotta a rekedt választ –, de egy nap
kell hozzá, hogy mindent nyugodtan átbeszéljünk. Ugye, szabaddá
tudod tenni magad holnaputánra?
– Aznap Anyával leszek.
– Sebaj, akkor majd később beszélünk.
– Mit mondott a professzor, mi lehet az oka annak, hogy csak a
bennszülötteknél aktiválódott az élőpin? – faggatta most Claire.
– Szerinte a bennszülöttek szervezete kevésbé szennyezett, mint
a többi emberé és érzékenyebben reagálnak az apró biokémiai változásokra.
– Steve, megkérdezted apádat, jártak-e a szigeten? – kérdezte
Claire pattanásig feszült figyelemmel. A férfi hallgatott, késett a
válasz. – Mondd már! – sürgette Steve-et, de ő képtelen volt megszólalni.
– Claire, azóta én is jártam ott – mondta végül csendesen, fojtott
hangon.
– Hogy mi?
– Ellopták az élőpint, és segítségre volt szükségünk.
– És? – Steve képtelen volt folytatni. Hallgatott és a fejét rázta.
– Nem! Nem akarom elhinni! Kimondani még kevésbé… – hárított
Claire, és szavai sírásba fulladtak. Steve felállt, Claire önkéntelenül
követte a mozdulatát, és Steve-vel szembe fordult, s abban a
pillanatban a férfi magához vonta a lányt, képtelen volt megszólalni,
csak ölelte szorosan. Aztán egyre csak azt ismételgette: – Drága,
drága Claire!
Újra egymás mellett ültek, egymás kezét szorongatták, és néztek
egymásra, mint akik most találkoztak először, hol sírva, hol nevetve.
– Veled álmodtam, Steve! – szólalt meg végre Claire. – Csalogattál
a mylnarúddal, és amikor felém dobtad, Anya medalionja
volt a kezemben. És csak nevettél, én pedig semmit nem értettem
az egészből – törölgette a lány a szemeit. – Aztán jött Peter és elvitt,
azt mondta, oda megyünk, ahonnan jöttünk, hát nem emlékszem?
– Claire kacagott és Steve is érezte, hogy közös emlékeik
hirtelen ledöntötték a közöttük feszült falat. – Ezt még el kell, hogy
mondjam, mielőtt Hanna megérkezik – hadarta, és elindult a kijárat
felé. – Az épület előtt beszéltük meg a találkozót. Megettem az
egyik kihajtott mylnarudat a böjt után.
– Claire, az kissé mérgező! – állt meg a kijárat előtt Steve.
– De még mennyire! Elájultam tőle.
– Remélem, nem történt komolyabb baj!
– Komoly baj egyáltalán nem, sőt! Steve! Látom az aurákat! –
suttogta visszafojtott indulattal. – Mindent érzékelek! A tárgyakat!
Az embereket! Fantasztikus! Olvasni tudom a lényüket!
– Micsoda??? – kiáltotta a férfi.
– Ahogy mondom! – súgta a lány.
– Ki tudja még, Claire?
– Senki, rajtad kívül.
– Peter?
– Még ő sem.
– Ugye tudod, hogy ilyesmi keveseknek adatik meg?
– Foglalkoznom kell az érzékelés tökéletesítésével, hogy kiaknázzam
az összes lehetőségét. Most még csak örülök a színeknek!
– ragyogott, és intett a fejével egy lezser öltözetű, bájosan borzas
hajú hölgy felé, aki éppen most sietett hozzájuk, látványos megjelenésével
magára vonva a mellette elhaladó járókelők figyelmét.
– Rengeteg mesélnivalónk lesz holnapután, Claire. Nemcsak
Anyával találkozol, ott leszünk mi is, Apa és én.
– Felfogni sem tudom, olyan gyorsan történik minden – mondta
a lány, és a mellettük várakozó Hannához fordult:
– Szia Hanna, pontos voltál! – üdvözölte barátnőjét.
– Mint mindig! – mosolygott a lány, és szemei érdeklődve kérdezték
az ismeretlen férfi felől.
Bemutatom a tesómat, Hanna – válaszolta a néma kérdésre nevetve
Claire.
– Ne hülyéskedj, nincs is tesód! – mondta Hanna tettetett indulattal.
– Emlékszel, beszéltem egy kutatóval a mylnarúdról telefonon,
Steve volt az.
– Á, Steve White! Örvendek, szervusz! – fordult lendületes mozdulattal
a lány és kezet nyújtott a férfinak.
– Örvendek, remélem lesz szerencsénk megismerkedni egymással!
– fogadta a tudós a kézfogást, és derülten figyelte az előtte álló
fiatal jelenséget.
– Minden bizonnyal – mosolygott a tinédzser a tincsei mögül.
– Akkor, érezzétek jól magatokat! – köszönt Claire-től is Steve,
és arcon csókolta.
Épphogy elindult vissza a laborba, csörgött a telefonja. – Peter
vagyok! Steve! Nem működik az élőpin! Egyáltalán nem mutat
semmiféle reakciót, a fluoreszcens hatás is megszűnt!
– Mondtad Apának?
– Igen, de nem szólt rá semmit, csak annyit mondott: Yge műve.
Te érted ezt?
– Most, hogy mondod, már igen. Azt hiszem, búcsúznunk kell az
élőpines programtól, más utat kell találnunk a tudat fejlesztéséhez.
– Semmit nem értek abból, amit mondasz! Szeretném, ha elmagyaráznád!
– Meglesz Peter, ne aggódj! Foglald le magad addig valami mással,
este úgyis beszélünk!
– Hát te aztán jól megnyugtattál, most már kíváncsivá teszel!
– Meglásd, izgalmasabb lesz, mint gondolnád, barátom!
Ahogy letette a készüléket, ismét csörgött. – Elena vagyok, bocsáss
meg a zavarásért, nem tudtam várni, sürgős mondandóm
van számodra. Holnap el tudsz hozzám jönni?
– Csak nem az orákulum türelmetlenkedik benned? – tréfált Steve.
– De igen, és komoly információk várnak, ha igazán kíváncsi
vagy rá.
– Mikor találkozzunk?
– Holnap reggel. A lakosztályom a kutatóközpont főépületétől,
az üvegháztól jobbra van. Az üvegház folyosója egyenesen oda
visz, ha végigmész rajta. Várlak, Steve! Szép estét!
– Elena, ott leszek, és köszönöm, hogy így szíveden viseled a sorsom!
– Ez az életem, Steve!
21.
Az előbb még a körmét rágta az izgatottságtól, de aztán arra gondolt,
hogy ez most mégiscsak nem ide illő foglalatosság, és inkább
összekulcsolta ujjait a háta mögött. Akkor nyílt ki előtte az ajtó.
– Itt van az életed – mondta, majd elakadt a lélegzete. Elena feltűzött
hajjal állt előtte, homlokát garamila diadémmal díszített
pánt övezte, földig érő sötétkék selyemruhát viselt és ellenállhatatlanul
szép volt. Ha bátyjai – akikkel gyereklányként vad birkózásokba
bocsátkozott, mert olykor banyapalántának szólították
– most látták volna, egészen más jelzővel illették volna természet
adta alakját.
– Gyere már be! – szólt rá a lány. Steve belépett, s ha eddig meglepődött,
ezután ámulatba esett. A falakon szikrázó garamilák ragyogtak,
pontosan olyanok, amilyeneket a mocsárszigeten, a házak
oldalán látott. Óvatosan lépett tovább a kézzel szövött puha
szőnyegen, csupán néhány lépést a rövid folyosón.
– Égi templom – nézett ámulva körbe. Teljesen megigézte a nem
várt látvány. A szoba szemközti falát hatalmas relief, aranyló Nap
borította, a fény életet adott a sárga fémnek. Hold és csillagok vették
körül. A kép a mennyezeten teljesedett ki millió apró pont között,
a Nyilas csillagkép jól felismerhető alakjával.
– Hova kerültem? – nézett Elenára.
– Éppen a legjobb helyre! – karolt bele a lány szelíden és egy bársonnyal
fedett, oroszlánfejeken nyugvó széles, faragott székhez vezette,
melynek lábai a szokottaknál rövidebbek voltak, hogy aki beleült,
kényelmesen a földre helyezhette a talpát.
– Foglalj helyet, Steve! – biztatta Elena.
– Köszönöm! – szólt a férfi még mindig megigézve a látottaktól,
és leült a bíbor bársonyra. – Tegnap kirajzolódott, mit kell tenned,
és nem várhattam tovább – fordult Steve-hez az elbűvölő nő.
– Hallgatlak, Elena, hallgatlak, de várj egy pillanatot, amíg magamhoz
térek! – bökte ki a férfi. – Nem arra számítottam, hogy egy
földre szállt égi királynő szentélyében találom magam.
– A mondandóm súlya megköveteli, hogy ne az étterem falai között
adjam tudomásodra szabadságod kulcsát – tagolta komoly
hangon a lány. – Ez a templom méltó kapu a továbblépéshez.
– Hallgatom szavaidat – szedte össze magát végre a fiú, és már
tényleg a lány beszédére összpontosított.
– Vissza kell térned arra a helyre, ahol megszülettél! – mondta
Elena.
– Tessék? – kérdezett vissza, mert nem értette igazán a szavak
üzenetét.
– Csakis ott tudod visszaszerezni az elvesztett egyensúlyt!
– Milyen egyensúlyról beszélsz?
– Most lehet, hogy úgy véled, hogy eddig minden rendben volt
az életedben, és remekül rendezed a hétköznapi és a munkával
kapcsolatos dolgaidat is, azt a valamit leszámítva, ami még éppen
hiányzik ahhoz, hogy tökéletesen boldognak tudhasd magad. De
többre rendeltettél! Az űr nem véletlenül van az érzésvilágodban.
Megtalálod majd a helyed nem csupán a mostani életedben, hanem
az időn túli világban is. Megvalósíthatod azt, aminek a Forrás
által eredetileg teremtettél: az EMBERT.
– Nem egészen értelek, valami hiányzik abból, amit mondasz!
Hiszen eddig is ember voltam, és emberként tettem mindent! Mit
értesz azon, hogy EMBER? – szakította meg Elena átszellemült
magyarázását Steve, mert egyre kevésbé tudta követni a lány gondolatát.
Elena kereste a szavakat.
– Az EMBER fogalma sokkal többet takar, mint amit a hétköznapokban
értünk rajta! A Forrással betöltekezve szabadon élni az
igazságot és a bölcsességet. Megvalósítani a tetteidben. Azt mon-
dom, hogy jó vagy, de ez nem elég! Megfeledkeztél mindennek az
Eredetéről! Persze, tudom, hogy tiszteled a Teremtőt, és tudod,
hogy nélküle nem létezik semmi. De… a kapcsolat elveszett! A te
közvetlen élő kapcsolatod vele! Még önmagadért vagy, és ez kívül
rekeszt a Tökéletességen. A Forrást meg kell hívni, be kell fogadni,
hogy Ő jelenjen meg minden gondolatodban, tettedben, szavadban!
