1932. szeptember 29-én miközben Horthy Miklós kormányzó Gömbös Gyulát nevezte ki Magyarország miniszterelnökévé, New York-ban néhány vakmerő fotós arra vállalkozott, hogy lencsevégre kapja a javában épülő Rockefeller Center tetején dolgozó munkásokat. Akkor még egyikük sem sejtette, hogy munkájuk eredményeként egy olyan ikonikus fotó fog születni, mely a mai napig milliók kedvence. Ez a fotó a „Lunch atop of Skyscraper”.

Tizenegy férfi ült egy acélrúdon 800 láb magasan New York utcái felett, és annak ellenére, hogy saját eszükön és ügyességükön kívül semmi nem szolgálta a biztonságukat, fesztelenül beszélgettek, ettek, ittak, cigarettáztak, mintha csak a parkban piknikeztek volna, és nem a felhők között. Ezek a férfiak minden nap életveszélyes munkát végeztek. Akkoriban a felhőkarcolók építése jelentős számú halálos áldozattal járt, vagyis ebből a szakmából nehéz volt kiöregedni. Az Empire State Building építésénél a tervezők állítólag 10 emeletenként legalább egy halottal kalkuláltak. Ugyanakkor viszont elég jól fizettek érte, ami a nagy gazdasági világválság (1929-1933) idején ugyanúgy nem volt elhanyagolható szempont, ahogy ma sem az. Az Egyesült Államokban ebben az időben, miután a tőzsde összeomlott, a 23 százalékot is meghaladta a munkanélküliség, és a mezőgazdaságilag fontos területeket súlyos aszály sújtotta. Az emberek éheztek és tömegesen váltak hajléktalanná. Az a 24 millió bevándorló, aki 1883 és 1925 között érkezett Amerikába, igen nehéz körülmények között találta magát, és az emberfolyam tovább hömpölygött. Mindenki az amerikai álmot kergetve érkezett, de ennek megvalósítása csak nagyon keveseknek adatott meg.
Az ebédelő építőmunkások fotója reményt és inspirációt jelentett az embereknek. Ezek a fickók, a világ különböző pontjairól érkező melósok, napra nap dacoltak a halállal, és közben hatalmas épületeket hoztak létre, melyek azóta is meghatározzák New York városát. Mögöttük látszik a Central Park és a Hudson River, alattuk New York utcái, ahonnan mindenki felfelé akar törni. Fel oda, ahol ők lógatják a lábukat, míg megeszik az ebédjüket, de ehhez bizony gyomor kell, mert szédítő mélység tátong előttük. Ezek a fickók hősök lettek, Amerika névtelen hősei, akik mertek álmodni, átkeltek az óceánon, és vállalták az ismeretlent, hogy egy jobb jövőért dolgozhassanak.

Kik ők?

Sokáig nem firtatták, név szerint kik szerepelnek a képen, sem azt, ki készítette a fotót. A 21. század elején a médián keresztül egy felhívást tettek közzé, hogy a nyilvánosság bevonásával próbálják megfejteni, kik ezek a férfiak. Számtalan ötletet kaptak a személyazonosságukat illetően, mintha fél Amerika ott ült volna azon az acélgerendán. Mindenki az apját, nagyapját, bácsikáját stb. vélte felfedezni a munkásokban, de értékelhető bizonyítékkal nem sokan tudtak szolgálni.

A fotókkal együtt fennmaradt hiteles adatok szerint két férfit tudtak egyértelműen beazonosítani. Balról a harmadik férfi kesztyűben Joseph Eckner volt, míg jobbról a harmadik férfit fehér trikóban Joe Curtisnek hívták. A többiek a névtelenség homályában maradtak. Pár évvel ezelőtt azonban Séan Ó Cualáin filmrendező egy pici ír városkában, Shanaglishban (co. Galway) járt, és betért a Whelan’s Pubba. A kocsma falán észrevette a felhőkarcolós munkások fotóját, de nem ez keltette fel az érdeklődését, hanem a képhez rögzített felirat: „Jobb szélen ül az apám, bal szélen a nagybátyám.” A filmrendező a kocsmároson keresztül felvette a kapcsolatot a felirat készítőjével, a Bostonban élő Pat Glynn-nel, és nyomozásba kezdett, melyről dokumentumfilmet készített Men at Lunch címmel. Pat Glynn állítása szerint a kezében üveget tartó férfi – az egyetlen, aki a kamerába néz -, az ő apja, Sonny Glynn (1903-1953). A sor másik végén ülő férfi pedig, aki épp rágyújt, a nagybátyja Matty O’Shaughnessy (1901-1978). A két férfi együtt hagyta el Írországot az 1920-as években, hogy Amerikában találják meg a szerencséjüket. Hogy mit tartogatott számukra az Ígéret Földje, azt nem részletezi különösebben a film, de az biztos, hogy szülőhazájukban Shanaglish nevezetességei lettek, és a helyi lakosok nagyon büszkék rájuk.

Hiába telt el a fotó készítése óta majdnem 84 év, nem sikerült megfejteni a fotós kilétét sem. Aznap több fotós is dolgozott a munkásokkal, közülük kettőről fénykép is készült. Egészen elképesztő látni (a dokumentumfilm bemutatja), ahogy lakkcipőben, elegánsan, fejükön kalappal 69 emeletnyi magasságban egyensúlyoztak az acélgerendákon, és közben egyedül a fényképezőgépükbe kapaszkodhattak. Mondhatjuk, hogy volt bennük spiritusz. Ha az építőmunkások legyőzhetetlennek tűnnek ezeken a képeken, a fotósok még inkább. A két lefotózott fotós William Leftwich és Thomas Kelley voltak. Charles Ebbets neve szintén szerepel a kép potenciális készítőinek listáján. Az Ebbets család birtokában maradt néhány fotó a szeptemberi fotózásról, de sajnos arról nincs bizonyíték, hogy pont aznap Charles Ebbets is fent járt-e a Rockefeller Center tetején, ahogy arról sincs, hogy nem volt ott.

Akárkik is voltak azok a férfiak, mára szimbólummá lettek, a hétköznapi, dolgozó ember jelképévé, aki hisz, mer és tesz az álmaiért és egy szebb jövőért.