Egyesek a fekete kávé perzselő hőfokához igazodnak, és egy slukk cigarettához, hogy lelküket néhány perc erejéig a minden és semmi határához tereljék. Másoknak sajátos módon az a viszonyuk, hogy nem alakítanak ki semmivel, és senkivel ilyesfélét.

Hát, Korall nem közéjük tartozott. De ez csak jó 10 év leforgása alatt derült ki.
A kapcsolat életének hatodik évének fordulóján indult. Akkor persze még senki nem tudta. A születésnapja előtt  Mama óvatosan megtudakolta, mivel szeretne gazdagodni azon nagy nap emlékére, amikor először nyitotta szemeit erre az izgalmas világra. 
– Karácsonyfát szeretnék  – mondta.
– Karácsonyfát?
– Igen, egy karácsonyfát – ismételte Korall, és kicsi lábain kettőt szökkent, hogy aztán széles, foghíjjas mosollyal kijelentse ismét.
Karácsonyfát??? A Mama arra számitott, hogy megint élő babát, vagy valami hasonlót kiván majd a gyerek. No nem teljesen élőt, azt már megbeszélték előzőleg, amikor Korall kistestvért szeretett volna. Nem is akármilyet. Ikertestvért! Gondolkodóba esett, amikor a Mama azt mondta, hogy ő a harmadik gyerek a családban, a születés szerint a legkisebb, és az is marad, mert vele lezárult a testvérek sora. Az ikerség felől pedig még világra jövetele előtt kellett volna intézkednie, mert annak elsődleges feltétele, hogy egy időben érkeznek  az apróságok. Szóval miután ezt alaposan megbeszélték anno, azt az ”élőbabát” szerette volna, amelyik már három éve kiment a divatból.
– Azt a fintorgó arcúúút, emlékszel, mindenütt ott volt, Mama! –
Hát, naná, hogy Mama jól emlékezett, mert az 5 perces sétaút órahosszat tartott, amig végigmustrálták a válogatott fintorokat a babafejeken. Azért volt fontos mostmár ez az “élő baba”, mert volt kire vissza-grimaszt nyomni. A tükör is izgalmas volt, de ez mégiscsak egy fintori játékbaba, no! Végül sikerült szerezni egyet a dömping után, igaz nem újszülött méretüt, csak egy zsebibabát, de szerencsére a fintor ott díszelgett megmerevedett arcocskáján, és egy kicsit, nagyon kicsit, Mama szomorúnak látta, – nem is értette miért fagyasztják a játék arcára azt a pillanatot – de Korallnak volt kinek mondania a tükör előtt orrocskáját ráncolva, hogy: Na, te is, te is csináld!
De… térjünk vissza a karácsonyfához.
– Karácsonyfát karácsonykor szoktunk állítani, az még messze van, decemberben, most pedig mint tudod, szeptember 19. – ét írunk majd néhány nap múlva.
– Az nem baj, – legyintett Korall – akkor is lesz majd, de most is legyen! – Milyen egyszerű, gondolta Mama. És a születésnapi torta mellett ott virított a karácsonyfa néhány fenyőgallyból vázába rendezve.
Korall nézegette az angyalhajjal körbekerített ágakat: – A régi nem ilyen volt, – mondta, de tudta, hogy olyan is lesz, majd néhány hónappal később,karacsony estéjén.
El is felejtette a történetet, amikor 10 évre rá végre együtt mehettek Mamával kiválasztani a karácsonyfának való fenyőszépséget.  Gyorsan kellett dönteni a csikorgó, -15 fokos hidegben. Nem ment könnyen. Volt egy túl nagy, a ritka kicsi volt, a harmadik a drágánál is drágább. Már másodszor csúszkáltak körbe a lesózott járdán, a Mama keze kezdett gémberedni a kesztyűben, a Korallé is, de ő most nem mondta. Juhéé, találtak egy ritkásabbat, de szép formásat. Meg is vették, vitték is. Csoszogva, a fenyőbe kapaszkodva siettek. Lassan haladtak. Leginkább érezték. Félúton Korall megszólalt: – Mama, én is szeretnék egyet külön az én szobámba!
– Hiszen minden családnál egy karácsonyfát állitanak, végre közösen, mindannyian egy fa alatt ünnepelhetünk! –
– Mégis én szeretnék külön is. Meg aztán, – mondta Korall vonakodva, – az a tömör levelű sokkal szebb volt! Menjüünk vissza, cserééljük ki.  Mama megállt egy pillanatra. Lábujjait megmozgatta a csizmában, óvatosan leengedte kezéből a fa csúcsos végét.
– Nem lehet. Hová tesszük emezt?
– Visszaadjuk!
– Ki hallott még ilyet! – A Mama hezitált. Ez a gyerek mindig kitalál valamit. Itt állnak lilára fagyva és azon gondolkozik, hogyan cserélje ki a ritka tűlevelüt tömör sűrűre.
Egy fiatal férfi próbálta kikerülni őket.
– Jónapot! – húzódott Mama bentebb, a kerítés felé.
– Messziről hozzák a fát? Hol vették? Valahol a közelben árulják?
Korall nagybarna szemei megrezdültek. A Mama is látta. Majdhogynem kitört belőlük a nevetés.
– A piacon vettük, kicsit messze van ebben a hidegben, de ha ez megfelel önnek odaadjuk a miénket, amennyiért vettük.
– Nagyszerű – húzta le a kesztyűjét a férfi. – Épp ilyet akartam, mennyibe kerül?
Átadta a pénzt, és átvette a portékát. Igazitott kettőt az ágakon, hogy jó fogás essen rajta s elsietett, már ahogy tudott az egybefüggő jégtábla sózott mezsgyéjén.
Háháááá!!! Megvan az ajándék! – nevetett Mama. Milyen egyszerű – gondolta. Karon fogta Korallt, és sietve elkacsáztak a messzi és fagyos piac felé.
Hogy honnan gyökerezett a különös viszony Korall és a karácsonyfa között, nem tudni. De, megmaradt.

– Anya, ezt nem fogják elhinni, hogy velünk ez történt, olyan valószínütlen a vége – mondta a lányom. – Majd odaírom, – mondtam: – ez egy igaz történet! / Aki nem hiszi, járjon utána – vagy küldjön be egy másik hasonló emléket erre a címre: culturcafe@magyarok.ie , amit megoszthatunk az olvasókkal!