Neked kell kifejezni a szándékot, hogy kívánod az ősi, az
eredeti teljességet, együttlétet Vele! Adj érzést Neki a szívedben,
hiszen a kezdetek óta várakozik rád! Így ismét megvalósítod az
eredetileg teremtett EMBERT, és léteddel gyarapítod a TÖKÉLETESSÉGET.
Megszűnik majd az üresség, a nyugtalanság, ami annak
ellenére gyötör, hogy mindent magadnak tudhatsz és látszólag
semmiben nem szenvedsz hiányt az életedben – Elena elhallgatott
– Meg kell merítkezz a mocsár vizében Steve, mert szó szerint
elvesztetted a talajt a lábad alól, amit annyira szerettél! Legalább
hét évig kellett volna ott maradnod, hogy kialakuljon benned
a biztonság, ami hozzájárult volna a tökéletes Ember megvalósításához.
Merítkezz meg a mocsárban, és visszakapod az erőt,
melyet még nem voltál képes magadnál tartani, amikor elhagytad
a szigetet!
– Fizikálisan, vagy képletesen érted, amit mondasz? – kérdezett
vissza Steve.
– Ha fizikálisan megteszed, lélekben is megtörténik. Ruhátlanul
ereszkedj alá, ahogyan születtél! Legideálisabb az újhold utáni első
nap, amikor éppen pirkad. Gyűjtsd magad köré szeretteidet, legyenek
veled, mert a teljes életed meg kell, hogy jelenjen a ceremóniánál!
– Értem. Tudod, mikor van a legközelebbi ilyen nap?
– Azért szóltam, mert holnapután lesz újhold, s az utána következő
nap a legközelebbi alkalom. Ne halaszd el!
– Valóban így van – gondolt Steve a holnapi napra. – Holnapután
indulunk, mert hosszú az út. Sávjáróval megyünk. Szeretném,
ha te is jönnél, Elena – kérte.
– Ott leszek, ha elárulod, merre van az a titokzatos mocsárvilág.
– Az Isle Grandén van a föld, hatalmas lápvilággal körülzárva.
Tudnod kellene, hiszen csak ott a mocsárban teremnek ilyen
garamilák, amelyekkel körbedíszítetted a szentélyed oldalát.
– Ezt nem tudtam, a drágakövek találtak rám, a lényük fogott
meg. Csak annyit hallottam róluk, hogy egy szigeten bányásszák
őket.
– És a minták, és a szentély oltára?
– Gyerekkoromban volt egy színes álmom. Ezt a szentélyt láttam,
pontosan így, ahogyan most látod. Amikor felébredtem, azt
éreztem, csak akkor teljesedik ki a bennem lévő tudás, ha megépítem
magam számára ezt az otthont, pontosan úgy, ahogyan álmomban
jelent meg. Hosszú időre volt szükség, mire megvalósult.
Addigra én is éretté váltam.
Steve úgy hallgatta a lány szavait, mintha egy megelevenedett
mesében ülne. – Téged is meglepetés vár majd a mocsárvilágban
– mosolygott. Elena kérdőn nézett rá, de ő nem mondott többet.
Még mindig kábulatban szemlélte a helyiség díszítményeit.
– Tényleg csodálatos! Mintha csak álmodnék! Köszönöm a segítséged!
Hívlak majd, hogy pontosan mikor találkozzunk a kutatóállomás
bejáratánál. Minden jót, kedves barátom! – mondta és kifordult
a hosszú folyosóra.
– A holnapi nap, a mai találkozó! – sétált, és ujjai folyamatosan
doboltak végig a falon.
Már este volt, a kantinban csak majszolta a salátát, ült az étterem
homályában, gondolatok nélkül evett. Peter érkezése valamennyire
visszakényszerítette az étterembe.
– Mit csinálsz itt ilyen későn, Steve?
– Semmit, a szó szoros értelmében, Peter. Már túl késő volt, hogy
hívjalak, de jó, hogy jössz, mert én is szeretnék kérni egy nagy szívességet.
– Mondd csak! – ült Peter is az asztalhoz.
– A holnaputáni napot követően egy hajnali ceremónián kell
részt vennem, s szeretném, ha Te is elkísérnél, ha szabaddá tudod
tenni magad.
– Részletesebben?
– Vissza kell térnem a születési helyemre, s fürdőt venni, hogy
erőre kapjak. Röviden ennyi, de az úton lesz időm mesélni mindenről.
Előre láthatólag Claire és a családom is velem jönnek.
– Apádra gondolsz?
– A húgomra és anyámra is. S még néhány barátom is ott lesz.
– Na várj csak, miről is beszélsz tulajdonképpen? – kérdezte
Peter és felkönyökölt az asztalra.
– Akkor még nem szólt róla Claire, gondolom. Majd ő elmeséli,
élvezetesebb lesz tőle hallani.
– Mire célzol? – értetlenkedett a fiú gyanakvóan.
– Tetszik neked Claire, jobb lesz tőle hallani a történetet – somolygott
Steve.
– Ez tényleg így van, de sajnos tiéd az elsőbbség, barátom! – válaszolta
Peter.
– Akkor most idehallgass! – fordult gyors szavakkal barátjához a
tányér fölűl a fiú. Claire… a húgom!
– Mit mondasz, Steve? Neeem!
– Nem viccelek, Peter! Éppen időben került napvilágra, még mielőtt
beleszerelmesedtem volna. Isteni elrendezés, hogy a mylnarúd
szállításával minden kiderült! Hatalmas fordulatot vett az életem!
– Azt mondod, hogy Claire a húgod? – ismételte Peter, mint akihez
csak most jutottak el a szavak.
– Azt hát! – nevetett Steve Peter megütközött ábrázatán. – Látom,
szép estét szereztem Neked!
– Steeeveee! – szorította magához barátját. – Nem lehet igaz!
Egy mázsás kő esett le a szívemről!
– Azt látom, barátom!
– Megyek, úgysem tudok aludni. Velem tartasz?
– Menjünk, már a kantint is zárják!
22.
Peter reggel a laborba ment. Barátja beszámolójából megértette,
mi az összefüggés az öreg Yge meditációja és a hatástalan élőpin
között. Steve az apjával indult a családi találkozóra, az alkalomhoz
illően öltözve. A fiú kezében remekül formázott üvegcsét szorongatott
ideges higgadtsággal. Apja két hatalmas, válogatott virágokból
összeállított kosarat rögzített a sávjáró csomagterébe. – Induljunk!
– mondta, és hangja zengése tompábban hangzott, mint általában
lenni szokott. Beindította a motort. Mindketten hallgattak.
Rövid volt az út a modern járművel. A tó mellett a part lankái
emelkedtek, középen a vízből szokatlanul magasodott a zöld folt,
ahová vékonyka ezüst színű híd ívelt át. A sziget egyetlen fennsíkján
a fogadó falainak találkozásánál metálszín élek vakítottak, ahová
a magaslatot körbekerülő lépcsősor vezetett fel. A fémkorlát íve
mint valami tündöklő ékszer tükröződött a kék víz alig fodrozódó
felszínén.
Claire és Veronika hamarabb érkeztek. Csönd honolt a tó körül.
Távol voltak a várostól, az utaktól, és a megszokott, összemosódott,
duruzsoló zsongás is hiányzott a hallgatag tájból. Aztán egyszerre
mintha halk muzsikát véltek volna hallani, messzi távoli dallamot.
Claire figyelt, vajon csak ő gondolja ezt, vagy valóban így
van? Veronikára nézett. Ő is Claire tekintetét kereste. Még nem
beszéltek a keserű elválás óta. Veronika mélylila csipkeruhát viselt,
Claire selyemből szabott, csípőre simuló, földig érő, fekete
szoknyát, egyszerű türkiz fölsővel. A ruhához hófehér gyöngysort
vett fel, a fölső vékony, varrott csipkés szélével együtt ez kiemelte
válla és nyaka szelíd vonalait. Mindketten a zene forrását keresték.
S egyszerre a sziget mögül feltűnt egy pompás bárka. Méltósággal
siklott a vízen. Onnan jött a muzsikaszó. Nem mentek föl,
~ 133
megvárták a férfiakat a lépcső aljánál. Végre meglátták őket a kis
hídon. Claire képtelen volt várakozni, elindult feléjük. Adam és
Steve is megnyújtották lépteiket. Letették a virágkosarat a hídra,
és a két testvér forrón üdvözölte egymást. Adam tétován állt, a fiatalokat
nézte. Claire kibontakozott Steve öleléséből és bizonytalanul
apja felé fordult. Mosolyogni próbált. A férfi a lány arcát látta
csak, karjaival szelíden magához szorította. Claire-ből kitört a sírás,
ahogyan átölelte a férfi. Már Adam sem volt képes visszatartani
könnyeit. Percek teltek el, míg végre mindketten megnyugodtak.
Adam nem tudott még megszólalni, csak bólintott a közeledő
Veronika felé. Steve előresietett a virágkosárr,al, és megállt Veronika
előtt. Az asszony is csak nézte őt, míg végre Steve halkan kimondta:
– Anya? – A nő csak bólintott. A fiú megölelte, és nem engedte.
Kisfiúvá lett, az ölelés visszaidézte benne az elmaradt anyai
gondoskodás összes gyermeki örömét. Közben Adam és Claire is
beérte őket. Elindultak a lépcsőn, fel a fogadóhoz. Lépésről lépésre
oszlott a kezdeti feszültség, de még nem szóltak, még nem jöttek
a szavak. Mire felértek, már könnyebb volt. A tágas erkélyen mesés
kilátás várta őket, s egy kerek, fehér liliom girlanddal díszített
asztal. A két virágkompozíciót a hölgyek őszinte mosolyukkal köszönték
meg, aztán óvatosan a két előkészített emelvényre helyezték
a kosarakat. Körülnéztek a balkon ezüstösen burjánzó rácsozata
mentén, egymásba karoltak, mintha többé nem akarnák elengedni
a másikat. A szelíd lankák és a tó kékje segített oldani bennük
a feszültséget és végre a szavak is előkerültek, hogy feltörjék
a csönd vékony héját az első közösen töltött percekben. Asztalhoz
ültek. Steve átnyújtotta a két fiolát: – Az élet vize – mondta. – A
mocsárszigetről – tette hozzá, s ezzel megindult az órákon át tartó
beszélgetés, hogy összeálljon a teljes történet, ami sok-sok évvel
ezelőtt kezdődött.
– Apa – szólt Claire –, bocsássatok meg, hogy felelősségre vontalak
benneteket amiatt, hogy nem lehetett együtt a családunk!
Jogtalannak és igazságtalannak éreztem, hogy önkényesen befo-
lyásoltátok az életemet, ami ellen én semmit sem tehettem. Sértő
volt ez nekem, és csak saját érdekeimet láttam egészen addig,
amíg a böjt ideje alatt megéreztem, felismertem, amit az eszemmel
ugyan tudtam, hogy küldetést teljesítetek, és a feladatotok mindennél
fontosabb, mert az Isteni terv szerint alakítjátok az életeteket.
Igazad volt – fordult Veronikához –, hogy az apróbb dolgok
elenyésznek az idő múlásával, lényegtelenné válnak. Azt hittem,
olyan ember nincs a földön, aki teljes odaadást képes megélni, feladva
az önös érdekeit, amikor rájöttem, hogy itt vagytok, egy karnyújtásnyira
mellettem. És amivel vádoltalak benneteket, éppen az
vált számomra erényetekké. Mennyire vak voltam! – mondta.
– Biztos voltam benne, hogy megérted, hiszen kértük születésetek
előtt, hogy olyan gyerekek érkezzenek a családunkba, akik
hasonlóan gondolkodnak, és cselekszenek majd, mint ahogyan mi
tesszük. Az életetek első része volt az áldozat, amit hoztatok a terv
érdekében. Ezzel is segítettétek a munkánkat. Köszönöm a türelmeteket!
Tudom, hogy hamar elfeledteti a sérelmeket az elkövetkezendő
közös életünk. Boldoggá tesz, hogy újra együtt lehetünk!
Hamar egymásra találtak, mert hiszen egy nyelven szóltak, azonos
arany aura övezte mindannyiukat, s Claire már látta is a közös
eredet kétségtelen megnyilvánulását. Estébe hajlott, mire elfogyasztották
az ünnepi ebédet. Steve elmesélte Elenával történt találkozását
is, s a család igent mondott a holnapi utazásra.
– Még valami – szólt Adam, mielőtt elhagyták volna a balkont,
és indultak volna vissza a városba megkezdeni új életüket. Zsebéből
egy bársonydobozkát vett ki, és átnyújtotta Claire-nek. A lány
kérdőn nézett apjára. Biztatására óvatosan kinyitotta a doboz fedelét.
– A medalion! – emelte óvatosan kezébe, mint aki nem hiszi
a látottakat. Mint egy kislány, Adam nyakába csimpaszkodott,
úgy ölelte át apját. – Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – ismételte,
a férfi pedig csak nevetett. Visszanyújtotta Adamnek és apja,
óvatosan felhajtva a nyakát takaró tincseit, felcsatolta az ékszert.
A sötét égbolton csillagok milliárdjai fénylettek, amikor visszain-
dultak. Steve még gondolt egyet és elkérte Hanna telefonszámát
Claire-től, s valami belső indíttatásból meghívta őt is a ceremóniára.
A lány csodálkozott a kései híváson, de örömmel igent mondott,
s örült, hogy másnap az ismeretlen társasággal együtt utazhat
egy ismeretlen sziget felé.
23.
Ünnepi hangulata volt a gyülekezésnek is, és az a fajta várakozás
volt érezhető, amelyik nagy események előtt lesz úrrá az embereken.
A sávjáró megálmodója sokkal többet mutatott fantáziájából
az égi rája ezen legújabb típusának megtervezésekor, mint a korábbiak
tették. Meglehet, funkcionálisan és ergonómiailag is más
gondolatokat szánt a csodajárműnek, amikor a személyzeti teret
kiépítette. A bemutatkozás után Veronika és Adam a vezetőfülkébe
ültek, amit ideiglenesen az elforgatható ülés háttámlájánál
most éppen vállig érő áttetsző válaszfal különített el a személyszállításra
kialakított résztől. A hátsó utastérben elhelyezett egyszerű
ülések hosszabb repülésnél is meglepően kényelmesnek bizonyultak.
Miután mindnyájan elfoglalták helyüket, gyorsan beszédbe
elegyedtek. Claire nem tudta sokáig magában tartani az
előző napi élményeit. Elenával hamar összebarátkoztak. Már akkor
megígértette vele, hogy amikor hazaérnek, meglátogatják egymást.
A beszélgetés során visszafelé haladtak az események felgöngyölítésében,
de ez nem okozott gondot sem Steve-nek, sem
Peternek. Még Hannának sem, aki pedig szeretett alaposan belekötni
a dolgokba. Most viszont csendesen ült és hallgatta az elbeszélést
Steve oldalán. Elena megértette végre Steve elnapolt bemu-
tatkozásának okát. Steve szórakozottan játszott a zsebéből előkerült
demoliorral. Nem volt kétséges számára, hogy meg kellett tennie,
amit Elena tanácsolt. Azonban irtózott a mocsártól. Minduntalan
visszatért elméjébe a kép, ahogyan alámerül. Szinte érezte
bőrén a tapadós, hűvös sarat és annak nehéz súlyát. Egyedül volt.
Gondolataiból Hanna szavai ébresztették:
– Nézzétek, harmatszárnyak! – suttogta a lány döbbenten, a rövid
csendben, és a sávjáró kerek ablakára mutatott.
– Mi az, Hanna? – kérdezte Claire, miután a többiekkel együtt az
ablakon túli látnivalót kereste. Annál is inkább, mert ő hozzá volt
szokva barátnője sajátos és egyedi nyelvi világához.
– Nem hallottatok róluk? – kérdezte Hanna.
Adam és Veronika bólintással jeleztek az első ülésen, hogy tudják,
a lány miről beszél, a többiek azonban fejüket ingatták. Annyi
azonban rögtön bizonyossá vált számukra Hanna ábrázatát látván,
hogy valami rendkívüli dologról lehet szó. A lány ujját szája elé
tartva intette halk beszédre a társaságot, és a csönd a motorzúgás
hiánya miatt szinte hallhatóvá vált. Ugyanis Adam azonnal libegő
módba állította a járművet, ami a sávjáró által létrehozott szimmetriarezonanciának
hála képes volt egyazon pont fölött tartani a
gépet. Hanna ismét kimutatott az ablakon, de a többiek tanácstalanul
vonták meg vállukat, jelezvén, hogy még mindig nem észlelnek
semmi rendkívülit a levegőben.
– Nézzetek át a párán – szólt –, mintha egy síkbeli képet próbálnátok
térbelivé alakítani! Majdnem láthatatlanok, szinte csak sejteni
lehet a jelenlétüket. Én is csak a fejemben levő iszonyú nyomás
miatt vettem észre a csapatot.
– Látom már! – kiáltott fel halkan Steve a meglepetéstől, amikor
a gomolygó párarétegben kirajzolódni vélte a gigantikus méretű,
kiterjesztett szárnyú, hattyúkra emlékeztető, átlátszó madáróriásokat,
akik szabályos csőrükben halványlila és zöldes színű, alma
méretű ködlabdát tartottak.
– Mik ezek tulajdonképpen? – kérdezte Peter, amikor észrevette
a madarakat.
– Senki sem tudja. Azt sem tudják, hogy élőlény-e vagy valami
elektromos jelenség, annyira megfoghatatlan és igen ritka. Eddig
még csak három alkalommal látták, legalábbis amiről a média
hírt adott. Legutóbb a Forrás ünnepe előtt rögzítették a megjelenésüket,
amikor az egész Föld az Egyedüli Teremtőt ünnepelte.
Fantasztikus volt a hangulat és az emberek együttes összefogása.
Azt gondolják, valamiképpen ezzel függ össze előzetes megjelenésük.
Ugyanakkor szóbeszéd járja, hogy a környezetükben levő
mozgás, vagy ki tudja minek hatására a csőrükben levő ködlabda
időnként spontán módon nőni kezd, miközben ők fokozatosan
eltűnnek – suttogta Hanna. – Az is lehet, hogy ők maguk szolgáltatják
az anyagot a labda növekedéséhez, gömbbé formálódnak.
Ezek a ködlabdák egészen nagyra, akár méter átmérőjűre is
megnőhetnek, leginkább lila vagy zöld színűekké, és lassan pulzálva,
fokozatosan vékony csápokat növeszthetnek, amiknek a végén
apró elektromos kisülések világítanak. Hát nem csodálatos? – tette
hozzá, miközben ismét kimutatott az ablakon, ahol valóban megjelent
néhány ködlabda halvány sziluettje a sávjárótól nem túl nagy
távolságra. – Hát nem csodálatos? – mondta ismét, teljesen megdelejezve
a látványtól. – Azt is beszélik – folytatta halkan –, hogy
nyomtalanul eltűnhet a tárgy vagy az ember, akihez, vagy amihez
hozzáérnek. De ilyen csak egyszer fordult elő. Legtöbbször csak
erős elektromos hatásról és utána paranormális képességekről számoltak
be. Az érintés által képesek voltak meglátni embertársuk
igazi arcát, magyarul lehullottak az álarcok a kommunikáció közben…
hm… Nem rossz, ha jól meggondolom.
Mindannyian a jelenséget figyelték.
– Nincs súlyuk! Szinte libegnek a levegőben! – állapította meg
Claire elragadtatva.
Hanna nem bírt az élménnyel. – Meegéériinteem őőkeet – súgta
nevetve önkívületben, s mire a többiek fölocsúdtak volna, felemel-
kedett, az ablak kapcsológombjához nyúlt, kinyitotta és kinyújtotta
a kezét a résen át, hogy elérje a legközelebbi madáróriást. Egyetlen
pillanat műve volt, s ujjai hozzáértek a világító körvonalú ködszárnyhoz.
Steve, amilyen gyorsan csak mozdulni tudott, a lány
után kapott. Késő volt. Hanna testén violaszín energianyaláb futott
végig. Közben Steve belökte az ablakot. Hanna kezén a behatolási
ponton a villanás után lassan terjedni kezdett a fény, átvilágítva
az ujjait, a benne lévő izomszövetet és a csontokat. Akár egy
röntgenkép, teljesen láthatóvá téve testének minden egyes rétegét.
Ijesztő volt, mert a lány saját maga is bámulva figyelte a bőre alatt
végbemenő folyamatot. Arcán rémülettel vegyes csodálat tükröződött,
ahogyan maga előtt rézsútosan tartotta karját és követte, miként
terjed tovább a kék fény.
– Úristen, mi ez a meleg? – tekintett kérdőn Steve-re.
– Nem tudom Hanna, de maradj nyugton! – nyugtatta Steve az
egzaltált lányt.
– Úristen! – suttogta, és megfordította a karját, hogy a belső oldalt
is láthassa. Közben a fény már a derekát és a csípőjét fél oldalán
átszínezve elért a lábához átvilágítva a ruházatot is, és alatta a
belső szerveket.
– Úristen, odanézzetek! – mondta most már félhangosan és ismét
az ablakra mutatott.
A harmatszárnyak, úgy tűnt, többen vannak, mint előtte, és körözni
kezdtek a lebegő jármű körül. A ködlabdák változatos méretben,
az alma nagyságútól a méteresig szaporodtak és betöltötték a
teret, egyik-másik pulzáló csápjait is kieresztette. Peter önkéntelenül
átkarolta Claire-t, Elena közelebb húzódott az ablak irányába,
hogy jobban láthassa, mi történik odakint.
Nem kétséges, hogy Adamet és Veronikát is megérintette a váratlan
közjáték, de nem szóltak, meglehet, tudtak valamit az elkövetkező
percekről. Mindannyian a fényjátékot figyelték Hanna testén.
Már szinte teljesen elborította a viola fény, miközben kétségbeesett
öröme érzékelhetően fokozódott.
– Nehezen lélegzem – törölte meg kéken vibráló kezével izzadó
homlokát. – Mi a fene történik? – kérdezte inkább csak magától,
és újra az ablakot bámulta merengve. Odakint mintha fényesebb
lett volna a levegő, és olyan sűrűvé vált a madársereg, hogy
szárnyaikkal egymáson átrepülve köröztek. Körvonalaik élesebben
mutatkoztak, mint előtte, a ködlabdák színesen pompázva libegtek
szabálytalan mozgással ide-oda az egymást átszelő szellemmadarak
között.
– Micsoda szürreális kavalkád! – figyelt Elena.
– A fejem! – fogta tenyere közé arcát a fokozódó nyomás kiküszöbölésének
reményében.
– Én is érzem – szólt Claire, és Peter is szemével jelezte, hogy
érti, miről beszélnek.
– Nem bírom, elájulok – lihegte alig hallhatóan, széles mosoly-
lyal Hanna. Mindenütt kékesen világított, s amikor szívéhez ért a
fényfolyam, a lány erejét vesztve, ájultan dőlt le. Arca angyalian
szép volt, szája szélén megmaradt a földöntúli mosoly. Steve igyekezett
karjával megtartani az erőtlen, világító, összecsukló testet.
Kétségbeesett arca elárulta tehetetlenségét, miközben feje zúgott
a növekvő nyomás miatt. Hosszúnak tűnő percek teltek csöndben.
Mindannyian tudták, hogy, ki kell várniuk a végét, bármi legyen
is az. A harmatszárnyak hangtalan kavalkádja fényesebb és fényesebb
lett. A sávjáró belsejében először nem lehetett tudni, hogy valójában,
vagy csak a kínzó fejfájás okozta káprázat miatt vált opálossá
a levegő. Kicsivel később azonban nem csupán a környezetet
észlelték áttetszőnek, hanem a jármű oldalfalát is. Fokozatosan
halványodott, tűnt el a szemük elől, a műszerfalat és üléseket
is beleértve.
Peter, hogy meggyőződjön a látottak valódiságáról, ujjait végighúzta
a kocsi oldalán. Meleg volt és puha. Ezt tapasztalták az ülésekkel
is. Szinte lebegtek. Aztán már csak a gondolat emléke jelezte
a jármű belsejének körvonalát, minden olyanná vált, mint a kint
köröző madarak, amikor először észlelték létezésüket, úgy fél órá-
val ezelőtt. Nem volt körülöttük semmi. A csend a növekvő agyi
terhelés miatt fel sem tűnt már senkinek, ültek a láthatatlanságban
és vártak. A madarakat most tisztán látták. Azok keringtek hangtalanul,
közöttük és keresztül a testükön. Egymásba szálltak és előtűntek
füstszerűen, nem lehetett meghatározni pontosan. Libegtek
a kisebb-nagyobb ködlabdák, egyik-másik buborékon himbálózó
vékonyka csápokkal. Mintha egy tornádó belsejében volnának,
de nem fokozódó sötétségben, és gomolyagban, hanem egyre
fényesebb világosságban. Csak később eszmélt rá Steve, hogy a
sávjáró is egy hatalmas ködlabdát formázhatott egy elképzelt külső
szemlélő számára.
Megmozgatta elgémberedett tagjait, eligazította Hanna ernyedt
testét. A kék fénye mintha veszített volna erejéből. Ott, ahol a sávjáró
közepe volt, sűrűsödni kezdett a pára. A fájdalom kissé alábbhagyott
a fejekben, a némaságban figyelmük most az előttük alakulóban
levő ködrétegre terelődött. Az opálfátyolból köd képződött.
Fokozatosan emelkedett ki belőle egy hatalmas kő monolit, akár
egy hegyikristály. Önkéntelen elmosolyodtak a szemük előtt termett
hihetetlen, a valóságban ilyen méretben talán elő sem forduló
ásványon. Azonban abban a pillanatban, ahogyan mindez tudatosult
gondolatukban, az egészen lelassult páraréteg ismét intenzívebb
mozgásba kezdett, feloldva a kőtömb körvonalait. Felemelkedett,
majd ismét aláereszkedett és számtalan külsejű és színű virágot
hozott létre a semmiből.
– A mindenit! – súgta Adam Veronikának. Ámulva nézték, miközben
szemmel tartották Hanna lassan változó állapotát. A kék
fény, amely testéből áradt, halványodott. Még mindig eszméletlenül
feküdt Steve ölében. A pompázó virágarzenál forgott, kavargott,
újabb színekkel és formákkal gazdagította a már meglévő páraflórát.
A jelenség megint csak feloldódott, a köd ismét szertefoszlott és
sűrűsödni látszott. Óriási oroszlán körvonala bontakozott ki belőle.
Nagy, sörényes fejét méltóságteljes tekintéllyel emelte magas-
ba. A vízió tökéletessége megdöbbentette az embereket. S mint az
előbb, néhány másodperc elteltével elmúlt a jelenés és a semmiből
ismételten körvonalazódni látszott valamiféle, még nem felismerhető
alak. – Hogyan lehetséges? – nézett egymásra Claire és Peter,
amikor szemük előtt jól láthatóvá vált a füstszerű közegből kiemelkedő
Hanna életnagyságú teste. Azonban korántsem rajzolódott ki
olyan élesen, mint az előzőek. Tekintete, mintha messze járt volna,
a távolba révedt, nem vett tudomást társairól. Mint egy kivetített
kép állt szálegyenes tartással, büszke és mégis alázatos arccal.
Elena fel akart kelni helyéről, hogy a középen megjelenő Hanna
testét megölelje. De nem tudott felemelkedni a láthatatlan ülésből,
mert valami mágnesként visszatartotta a testét, képtelen volt
megközelíteni a füstgomolyt. Nem szólt senkinek, helyén maradt
és figyelte a folytonosan mozgó, változó, alakuló párát. Hanna eltűnt,
ugyanúgy, mint az eddigi megjelent formák. Steve végigsimította
az ölében nyugvó lány vállát. A lány bőre kezdte visszanyerni
eredeti állapotát, belső szervei már nem látszottak, de bőrének
kékes színárnyalata még megmaradt. Némán vártak. Ezüstfehér
szárnyak nőttek a homályból. Hosszú, fehér ruhában állt az angyal,
és lényéből láthatatlan, ismeretlen energia sugárzott. Claire, Steve,
Elena és Peter egymásra néztek az angyalszerű tünemény láttán,
érezték a titokzatos erő jelenlétét.
Még fel sem ocsúdtak a látványból, amikor egy másik, halványkék
színű forma követte az előző látomást. Szépsége fölülmúlta az
előzőét is. Sugárzó ereje mellé alázat párosult. Ahogyan tanúi voltak
az átváltozásnak, kezük önkéntelen összekulcsolódott.
De ha lehet még fokozni az erő és méltóság szemmel látható
megjelenését, a harmadik angyal lilás alakja ezt jelenítette meg,
és teljességgel bűvkörébe vonta a körülötte tartózkodókat. Elfelejtették
a harmatszárnyak keringő hangtalan repülését, a ködlabdák
libegését, bizonytalanságukat a sávjáró belső terében. Megfeledkeztek
a gondolkodásról és mindarról, ami akkor történik, amikor
kívül tartózkodnak eme tünemény bűvkörén. Figyelmük egy
pontra összpontosult, ahol eltűnni látszott a lilás jelenség, és ezüstös
szövedékké változott a helyébe lépő közeg, amiből sziporkázó
aranyfénnyel emelkedett ki a pompában minden eddigit fölülmúló,
finom szőtt ruházatot és drágaköveket viselő, lilás árnyalatban
vibráló személy. A levegő megtelt kábítóan mennyei illattal, valahonnan
éteri zene szólt, miközben az alak középen táncolni kezdett,
és elbűvölte az ámuló utasokat. Alig elviselhető szeretet vette
körül őket, amitől mindannyian megrészegültek. Extázisba estek,
megfeledkeztek a suttogásról, és minden eddigit elsöprő jókedv
árasztotta el őket. Szemüket le nem vették a vízióról, ahol formálódott,
mozgott az isteni jelenség, táncával hol az először megjelenő
hegyikristály képét, majd a virágmezőt, és az oroszlánt hívta
elő a semmiből. Bűvös mozdulatai folytán aztán Hanna eksztatikus
arca rajzolódott elő. Most nagyon is élőnek bizonyult. Egész
teste vibrált áttetsző és könnyű ruhájában, aranyos karját magasba
emelte, pontosan követte a dallam ritmusát és a mellette táncoló
istenalak mozdulatait. A láthatatlan erőtér, ami az isteni lény személyéből
áradt, egyre fokozódott. Ájulás környékezte az egzaltált
embereket. Fölkeltek volna, mert vonzotta őket a jelenés, de nem
volt erejük legyőzni a mágneses delejt, így megközelíthetetlen volt
számukra a ködréteg.
Tompulni kezdett végül az arany színe, halkult a zene, oszlott az
illat, és az istenalak is beleolvadt a gomolygó párába. Visszatért a
szürke, mozgó füstréteg. De már az is oszlani látszott, s úgy tűnt,
mintha a sávjáró belsejének sziluettje kezdene visszatérni a láthatósági
tartományba.
– Hanna! – rázta meg gyöngén Steve az ernyedt testet, amikor a
lány megmozdította karját.
– Mi történt? – kérdezte a lány alig hallhatóan, és közben igazgatni
próbálta gyűrött ingét.
– Emlékszel a harmatszárnyakra? – kérdezte a fiú.
– Tényleg! – kinézett az ablakon, de ott már nyoma sem volt a
látomásnak. – Valami történt velem – keresgélte a gondolatokat
Hanna. – De gyönyörűt álmodtam, Steve! Elmondhatatlanul szép
volt! Nem akarom elfelejteni! – mondta alig hallhatóan.
– Nem fogod – nevetett Elena.
– Mennyi idő telt el? – kérdezte Hanna.
– Ez lehetetlen, hogy ennyi legyen az idő! – nézett az órára
Peter. Ezek szerint három perc alatt zajlott le minden? – kérdezte
Adamet. A férfi is ellenőrizte az órát.
– Mégiscsak lehetséges – fordult hátra a motor beindítása után.
Nem sokat beszéltek.
Pirkadat előtt érkeztek a faluval átellenben a leszálló pályára.
Ereszkedtek fokozatosan. A derengő fény ugyanúgy vibrált a sziget
felett, mint Adam és fia látogatásakor. Steve most némán fürkészte
a lápot. Földet értek. Elindultak a faluba, de a parton maradtak,
nem mentek a barlangok felé, hogy ne zavarják meg az alvók
álmát. Csak Adam és Veronika fordult a házakhoz vezető ösvényre,
hogy megkérdezzék Ygét, melyik partszakasz a legideálisabb a
ceremónia végrehajtásához. Yge már ébren volt, és azt tanácsolta,
kérjék fel Shanát, az öregasszonyt a hely kiválasztására. Sietniük
kellett, mindjárt fölkel a Nap. A házak között nesztelenül igyekeztek
Shanához. Az asszony beszélt még valamit egy helybéli lánnyal,
aztán hozzájuk sietett. Shana köszönésképp bólintott az idegenek
felé, és egyenesen Steve-hez tartott. Az idős nő láttán megnyugodott
a fiú. Shana jelenléte csendes, selyemérzetű biztonságot keltett
benne. Elmúlt az idegessége, arca kisimult. Az alacsony, fürge
járású kis öregasszony meghajolt előtte, szeme ismerősen ráncba
húzódott. Néhány apró lépéssel körbekerülte a férfit és elindult a
mocsár szélén. Elmélyülten figyelt, közben valami dalfélét dúdolt,
de lehet, hogy csak szavak nélküli hangokat, nem igazán lehetett
érteni. Csupán a kántálás ritmusa vált láthatóvá, ugyanis két karját
egyenletes ütemben, egymással párhuzamosan előre-hátra lóbálta.
Egyszer csak megállt, és intett a várakozóknak. Mindannyian odasiettek.
Steve-et előre hívta, a többiek félkörbe álltak. Nem kellett
semmit mondania, megértették a nélkül is. A férfi a félkörben vá-
rakozott, előtte még ott volt a partszegély, ami elválasztotta a mocsártól.
Csöppet sem volt hívogató fakó hullámokat vető árnyaival.
De nem gondolkozott már. Shana asszony ismét intett: vetkőzzön.
Sorban vetette le pulóverét, ingét, érezte bőrén a hűs reggeli levegő
borzoló érintését. Levette nadrágját, s végül mezítelenül állt, arccal
a mocsárnak. Másodpercek múltak, s ő némán várakozott. Aztán
egyszerre a horizonton előbukkant az óriási napkorong szegélye.
Első sugarai elérték Steve-et.
– Indulj! – hallotta a fiú távolról, tompán, ellentmondást nem
tűrő határozottsággal oldalról az öregasszony hangját, és gondolkodás
nélkül lépett a sűrű, átlátszatlan víztömegbe. Abban a pillanatban
megnyílt alatta a láp, és elnyelte a tömör sárrengeteg. A
többiek némán és döbbenten figyeltek. Veronika önkéntelenül előreszaladt.
A kétségbeesés, vagy a segíteni akarás egyszerre késztette
arra, hogy a fia után induljon? Az öregasszony mozdulata állította
meg. Tekintetük találkozott, és látva Shana szenvtelen arcát,
az értelme anyai ösztönei helyébe lépett, és higgadtan figyelte, miként
vet buborékot a mocsár ott, ahol elnyelte Steve-et. Bíznia kellett
Shanában, tudta, mit csinál!
A Nap hatalmas korongja már vékony ívben izzóan fénylett a horizonton,
éles sugarai végigpásztáztak a tájon. A föld színén útjába
kerülő domborulatok, növények, alakzatok hűvös, nyurga foltot
hagytak.
Steve még nem bukkant fel.
Teltek a percek. Senki nem szólt. Minden tekintet arra a helyre
összpontosult, ahol a férfi belépett az átláthatatlan, sáros vízbe.
Némaságuk szótlanul érzékeltette, mire gondolnak: – Gyere már,
gyere! S végre megmozdult a mocsár! Feltűnt a férfi lecsorgó sárral
borított feje. Csapzott göndör hajáról csöpögött a vizes föld.
Amint kiemelkedett, köhögni kezdett, s köpte ki magából a szürke
folyadékot, mint egy épp megszülető csecsemő a magzatvizet.
Arcához nyúlt, hogy megszabaduljon a ráragadt iszaptól. Addigra
már az egész falu a vendégek mögé gyűlt, s valaki hangosan énekbe
kezdett. Kórusban folytatódott, egyre erősödött a különös, kántáló
dal. A bennszülöttek álltukban ringó táncba fogtak, az ütem velük
együtt észrevétlen gyorsulni kezdett. Shana odaintett egy fiatal
lánynak, aki egy vastag vásznat és egy ruhát adott át neki. A gúnyát
letette a földre, Steve régi ruháit pedig a lányka kezébe nyomta.
Törülközőbe bugyolálta a vacogó férfitestet. A férfi még mindig
a köhögéssel küzdött és nem volt képes másra figyelni. Hanna
előrelépett a várakozók sorából és segített Shanának az öltöztetésben.
Az öregasszony átengedte neki a vásznat, s megtisztogatta
a lúdbőrös testet a mocsár földjétől, mely kellemes illattal vonta
be Steve bőrét. A lány rásegítette a csuhát, és kezével melegítette
a még remegő testet.
– Hanna, ott volt az Isten! – köhögött ismét a férfi. – Azt hittem,
meghalok, amikor éreztem, tudtam, hogy Ő ott van! Éreztem
a jelenlétét! Egyszerűen tudtam, hogy Ő! Utána jöttem vissza. Félszeg
mosoly jelent meg lilára színeződött ajkán. Ez most Hannának
szólt. Akkor még nem tudatosult benne, hogy egy életre. De
Hanna már érezte.
– Én is menni akarok! – súgta Steve-nek, és megfordult, hogy a
mocsár felé lépjen, hogy őt is elnyelje az ismeretlen, ami a fiú számára
meghozta a világosságot.
Steve csak a karjánál tudta elkapni és minden erejét összeszedve
visszarántotta.
– Ne őrülj meg, Hanna, belevesznél! Ezt nekem kellett megtenni,
járd a saját utadat! – ölelte magához engesztelően a lányt. Közben
az extázis fokozódott a bennszülöttek között, a többiekre is átragadt
a jókedv. Bezárult a kör a két fiatal körül és gyorsult a tánc.
Középen Hanna magára hagyta Steve-et, és beállt az örvénylő sorba,
amely előbb Steve körül keringett, majd közelítve lépkedett a
felöltözött férfi felé, aztán távolodva hátrált tőle, pulzált és örvénylett.
Egyetlen kavalkáddá olvadt a tömeg. Steve nevetve, tapsolva
nézte az ünneplő arcokat, felvette a ritmust, és táncolt. Táncolt, és
mialatt testében abbamaradt a remegés, egyre kevésbé fázott. Kezeit
széttárta és pörgött, forgott a kör közepén.
Újjászületett! A Nap elindult az ég felé, mire valaki kézen fogta, a
falu közepére vezette a táncolókkal együtt, és körbe leültette őket.
Shana jókora agyagedényt nyújtott neki. Megkérte, hogy igyon belőle
és adja körbe a nagy csanakot. Kézről kézre járt az edény, félúton
ismét vizet öntöttek bele, hogy a régivel elegyedjen, s jusson
mindenkinek. Az emberek sorban kortyoltak belőle, és azután lassan
szétszéledtek a faluban. Véget ért a ceremónia. Steve-et Shana
kézen fogta, és ő engedelmesen ment utána. Az öregasszony Yge
házába vezette a fiút, aztán ő maga odébbállt. Yge most is rezzenéstelen
nyugalomban ült, Steve örömmel üdvözte. A lánykát látta
az öreg ember mellett, aki a törölközőt, és a ruhát adta Shana kezébe,
miután Steve kilépett a mocsár vizéből.
– Steve! – szólt Yge, és hellyel kínálta a fiatal férfit. – Megtiszteltetés
számunkra, hogy a földünkön láttad meg a napvilágot és másodszor
is újjászülettél. Ez azt jelenti, hogy felnőtt férfivá váltál.
Méltóvá arra, hogy utódoddal gyarapítsd nemzetségünket, hogy
tisztaságod tovább éljen a földön. Selyme a méltó párod a tökéletes
egyesülésre. A gyermek, aki születik, nagy családunk tagjává
lesz. Láthatod, amikor neked tetszik, de ahhoz, hogy teljes élete legyen,
itt kellene élnie a szigeten. Minden nő az anyja, minden férfi
az apja lesz majd. Készen állsz-e arra, hogy beteljesítsd a sorsod?
Steve-et váratlanul érték az eseményeket előre vetítő szavak. Vélt
biztonságérzete ismét semmivé foszlott. Egyedül maradt Yge ajánlatával.
Várt, amíg elcsendesednek fejében a kívülről érkező szavak.
Ygére nézett, majd a mellette nyugodtan, indulatok és érzelmek
nélkül várakozó lánykára.
– Yge, teljesen zavarba hoztál, a mi világunkban nem így zajlanak
a dolgok. Éppen most talált rám, akire eddig vártam. Ha elfogadom
ajánlatodat, megbántom vele őt az első pillanatban.
– Nélküle kell döntést hoznod – nyilatkozta a bölcs. – Egy testvérünknek
adnál lehetőséget, hogy a földre születve folytassa öröm-
teli útját. A lánynak szembesülnie kell majd tetteddel, és döntenie,
melletted marad-e végérvényesen a történtek után is. Választása
dönti majd el, hogy igaz társad lesz-e, vagy csak az érzékek pillanatnyi
illúziója játszott vele. A nemzésnek most kell megtörténnie,
nem máskor. Mi a válaszod? – sürgette Yge a fiút. Steve-en átvillant
a gondolat, hogy a sziget immár az ő otthona is, s a helyet a
Forrás törvényei uralják. Szándéka tiszta, bármi is történik ezután.
Mindez a pillanat tört része alatt világlott fel. Határozottan igent
mondott. Elragadták az események. Selyme kézen fogta és elindult
vele. Ment mögötte, mint az előbb Shana után. Csak a lány hosz-
szú fekete haját látta, nem voltak házak, emberek. Mentek a faluból,
egyenesen a kék erdő irányába. A fák között különös virágillat
áradt. A bolyhos bibéjű virágok fehér szőnyegként borították a levelekkel
fedett avart a beszűrődő napfényben. Ahogyan haladtak, a
fiúnak olybá tűnt, mintha a virágszőnyeget élesebb színekben látná
ott, ahol éppen tartózkodnak. A Naptól van – gondolta, de abban a
pillanatban Selyme ránézett és fejét ingatta.
– Érzékelik a jelenlétünket, az örömünk hat rájuk. Hajlamuk van
rá. Sejtőboglárkák – Steve a hangtalan kérdésére kapott válasz
után csendben lépkedett, nesztelenül követte Selymét. Az ösvény
egy tisztáshoz vitt, s a réten kis ház állt. Agyagfalát négyzet alakú
lukak sora törte meg. Beléptek a kunyhóba. A réseken beáramló világosság
játéka a földre vetítette a hézagos fal mintáját. A déli oldalon
előzőleg tüzet készített valaki, és a garamilákkal Napot formálva
körberakta a helyet. A sarokban gyékénymatrac feküdt, rajta
összehajtott törülközőszerű anyag. Mellette egy agyagtálkában
kék levelek, egy másik, nagyobb, kancsóforma edényben víz volt.
A lány öntött keveset a feje tetejére és a kezére, ugyanígy Steve-re
is hintett belőle. Meggyújtották a tüzet és a kék levélből szórtak az
éledező lángok fölé, amitől hatalmasat lobbant a pislákoló farakás,
majd vöröslő kis lángnyelvekké szelídült. Édeskés illat szállt belőle.
A lány a fiút nézte, lassú mozdulattal levetette ruháját, meztelen
testére omlott hosszú, fekete haja. Steve-et is vetkőztetni kezd-
te, akin úrrá lett az izgalom, keze remegett, amint hozzáért a lány
könnyű, puha tenyere.
– Selyme! – fogta meg a lány vékony csuklóját. – Én még nem
voltam senkivel így együtt – súgta dadogva.
– Az jó, én sem, de tudom, mit kell tennem – válaszolta Selyme
ártatlanul.
A füst már kábítóan terjengett a levegőben. Steve állt és nézte
Selyme mezítelen testének kecses mozdulatait, ahogyan a gyékényágy
alól elővett egy ollót, és átnyújtotta a fiúnak. Hosszú haját
megemelte, várta, hogy Steve belenyírjon, de a fiú végigsimította
kezét a hajsátron és a fejét rázta:
– Túlságosan szép, hogy megtegyem.
– Kérlek! – szólt szelíden Selyme. – Újranő majd, új élettel –
mondta. Steve nehezen vette rá magát, hogy megsértse a leomló
tincseket. Játszott vele fél kézzel, tekerte, elengedte, hagyta, hogy
kicsússzon ujjai közül. Selyme érezte a fiú tétova érintését, idegszálain
át elérte testének minden sejtjét. Steve határozott mozdulata
térítette vissza. Gyöngéden megmarkolta tarkóján a hosz-
szú hajat. Kezében megremegett az olló, ahogyan először belenyírt
– A tűznek áldozzuk – mutatott a lángok felé ragyogó szemekkel
a lány. A férfi a tűzbe engedte az első hajfürtöt. A keletkező szagot
hamar elnyelte a kábító levél illata. Aztán bedobta a következő
tincset is. Kopaszra vágta Selyme haját. Steve látta, hogy miként
vált egyik pillanatról a másikra teljesen más személlyé ez a szépség
a hosszú haj védelme nélkül. A lány arca ettől egészen megváltozott.
Szeme kerekebb lett, még tisztább, még fiatalabb. Selyme
most elé állt, éppen jókora karnyújtásnyira tőle. Halkan dúdolni
kezdett egy dalt. Suhanó léptekkel, felemelkedő karokkal körbe
fonta a fiú meztelen testét. Egyre közelebb és közelebb került hozzá,
míg végül tagjaik össze-összeértek. A férfi nem bírta tovább,
megölelte Selyme kopasz fejét, gyöngéden végigcsúsztatta rajta kezét
és szenvedélyesen magához vonta a meztelen testet. Nekiesne,
csókolná, ölelné, szorítaná, nem engedné, de keze másként tett.
Kimérten, visszafogottan megsimította a lány szemeit, orrát, ajakát,
amitől most a másik borzongott meg, tenyerébe vette arcát, és
szemébe nézett. A fekete szemek izzón bíztatták. Keze siklott tovább
a vékony nyakra, vállra, megérintette a kemény mellbimbók
udvarát. Egyetlen idegáramba kerültek mindketten. Tenyere csúszott
lentebb, a hasa közepére, a köldök alá. De Steve nem közelített
még a lány kapujához, derekán siklott fel, ismét a vállakhoz,
aztán le a mellekhez, a has legaljához, s kezdte újra meg újra. Testüket
elöntötte a forróság. Szemükkel nem eresztették a másikat, a
lány még nem érintette a férfit. Steve keze Selyme hasán pihent egy
pillanatra, átvándorolt a combok hajlatához, megtapintotta a fenék
gömbölyét, s visszatért a hajlathoz, hogy a szeméremdombhoz
közelítsen. A lány megremegett és vékonyka karjával belekapaszkodott
a férfi nyakába. Steve eltolta a lány kívánkozó alakját. Látta
a megvillanó szempárt, az égő ajkakat. Magához rántotta Selymét.
Órákig tartott a mámor. Forgó, örvénylő nász a karok, törzsek
és combok ölelkezésében, ami egyre magasabbra tört, fel egészen
az egekig, míg egyetlen testté olvadt a kielégülés sátorában. Sokára
csillapodott, míg aztán nyugodt szuszogássá pihegett az időtlenség
szótlan nyugalmában. Későre járt, mire szedelőzködtek, hogy visz-
szatérjenek az emberek világába. Selyme karolva ment Steve mellett,
s egyszerre csak gyengéden maga után levonta a fiút a faluba
vezető ösvényről.
– Gyere, mutatok valamit! – mondta.
– Ugyan mit? – követte kíváncsian nevetve Steve. Összedugták
fejüket, megcsókolták egymást és továbbsiettek. Selyme megállt
egy bokornál. Kis üreg nyílt a domb oldalában. Négykézlábra
ereszkedett, s intett Steve-nek, hogy tegyen ő is úgy. A fiú leguggolt
a lányhoz.
– Hová mész, hiszen alig férünk el benne? – intett az üreg felé,
de a lány elszántsága indulásra késztette. Négykézlábra ereszkedve
kúszott Selyme után. Az üreg teteje éppen a háta fölött volt, csípője
majdnem súrolta az oldalsó falat. A föld keménynek tűnt, a leve-
gő pedig enyhén nyirkosnak és földszagúnak. Bízott benne, hogy
nem omlik be a járat. Még hátulról beszűrődött a kinti világosság,
amikor kitágult a rés. Selyme felállt, betűrt ruháját megigazította.
Büszkén nézett Steve-re, és körbemutatott a kiszélesedett teremben.
– Látod? – tárta szét mindkét karját, és körbeperdült, arcán a
gyermeki játék öröme sugárzott. A fiú szeme hozzászokott a homályhoz
és a szürkeségből kirajzolódott a barlang képe. A falon,
az üregtől balra középen tompa derengésben halvány, arany színű
Nap díszlett, köröskörül kékes drágakő berakás sejlett. Steve járt
körbe a templomban, kezével óvatosan meg-megérintette a világító
köveket. Felnézett a mennyezetre és észrevette a csillagok alig
kivehető pontjait.
– A mindenit! A szentély! – suttogta.
– Te tudtál róla? – kérdezte halkan a lány. – Hiszen senkinek
nem mondtam el!
– Az anyám járt itt. És az apám is, mielőtt beomlott volna. Tőle
hallottam a templomról – magyarázta Steve. – Hogy találtál rá?
– Még gyermek voltam. Erre sétáltam egy alkalommal, és elejtettem
a követ, amivel játszottam. Észrevettem a bokor mellett az
üreget. Gondoltam, jó lesz búvóhelynek. Bekúsztam, és akkor láttam,
milyen gyönyörű. Ugye, milyen csodálatos? – átölelte a fiút.
– Csodálatos! – ismételte Selyme után Steve. – Köszönöm, hogy
megmutattad! Mindenkinek látnia kellene – folytatta.
– Nem kell szólnom róla – válaszolta komolyan Selyme. Steve
még körbenézett. Egyetlen kifejezést ismételt fejében: hála, hála,
hála! A faluba vezető úton Selyme kerek szemekkel hallgatta párja
történetét a szüleiről és a barlangról.
– Gyönyörű a mosolyod! – hajolt ajkához Steve.
– A Forrás fénye, ami minden emberben ragyog, az sugárzik át a
mosolyban – súgta a lány. A kis kunyhókhoz közeledtek. Nem volt
könnyű elengedniük egymást a délutánt követően.
– Köszönöm! – szorította Steve Selyme kezét. A lány arcon csókolta.
– Még találkozunk – nevetett távozóban. A lány minden együtt
töltött percet belesűrített ebbe a szóba, ahogyan kimondta.
24.
– George?
– Emlékszik a nevemre, Yge?
– Ami fontos, arra mindig emlékszem. Ha nem tenném, akkor is
előkerülne valahonnan.
– Ezt hogy érti?
– Ahogy mondom! Egy fél emberöltő telt el, amióta utoljára láttalak.
De mintha megfogyatkoztál volna! Mi szél hozott erre?
– Nem csak engem, a barátaimat, Alant és Adriant is. Azon a napon,
amikor először érkeztünk a mocsárszigetre, mielőtt leszálltunk
volna a sávjáróval, megfogadtuk egymásnak, hogy bármi is
történik a szigeten, pontosan harmincöt év múlva mind a négyen
visszatérünk ide. Hogy miért éppen akkor? – mormogja maga elé.
– Adamet egyikünk sem érte el telefonon, üzenetet hagytunk neki.
Bár soha meg nem bocsájtható bűnt követtem el ellene, Yge. Tudnod
kell, hogy mennyire megviselt az elválásunk annak idején. Kis
híján belepusztultam, és bosszút esküdtem, mintha átok ült volna
rajtam – arckifejezése sötétté vált. Összetette a két kezét, és lerogyott
Yge lába elé. – Segíts, kérlek! Teljesen felfordult minden körülöttem.
Képtelen vagyok már enni is, nem megy le egy falat sem
a torkomon. Ha nem most – tette hozzá –, mert látom, vendégeid
vannak, akkor később!
– Mondd, mit vársz tőlem?
– Szabadíts meg az átok alól! Eddig az ismeretlen gonoszság vezetett
évekig! De érzem, tudom, hogy az nem én vagyok. Mégis
magam képtelen vagyok tenni ellene! Bevonz, fogva tart. Minden
másnak ellent tudok állni, de erre az egyre képtelen vagyok, pedig
nem akarom. Tudom, hogy nem jó! – hadarta türelmetlen elkeseredéssel,
a tehetetlenek dühe és csüggedtség hallatszott szavaiból.
– A legjobb barátom ellen szövetkeztem, és egy élet munkáját
tettem tönkre! Elloptam tőle az anyagot, amit létrehozott, hogy
jobbá tegye a világot. Irigy voltam a hatalmára! Hogy miért nem
nekem jutott… de a sors megakadályozta a készülő galádságomat:
az anyag nem működött a kezemben, és ez végképp semmivé tett!
Minden a fejemre hullott… Saját testem agyonnyom, érzem! Képtelen
vagyok kilábalni belőle, de nem akarom tovább! Miért kellett
megtennem, amikor tudtam végig, hogy senkinek nem jó, amit
művelek. Miért éppen a legjobb barátom ellen?! Nem akarom, és
mégis… Mintha valaki külön életet élne bennem. Kérdezés nélkül.
Nem tudom megállítani.
– Generációk hataloméhségét hordoztad magadban, George!
– De hát nem vagyok azonos az őseimmel!
– Hajlamod szerint ide vonzottak a vágyaid és tulajdonságaid.
Nem tudod elhagyni, génjeidben van. Minél jobban próbálsz szabadulni,
annál inkább fogva tart. Egyedül, jól mondtad, nem bírhatsz
vele. Más megoldást kell választani! Az önös célok elszakítanak
a téged tápláló eredeti fénytől, és alattomos pusztulásba
visznek. Nálad a féltékenység és hiúság nyitott kaput a gonosznak.
Tudnod kell, hogy minden a Forrásból ered! Amennyiben betölt,
és engeded Őt munkálkodni, képességed kormányozhatod jó
irányba is. A külső kényszer szerinti változás mindig ideiglenes és
halálra van ítélve. Bensőjükön keresztül kell megérintened az embereket,
a dolgoknak belül kell megérniük először. Akarod-e szívből-
lélekből a változást? – kérdezte Yge az összetört férfit.
Hallgatás volt a válasz.
– Felriaszt-e az éjszaka közepén, hogy nyugtalan gondolatokkal
gyötörjön? Beleette-e már magát génjeidbe? Ha nem, még várnod
kell! De ne tétlenül várj! Minden nap adj figyelmet a Forrásnak,
hívd, hogy betöltekezhess szeretetével a változás érdekében. Egy
gesztus, egy mondat, egy gondolat valaki másnak. Figyelmed irányítsd
a Forrásra! Kérd, könyörögj érte! És találd meg a környezetedben
azokat, akiknek életük eleme a Forrással való kapcsolat!
Fontos, jobban mondva – szólt kemény hangon Yge – ez MINDEN.
Mostantól kezdve ne rágódj a régi dolgokon! Ne adj vele erőt
az őseid követelőzésének! Az emberek nem tudják, mert nem tanítják
sem apák, sem anyák, sem iskola, de én most mondom: a
világotokban minden születő ember arra hivatott, hogy megtörje
a családját generációkon át nyomasztó berögzült szokásokat, bármi
legyen is az, alkohol, drog, hataloméhség, kapzsiság, kétszínűség.
Mindenki ismeri a magáét, mert kikerülhetetlen problémaként
ül rajtuk, és nap mint nap megkeseríti életüket. De ez nem
megy isteni segítség nélkül, mert az ember csak körbe-körbe jár.
Ha a Forrás jelen van, más minőséget áraszt a környezet, s ez a minőség
kirekeszt minden istentelen emberit. Nemcsak te, de mindenki
leteheti a terhet, ami sajátja is egyben, hiszen nem véletlenül
született éppen abba a családba. Légy meggyőződve róla, hogy
a tiszta szándék vezérel és felejtsd el a sikertelen próbálkozásokat!
Kapcsolódj a Forrás erejéhez, mert ez az egyetlen éltetőd! Különben
tévútra kerül minden, és szétmállik. Hívd a segítséget, adj teret
a csendben számára, és egyre több apró öröm vesz majd körül,
s egyre inkább felismered a rossz hajtásokat, amikre nincs szükséged
már. Ne nyomd el őket, azért tartsd szem előtt, tudatosítsd, de
ne gondolkodj felettük, akkor maguktól távoznak, mert nincs erő,
ami táplálja őket. Minden egyes alkalom közelebb visz majd az elégedettséghez.
Nem a gyűlöletteli szenvedélyes dölyfhöz, hanem a
mosolyhoz, a gonoszság rajzolta ráncok nélkül. Nálad a felelősség!
Generációk nyűgét semmisítheted meg vele, ha uralmat szerzel felette!
De először önmagad fölött kell, s az lesz az igazi hatalom! Ha
önzetlenül teszel, a szó átlényegül együttérzéssé, s megadja az igazi
győzelem ízét. Elvész a vágy is, ami kényszerítette ösztöneidet,
és fogva tart. Helyette majd a megadás biztonsága lesz a mozgatóerőd.
A sors keze most kihasználta gyengeségedet.
– Küzdöttem ellene, de az istenverte ördögi hang nem hallgatott.
Hangosabb volt mindennél. A félelem ült minden porcikámon,
mégis képes voltam megtenni. Ami érték volt számomra,
mára minden elveszett! Elsüllyedek szégyenemben, nem tudok
menekülni előle! Az öngyilkosságba kerget! De itt akarom rendezni
a dolgot. Az öngyilkosság nem oldja meg a helyzetemet, és talán
még sötétebb helyre taszít. S nem hazudhatok magamnak: félek is
tőle. Lecsupaszodva ülök itt, teljesen kiüresedtem. Öreg, egyetlen
kapaszkodóm a mai nap! Egyetlen szál, mely még a tiszta kezdetekhez
köt. Az évforduló hozzád vezetett. Segíts! – Úgy ült ott, hogy
szánalom volt nézni.
De Yge szavaiból a szigorú Fenség szólt: – Érezd át a bűnödet,
George! Érezd a súlyát utoljára, hogy soha többé ne legyen dolgod
vele! – mondta az öreg és elhallgatott. Majd csendben folytatta:
– Tiszta lelked nem csaphattad be! Ezért társult mindvégig melléd
a rettegés. Azt mondod, véletlen választás volt a harmincöt év?
Hogy is lehetett volna az, amikor mindannyiótok a mai napon találja
meg a boldogságát? Ennyi véletlen igen szép munka a teremtéstől
– és nem véletlenül! A hármas és ötös a nyolcas számot adja,
ami a sorsbeli igazság napja. Azt is mutatja, hogy láthatatlan kötelek,
melyek az égből származnak, összekötik sorsotokat. Nem tudhattad
– mert nem történtek volna meg a dolgok, ha mindezt ismered
–, hogy nem veszítheted el Adamet, mert ismét összehoz
benneteket az idő. A nyolcas azonban – mutatott a háta mögé a
falon kirajzolódó díszítményre, ahol az egyik virág közepébe bevéste
valaki a számot – csodás mutató, és leképezése a mai napnak.
Nézd: egyik hurka fönt, a másik alant ível körbe. Most épp középen
vagy, a hurok metszéspontján. Uralod eztán már a mélységet,
s ha alá is merülsz, nem önös érdek vezérel majd, hanem má-
sok megsegítése a saját tapasztalataid által. És látod már a magasságot
is, ahonnan a végtelen erő táplál. A legnagyobb próba volt ez
számodra, George! Gyengeségedet – mint mondtam – felhasználta
a sors keze és az általad gonoszságban megélt csalást jóra fordította.
Ha nem lopod el az élőpint, az embereket idei-óráig becsapja
az anyag, és elveszi tőlük a felismerés szabadságát, a tudatosulás
megélését. Mivel azonban napvilágra került, amit te galád cselekedetként
megtettél, sikerült semlegesíteni, s ezzel eltöröltetett a bűnöd
immár, s Adam hibás tette is semmissé vált.
Yge felállt és az előtte roskadó férfi fejére tette kezét: – E pillanattól
megszabadulsz a múlt terhe alól, megbocsájtást nyersz.
Bocsájtsd meg te is magadnak, lépj ki a fénybe, s többé ne hagyd el!
Az öreg körül vibrált a lég. George a feje körül hatalmas nyomást
érzett. Az aggastyán érintésére szíve szaporán dobogni kezdett,
arca égett a belső hőtől. A feszültség kezdett elviselhetetlenné
nőni benne. Képtelen volt megfékezni az erőt, amely kikívánkozott
testéből. Karjait kinyújtva hátrafeszítette, ujjai terpeszkedve
meredtek szerteszét. Fejét hirtelen rántással hátraszegte, arca eltorzult
és tágra nyitott száján artikulátlan ordítás hagyta el a torkát.
A szoba levegője lehűlt, dermedt hideggé vált egy pillanatra.
Az agg keze súlyosan nyugodott feje tetején. Most már érzékelte
az Yge tenyeréből áradó hőt, a súly és a nyomás egyszeriben megszűnt
a testében. Megkönnyebbült. Ülve maradt, a kéz még mindig
fején pihent, szinte egybeolvadt koponyájával. – Lásd utoljára
a nyolcast! – mutatott a falra Yge. A kettősségek világa, a jó, a
rossz kiküszöbölhetetlen. Most, itt a szigeten csak burka marad
mindennek. Számotokra megnyilvánul a Forrás – mert valójában
Ő hozott vissza benneteket a szigetre –, de csakis akkor, ha képesek
vagytok hátrahagyni a múltban történteket. Menj – mutatott
az ajtó irányába –, keresd meg Adamet, s hozd magaddal a két másik
barátodat is!
– Adam is a szigeten van? – nézett Ygére döbbenten George.
Szeméből azonban eltűnt a kezdeti zavarodottság.
Bólintás volt a válasz.
– Nem fog örülni a találkozásnak – mormolta maga elé –, de
meg kell változtatni a dolgokat. Köszönöm, Yge!
A mocsár felé vezető ösvény mellett, a csatornát szegélyező buckánál
rátalált Alanre, Adrianre és Adamre. Megállt mellettük. A
három férfi egyszerre nézett fel a vidám csevegésből.
– Itt vagyok, fiúk – mondta igen szerényen és lelkesedés nélkül.
– Merre kószáltál? Nézd, ki van itt? Na, mit ácsorogsz? Gyere, ülj
már le! Mi az, nem üdvözlitek egymást, vagy már találkoztatok? –
kérdezték egymás szavába vágva Alan és Adrian.
– Szervusz Adam! – állt továbbra is tétován George.
Adam felállt, arca rezzenéstelenül fogadta George köszönését. A
fiúk értetlenül nézték a két jó barátot.
– Szervusz George!
– Adam! – kezdte George rekedt, őszinte hangján. Nyoma sem
volt most a hamisságnak benne. – Harmincöt évvel ezelőtt azt
mondtuk, bármi is történik… – nem folytatta, figyelte Adam arcát.
Adam sem szólt, száját összeszorította és gondolkodott, mit is válaszoljon.
George megelőzte: – Yge kérte, hogy menjünk be hozzá
mindnyájan.
– Menjünk! – bólintottak. Alan és Adrian összenéztek, nem értettek
semmit a két férfi viselkedéséből. Nem kérdezősködtek, biztosak
voltak benne, hogy hamarosan minden, idejében kiderül.
Némán indultak Yge házához. Mind a négyen itt voltak, mint annak
idején.
– Isten hozott benneteket! Amikor először jöttetek erre a földre,
elválaszthatatlan testvérként érkeztetek. Aztán elmentetek és szerteszóródtatok
a világban, hogy jobban megismerjétek magatokat,
próbának vessétek alá teremtő képességeiteket és feloldjátok generációs
terheiteket. Nos, lejárt a beavatási idő! Mind a négyen visz-
szatértetek ígéretetek szerint. Őrizzétek meg lelketek építő köveit,
a salakot pedig hagyjátok hátra! Úgy távozzatok majd, ahogyan
először jöttetek! Adjatok időt a bizalom új hajtásának! – fordult
Adamhez, és hozzátette: – Higgyetek nekem, mert ha nem látnám
a múlt, jelen, s jövő összefüggő folyamát, nem tudnám az igazságot,
s nem szólanék ilyet. Élvezzétek most együtt ismét a létet, itt,
a földön! – Úgy tűnt a beálló csendben, Yge befejezte ezzel kapcsolatos
mondandóját. George a homlokát törölgette, Alan és Adrian
vártak valamire, mert nem ismerték a kialakult hangulat hátterét.
Adam ocsúdott elsőnek.
– Legyen úgy! – hajtott fejet az öregnek. A mellette álló Georgera
nézett. Tétovázott, aztán gyorsan kezet nyújtott egykori barátjának:
– A Forrásnak! – mondta. George élete legnagyobb örömét
élte át ebben a pillanatban. Feltört belőle a visszafojtott, hangos zokogás.
Igyekezett úrrá lenni rajta, de képtelen volt, ahogyan kezet
rázott Adammel, és tétován, de erős mozdulattal átölelte. Alan és
Adrian álltak a jelenet előtt, de a nyomasztó hangulat George kitörő
indulatával megszűnni látszott, s ez mindkettőjüket megnyugtatta.
Úgy tűnt, az ismeretlen árnyék, amely a két jó barát közé telepedett
és megakadályozta fesztelen együttlétüket, elfogadó kéznyújtásukkal
immár végleg elhagyta őket.
25.
Hanna előzőleg kereste Steve-et, de nem látta sehol. Felragyogott
az arca, ahogyan észrevette Yge házának oldalánál. A férfi nyomban
elmesélte Ygével és a Selymével való találkozását.
– Tudnod kell róla, Hanna, így tisztességes – mondta a lány sápadt
arcát fürkészve. – Nincs szándékom itt élni, de a gyermek az
enyém is. Ha világra jön, látnom kell majd, hogyan nő fel, nekem is
gondoskodnom kell róla – magyarázta és közben figyelte a szavai
hatását. – Elfogadsz-e ezzel a jövővel, Hanna? – kérdezte halkan.
Soha nem gondolta, hogy élete ilyen fordulatot vesz, mindig békés,
kiegyensúlyozott család elképzelését dédelgette magában azon kevés
alkalmakkor, amikor ez egyáltalán megfordult a fejében.
– Kerülök egyet – válaszolta a lány visszafojtott, idegen hangon,
és otthagyta a fiút.
Egyenesen Claire jött vele szembe. Barátnője állapotát látva megállt,
hogy meghallgassa a hirtelen hangulatváltozás okát.
– Mi történt? – Hanna könnyeivel küzdött. Elmesélte Steve délutánját.
Ez segített rajta, hogy kissé kiemelkedjen a feneketlen
mélységből, amibe belezuhant.
– Nem tudom, mit tegyek, Claire – rázta fejét lassan és tétován.
– Ó, drága barátnőm! – ölelte magához Hannát. Hallgattak
mindketten. Végül Claire szólalt meg halkan, tagoltan:
– Figyelj az eszeddel kicsit, aztán eldöntheted! A mocsársziget
más, mint a mi világunk. Mások a törvényei, ami a mi agyunk számára
baj forrása, az számukra a természet rendje, amit nem mocskol
be semmiféle bűn. Mennyire egyszerűen élnek! Együtt lenni
Steve-vel azt jelenti: hatalmas ajándékot kapsz az élettől. Ennek viszont
ára van. Ki kell nyitnod a jövő kalitkájának ajtaját, hogy szabaddá
váljon a bátyám lelke. Hogy vele együtt a tied is szabad maradjon!
Ezzel kell fizetned a boldogságodért! – elgondolkozott, s
Hanna füléhez hajolt. – Garantálom, mindig melletted lesz majd!
Döntsd el, megéri-e neked! Őt szereted jobban, vagy a ragaszkodást
és a kételyt, ami megmételyezi a fejedben kialakult, nem létező
jövőképet?
Hanna maga elé nézve hallgatta Claire szavait. – Igaza van –
gondolta. – Köszönöm, Claire! Ideje másképp reagálnom a körülöttem
történő dolgokra – mondta. – Átgondolom! – szólt és egy
erőltetett mosollyal odébb sétált. Leült a parton, és bámulta a vizet.
Eszébe jutott, hogy bele akarta vetni magát, amikor Steve-vel
beszélt. – Micsoda ostobaság! – gondolta. A háta mögött gyerekzsivaj
erősödött, fiúk és lányok kergették egymást. Egy kislány ki-
vált a csoportból, és szó nélkül mellé telepedett. Éppen úgy, ahogyan
ő ült, kinyújtott lábbal, kezét hátranyújtva támaszkodva. Széles
szája, és szeme mosolygott. Hiányzó fogacskái elárulták a korát.
Ült egy kicsit, aztán mégiscsak guggoló pózt vett fel, és mondott
valamit Hannának, akit a víz csobogására emlékeztetett a csilingelő
gyerekhang. Elnevette magát.
– Mit akarsz nekem mondani? – kérdezte a saját nyelvén, s most
a kislány kezdett kacagni, és folytatta a csivitelést. – No, így aztán
jól megértjük egymást – ölelte magához Hanna, mire a gyermek
óvatosan kibontakozott karjaiból és tenyerét nyújtotta neki. Egy
kékes kő volt benne. Hanna kérdően nézett a kislányra, nem tudta,
elvegye-e a lapos, fényes kavicsot. A lányka azonban a keze után
nyúlt, és lassan belecsúsztatta a garamilát. – Köszönöm! – mosolygott
a kislányra, mire a gyerek a szavak hallatán ismét felnevetett,
és elszaladt. – Hm, kis napsugár – nézett utána Hanna.
Érzései ismét visszatértek. Nem gondolkodott, fejében hallgattak
a gondolatok. Nézte a követ, amit ajándékba kapott a kis bennszülöttől.
A kő árnyalt rétegeit még csak most fedezte fel, látta a
gyenge gyöngyház fényben csillogó sávokat az eltérő kék szalagok
között. Percekig gyönyörködött benne, egészen belemerült a színek
árnyalatába. S ahogy nézte, gondterhelt arca egyszerre kisimult.
Felkelt a földről, és elindult a házak közé, hogy megtalálja
Steve-et.
A fiú még mindig Yge házának falához kucorodva szemlélte a falubeliek
és vendégek kavalkádját. Meglátta a közeledő Hannát, tekintetét
kereste, mert azonnal tudni akarta a választ. Vajon mire
számíthat?
– Steve, te többet érsz nekem, mint a nem létező félelmeim! – állt
meg a fiú előtt. Szokatlanul határozottan csengett a hangja.
– Köszönöm, Hanna, nagyon köszönöm! – válaszolt őszintén a
férfi, és nem tudta, vajon megengedheti-e magának, hogy átölelje
Hannát. Adam és barátai fordultak ki az ajtón.
– Apa?! Hogy kerülsz te ide? Ezer éve nem láttalak… és itt? – kiáltotta
Hanna tágra nyílt szemekkel.
– Te, lányom…? Én is kérdezhetném – hitetlenkedett George.
– Ti ismeritek egymást? – nézett Steve-re a lány.
– Egyszer találkoztunk, de nem tudtam, hogy az apád – mondta
kimérten Steve, s Adamtől várt magyarázatot. A professzor csak
annyit mondott: – Ami volt, már nincs többé! Új parti kezdődik,
gyerekek. Remélem, ti is csatlakoztok! – csapta össze tenyerét.
Steve látta apja az árulónak vélt barátjával szembeni megváltozott
hozzáállását, s ettől megkönnyebbült.
Megkérdezte Hannát: – Menjünk ketten egy személyben?
Hanna játékosan szigort mímelt: – Legyen! – bólintott.
Gyülekeztek a vendégek. Elena meglepődve fedezte fel a házak
oldalán szentélyének fenséges másolatát. Elújságolta Steve-nek a
nagy felfedezését. A férfi azt ajánlotta, hogy beszéljen Adammel,
kérdezze ki a barlangban látottakról. Steve most a tömeget fürkészte,
Hannát kereste, aki elment Shanához, hogy elbúcsúzzon
tőle. A fiú észrevette a csoportosulás túloldalán. A lány háttal állt,
és beszélgetett az öreg bennszülöttel. De most megfordult, egyenesen
ránézett, elköszönt, és elindult felé. A férfi most érezte először
teljesnek az életét. Hanna sietve kikerülte az embereket, hogy
minél hamarabb odaérjen a fiúhoz.
– Mondd, Hanna, elárulod, mitől változott meg a kedved olyan
hirtelen? – kérdezte, a lány szemeit figyelve.
– Igazán szeretnéd tudni? – kérdezte Hanna. Steve válasza egy
gyerekes grimasz volt. – Na jóóó, ha annyira akarod – nevette a
lány. – Szóval, én ezt már rég megálmodtam – bújt a fiúhoz.
– Mit álmodtál meg?
– Hát, ezt a helyzetet! Azt, hogy az én királyfim nem lovon érkezik,
hanem a földből emelkedik ki, amikor a Nap felkel! – és nevetett,
nevetett, ahogy Steve szép arcán látta a csodálkozást.
– Nahát, én ezt teljesen elfelejtettem! És még azt hittem, csak
szórakozol, amikor mondtad! De akkor még, valld be, te sem gon-
doltad komolyan! – mondta Claire, amikor meghallotta Hanna
utolsó szavait.
Steve a zsebei után nyúlt, de rájött, hogy új ruhát kapott, s ennek
az öltözéknek nincsen zsebe. A demolior a régi nadrág zsebében
maradt, amit azóta elégettek a mocsár melletti máglyarakáson.
– Mit szólsz ehhez, King? – kérdezte fennhangon. De King már
nem válaszolt. Sem most, sem a későbbiekben.
26.
Agra, a fiatal bennszülött fiúcska nagyot nyújtózott a kék levelekből
készített puha fekhelyen.
– Mi volt ez az álom? – kérdezte magától mandulavágású szemeit
dörzsölve. – Megyek, elmesélem Anyának – kelt fel a fa árnyékából,
s indult megkeresni Selymét. Az asszonyt a háznál találta.
– Csak a garamilák játszottak veled – várta a válasszal Selyme, s
lágyan megsimította fekete göndör fürtjeit. – Erejük áthatja a szigetet,
s te, fiam, különösen érzékeny vagy rájuk.